Hasadóanyag

A HelyzetEmber klasszikusnak számító szerzõk mûveibõl válogat. Most Fernando Pessoa verseibõl adunk ízelítõt.

"Ha meg akarnák írni az életrajzomat halálom után,
Nem volna nehéz.
Csak két dátuma van - a születésemé és a halálomé."

(Fernado Pessoa/Alberto Caeiro,
Ha meg akarnák írni az életrajzomat halálom után,)

Fernando António Nogueira Pessoa 1888. június 13-án született Lisszabonban. Édesapját ötéves korában elvesztette, anyja másfél év elteltével a dél-afrikai konzulhoz ment feleségül, így a család Durbanbe került. Pessoa itt élt tizenhét éves koráig. 1906-ban a Lisszaboni Egyetemen tanult, mindössze nyolc hónapig. Tolmácsolásból, fordításokból élt, emellett írt, kevéssé ismert avantgárd folyóiratokat szerkesztett. Kritikáit 1912-ben, prózáit 1913-ban, míg verseit 1914-ben kezdte megjelentetni.

Az 1914. év döntõ jelentõségû volt a költõ életében, ez év március 8-án ugyanis egy reveláció-szerû élmény hatására létrehozta három heteroním költõi énjét, és megírt közel száz verset. Alberto Caeiro, Álvaro de Campos és Ricardo Reis (valamint Fernando Pessoa) négy összetéveszthetetlen költõi egyéniség: más élettel, más stílussal, más mondandóval.

1918-ban két verseskötete is megjelent: Antinous címmel angol nyelvû írásai (melyek mintegy az ötödik költõi én alkotásai) valamint a Szonettek jelentek meg. 1921-ben újabb angol nyelvû kötettel állt elõ, de portugál nyelven csak 1933-ben jelent meg könyve, a Mensagem (Üzenet). 1935. november 30-án halt meg Lisszabonban (ahol egész felnõtt életét élte) májzsugorban.

Alberto Caeiro találékony ám munkanélküli hazafi volt. Ricardo Reis orvos és klasszicista költõ horatiusi ódákat írt, míg Álvaro de Campos biszexuális hajómérnök, aki Glasgowban tanult, Londonban élt.

Pessoa több tucat alteregót hozott létre, ezek jelentõsége azonban a költõ életében is kisebb volt. Pessoa-Campos-Caeiro-Reis négyarcú költõ, korai haláláig terjedelmében és minõségében és világirodalmi jelentõségû életmûvet hozott létre.

A szerencsének (és többek között Pál Ferencnek, Somlyó Györgynek) hála, ma már számos mûve elérhetõ magyar nyelven, és életmûvének feldolgozása és a hazai olvasó számára elérhetõvé tétele napjainkban is zajlik.

Eddig magyarul megjelent mûvei:

Pessoa, Fernando, Ez az õsi szorongás. Válogatta, fordította és az utószót írta Somlyó György. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1969.
Pessoa, Fernando. Arc többes számban. Szerkesztette, válogatta és az utószót írta Pál Ferenc, fordította Csuday Csaba et al. Budapest, Helikon, 1988.
Pessoa, Fernando, Bernardo Soares: A kétségek könyve. Részletek. Válogatta és fordította Pál Ferenc. Budapest, Kráter, 1989.
Pessoa, Fernando, Nemzet, emberiség, Isten. Esztétikai, politikai és ezoterikus írások. Válogatta, fordította, az elõszót írta: Pál Ferenc. Budapest, Hungavia-Kráter-Magvetõ, 1991.
Pessoa, Fernando, Üzenet. Szerkesztette, a nyersfordításokat készítette és a bevezetést írta Pál Ferenc, fordította Deák László et al. Szeged, Ictus, cop. 1994.
Pessoa, Fernando, A kétségek könyve. Fordította Pál Ferenc. Budapest,Íbisz, 1998.
Pessoa, Fernando, Ez az õsi szorongás. Válogatta, fordította és a kísérõ tanulmányt írta Somlyó György. Budapest, Magvetõ, [1998], cop. 1969.
Pessoa, Fernando, Önelemzõ és elméleti írások. Válogatta, az elõszót és a jegyzeteket írta Pál Ferenc, fordította Albert Sándor et al. Budapest, Íbisz, 2001.
Pessoa, Fernando/Caeiro, Alberto, A nyájak õrizõje és más versek. Ford. Döbrentei Kornél, az elõszót írta, a prózai szövegrészleteket fordította, szerkesztette Pál Ferenc. Budapest, Íbisz, cop. 2001.
Pessoa, Fernando, Daloskönyv I. A verseket válogatta, a bevezetõ életrajzot írta és a kötetet szerkesztette Pál Ferenc, fordította Bernát Éva et al. Budapest, Íbisz, 2001.
Pessoa, Fernando/Campos, Álvaro de, Diadalív. A verseket válogatta, a nyersfordításokat készítette, az elöljáró szavakat írta, a kötetet szerkesztette Pál Ferenc, fordította Csuday Csaba et al. Budapest, Íbisz, 2002.
Fernando Pessoa három kötete, a Nyájak õrizõje, a Daloskönyv I. és a Diadalív elérhetõ a Magyar Elektronikus Könyvtár állományában (Klasszikus világirodalom - Pessoa).

Fernando Pessoa versei:

Karácsony
Elemzés
Lélekharang
Lemondás

On an ankle
Meantime
I am the escaped one
Alentejo seen from the train
Antinous

Alberto Caeiro versei:

I. Én soha nem õriztem nyájakat
II. A pillantásom pontos, mint egy napraforgó.
IV. Ma délután lezúdult a vihar
IX. Nyájak õrizõje vagyok.
XI. Annak az asszonynak van egy zongorája
XIII. Könnyû, könnyû, nagyon könnyû,
XIV. Nem érdekelnek a rímek. Ritkán találni
XVII. A tányéromon micsoda kínálata a természetnek!
XXV. A szappanbuborékok, amelyeket ez a kisgyerek
XL. Ellibeg egy lepke elõttem
XLIII. Inkább röptét a madárnak, mely szálltában nem hagy nyomot,
XLVI. Így vagy úgy.

Behúzódom
Szent Iván éj
Mire visszatér
Egy esõs nap

A szerelmetes pásztor elhagyta botját,
Nem elég kinyitni az ablakot,
Ha fiatalon meghalok,
Talán életem utolsó napja ez.

Álvaro de Campos versei:

I. Nézem, de észre nem veszem magam
II. A Fügefa téren minden reggel
Diadalív a képzeletem
Barrow-on-Furness
Lisbon revisited
Elnapolás
Elhallgatás
Nagyok a pusztaságok
Ott nem volt villanyvilágítás
A Newton-féle
Pacal - portói módra
Ez az õsi szorongás

Ricardo Reis versei

Oly szépek
Látszólag új
Ha majd, Lídia
Semmibõl sem lesz semmi

(A Magyar Elektronikus Könyvtárból származó dokumentumokra vonatkozó szerzõi jogi megjegyzések)

Fernando Pessoa versei

Karácsony
Natal

Új Isten kel. Mások halnak. Igazság
nem jött se nem ment: csak másik Tévedés.
Most új Örökkévalóság marad ránk,
és mindig az jobb, ami múltba vész.

A vak Tudomány földje puszta parlag.
A balga Hit önimádatra vár.
Minden új isten egy új szót avat csak.
Ne kutass és ne higgy: minden homály.

Somlyó György fordítása

Elemzés
Análise

Oly elvontan létezik a lényed,
Hogy míg elnézlek, s fürkészem szemed
Két szememmel, képed szertefoszlik,
És nem õrzök meg belõle semmit:
Szemem elõl a tested ellebben,
Csak képzete marad itt elõttem,
Oly közel, ha úgy hiszem, hogy nézlek,
S magam úgy tudom, hogy tudlak téged,
E tudásban ön-lényem nem érzem.
S így, hogy téged már nem is lát szemem,
A benyomás képzetét hazudom,
S álmodom - nem látva-tudva rólad -
Hogy látlak, s hogy vagyok, és mosolygón
Nézem bús, bensõ homályvilágom,
Ahol álmodva érzem a valómat.
    Mely álom, s kevéske élet.

1911. december
Pál Ferenc fordítása

Lélekharang
Dobre

A szívemet megragadtam,
Tenyerembe beleraktam.

Néztem õt, mint aki nézne
Homokszemre, falevélre.

Néztem félénken, merengve,
Mint a holt a sírverembe;

Megindultan, puszta lélek
- Álom ez és kicsit élet.

1913. január 20.
Déri Balázs fordítása

Lemondás
Abdicação

Végy, ó örökös éj, karodba engem
s fogadj fiadnak.
                  Oly király vagyok,
ki önnön jószántából túladott
trónján, mely álma és unalma egyben.

A kardot, mely túl súlyos már kezemben,
vegyék át nyugodt, férfias karok;
jogart, koronát - mindent kinthagyok
a benyílóban, csorbán és repedten.

Páncélingem, e semmire se kellõ,
sarkantyúm, e hiú ütemre pengõ,
a lépcsõház jeges zugán maradt.

Testem-lelkem királyságát letéve,
beolvadok a néma, õsi éjbe,
akár a táj, mikor meghal a nap.

Somlyó György fordítása

On an Ankle

A sonnet bearing the imprimatur
of the inquisitor-general
and other people of distinction and decency

I had a revelation not from high,
But from below, when thy skirt awhile lifted
Betrayed such promise that I am not gifted
With words that may that view well signify.

And even if my verse that thing would try,
Hard were it, if that word came to be sifted,
To find a word that rude would not have shifted
There from the cold hand of Morality.

The gaze is nought; mere sight no mind hath wrecked.
But oh! sweet lady, beyond what is seen
What things may guess or hint at Disrespect?!

Sacred is not the beauty of a queen...
I from thine ankle did as much suspect
As you from this suspect what I mean.

1907?

Meantime

Far away, far away,
     Far away from here...
There is no worry after joy
     Or away from fear
Far away from here.

Her lips were not very red,
     Not her hair quite gold.
Her hands played with rings.
     She did not let me hold
Her hands playing with gold.

She is something past,
     Far away from pain.
Joy can touch her not, nor hope
     Enter her domain,
     Neither love in vain.

Perhaps at some day beyond
     Shadows and light
She will think of me and make
     All me a delight
     All away from sight.

I am the escaped one

I am the escaped one,
After I was born
They locked me up inside me
But I left.
My soul seeks me,
Through hills and valley,
I hope my soul
Never finds me.

Alentejo Seen From The Train

Nothing with nothing around it
And a few trees in between
None of wich very clearly green,
Where no river or flower pays a visit.
If there be a hell, I've found it,
For if ain't here, where the Devil it is?

1907.

Antinous

The rain outside was cold in Hadrian's soul.

The boy lay dead
On the low couch, on whose denuded whole,
To Hadrian's eyes, whose sorrow was a dread,
The shadowy light of Death's eclipse was shed.

The boy lay dead, and the day seemed a night
Outside. The rain fell like a sick affright
Of Nature at her work in killing him.
Memory of what he was gave no delight,
Delight at what he was was dead and dim.

O hands that once had clasped Hadrian's warm hands,
Whose cold now found them cold!
O hair bound erswhile with the pressing hands!
O eyes half-diffidently bold!
O bare female male-body such
As a god's likeness to humanity!
O lips whose opening redness erst could touch
Lust's seats with a live art's variety!

O fingers skilled in things not to be told!
O tongue which, counter-tongued, made the blood bold!
O complete regency of lust throned on
Raged consciousness's spilled suspension!
The these things are things that now must be no more.
The rain is silent, and the Emperor
Sinks by the couch. His grief is like a rage,
For the gods take away the life they give
And spoil the beauty they made live.
He weeps and knows that every future age
Is looking on him out of the to-be;
His love is on a universal stage;
A thousand unborn eyes weep with his misery.

Antinous is dead, is dead for ever,
Is dead for ever and all loves lament.
Venus herself, that was Adonis' lover,
Seeing him, that newly lived, now dead again,
Lends her old grief's renewal to be blent
With Hadrian's pain.

Now is Apollo sad because the stealer
Of his white body is for ever cold.
No careful kisses on that nippled point
Covering his heart-beats' silent place restore
His life again to ope his eyes and feel her
Presence along his veins Love's fortress hold.
No warmth of his another's warmth demands.
Now will his hands behind his head no more
Linked, in that posture giving all but hands,
On the projected body hands implore.

The rain falls, and he lies like one who hath
Forgotten all the gestures of his love
And lies awake waiting their hot return.
But all his arts and toys are now with Death.
This human ice no way of heat can nove;
These ashes of a fire no flame can burn.

O Hadrian, what will now thy cold life be?
What boots it to be lord of men and might?
His absence o' er thy visible empery
Comes like a night,
No is there morn in hopes of new delight.
Now are thy nights widowed of love and kisses;
Now are thy days robbed of the night's awaiting;
Now have thy lips no purpose for thy blisses,
Left but to speak the name that Death is mating
With solitude and sorrow and affright.

Thy vague hands grope, as if they had dropped joy.
To hear that the rain ceases lift thy head,
And thy raised glance take to the lovely boy.
Naked he lies upon that memoried bed;
By thine own hand he lies uncovered.
There was he wont thy dangling sense to cloy,
And uncloy with more cloying, and annoy
With newer uncloying till thy senses bled. 

His hands and mouth knew to reinstal
Desire that thy worn spine was hurt to follow.
Sometimes it seemed to thee that all was hollow
In sense in each new straining of sucked lust.
Then still new turns of toying would he call
To thy nerves' flesh, and thou wouldst tremble and fall
Back on thy cushions with thy mind's sense hushed.

"Beautiful was my love, yet melancholy.
He had that art, that makes love captive wholly,
Of being slowly sad among lust's rages.
Now the Nile gave him up, the eternal Nile.
Under his wet locks Death's blue paleness wages
Now war upon our wishing with sad smile".

Even as he thinks, the lust that is no more
Than a memory of lust revives and takes
His senses by the hand, his felt flesh wakes,
And all becomes again what 'twas before.
The dead boy on the bed starts up and lives
And comes to lie with him, close, closer, and
A creeping love-wise and invisible hand
At every body-entrance to his lsut
Whispers caresses which flit off yet just
Remain enough to bleed his last nerve's strand,
O sweet and cruel Parthian fugitives!

So he half rises, looking on his lover,
That now can love nothing but what none know.
Vaguely, half-seing what he doth behold,
He runs his cold lips all the body over.
And so ice-senseless are his lips that, lo!,
He scarce tastes death fron the dead body's cold,
But it seems both are dead or living both
And love is still the presence and the mover.
Then his lips cease on the other lipsT cold sloth.

Ah, there the wanting breath reminds his lips
That from beyond the gods hath moved a mist
Between him and this boy. His finger-tips.,
Still idly searching o'er the body, list
For some flesh-response to their waking mood.
But their love-question is not understood:
The god is dead whose cult was to be kissed!

He lifts his hand up to where heaven should be
And cries on the mute gods to know his pain.
Let your calm faces turn aside to his plea,
O granting powers! He will yield up his reign.
In the still deserts he will parched live,
In the far barbarous roads beggar or slave,
But to his arms again the warm boy give!
Forego that space ye meant to be his grave!

Take all the female loveliness of earth
And in one mound of death its remnant spill!
But, by sweet Ganymede, that Jove found worth
And above Hebe did elect to fill
His cup at his high feasting, and instil
The friendlier love that fills the other's dearth,
The clod of female embraces resolve
To dust, O father of the gods, but spare
This boy and his white body and golden hair!
Maybe thy better Ganymed thou geel'st
That he should be, and out of jealous care
From Hadrian's arms to thine his beauty steal'st.

He was a kitten playing with lust, playing
With his own and with Hadrian's, sometimes one
And sometimes two, now linking, now undone;
Now leaving lust, now lust's high lusts delaying;
Now eyeing lust not wide, but from askance
Jumping round on lust's half-unexpectance;
Now softly gripping, then with fury holding,
Now playfully playing, now seriously, now lying
By th' side of lust looking at it, now spying
Which way to take lust in his lust's withholding.

Thus did the hours slide from their tangled hands
And from their mixed limbs the moments slip.
Now were his arms dead leaves, now iron bands;
Now were his lips cups, now the things that sip;
Now were his eyes too closed and now too looking;
Now were his uncontinuings frenzy working;
Now were his arts a feather and now a whip.

That love they lived as a religion
Offered to gods that come themselves to men.
Sometimes he was adorned or made to don
Half-vestures, then in statued nudity
Did imitate some god that seems to be
By marble's accurate virtue men's again.
Now was he Venus, white out of the seas;
And now was he Apollo, young and golden;
Now as Jove sate he in mock judgment over
The presence at his feet of his slaved lover;
Now was he an acted rite, by one beholden,
In ever-repositioned mysteries.

Now he is something anyone can be.
O stark negation of the thing it is!
O golden-haired moon-cold loveliness!
Too cold! too cold! and love as cold as he!
Love through the memories of his love doth roam
As through a labyrinth, in sad madness glad,
And now calls on his name and bids him come,
And now is smilling at his imaged coming
That is i'th' heart like faces in the gloaming -
Mere shining shadows of the forms they had.

The rain again like a vague pain arose
And put the sense of wetness in the air.
Suddenly did the Emperor suppose
He saw his roon and all in it from far.
He saw the couch, the boy, and his own frame
Cast down against the couch, and he became
A clearer presence to himself, and said
These words unuttered, save to his soul's dread:

"I shall build thee a statue that will be
To be continued future evidence
Of my love and thy beauty and the sense
That beauty giveth of divinity.
Though death with subtle uncovering hands remove
The apparel of life and empire from our love,
Yet its nude statue, that thou dost inspirit,
All future time, whether they will't or not,
Shall, like a gift a forcing gold hath brought,
Inevitably inherit.

"Ay, this thy statue shall I build, and set
Upon the pinnacle of being thine, that Time
By its subtle dim crime
Will fear to eat ir from life, or to fret
With war's or envy's rage from bulk and stone.
Fate cannot be that! Gods themselves, that make
Things change, Fate's own hand, that doth overtake
The gods themselves with darkness, will draw back
From marring thus they statue and my boon,
Leaving the wide world hollow with thy lack.

"This picture of our love will bridge the ages.
It will loom white out of the past and be
Eternal, like a Roman victory,
In every heart the future will give rages
Of not being our love's contemporary.

"Yet oh that this were needed not, and thou
Wert the red flower perfuming my life,
The garland on the brows of my delight,
The living flame on altars of my soul
Would all this were a thing thou mightest now
Smile at from under thy death-mocking lids
And wonder that I should so put a strife
Twixt me and gods for thy lost presence bright;
Were there nought in this but my empty dole
And thy awakening smile half to condole
With what my dreaming pain to hope forbids".

Thus went he, like a lover who is waiting,
From place to place in this dim doubting mind.
Now was his hope a great intention fating
Its wish to being, now felt he he was blind
In some point of his seen wish undefined.

When love meets death we know not what to feel.
When death foild love we know not what to know.
Now did his doubt hope, now did his hope doubt;
Now what his wish dreamed the dream's sense did flout
And to a sullen emptiness congeal.
Then again the gods fanned love's darkening glow.

"Thy death has given me a higher lust -
A flesh-lust raging for eternity.
On mine imperial fate I set my trust
That the high gods, that made me emperor be,
Will not annul from a more real life
My wish that thou shoud'st live for e'ver and stand
A fleshly presence on their better land,
More lovely yet not lovelier, for there
No things impossible our wishes mar
Nor pain our hearts with change and time and strife.

"Love, love, my love!thou art already a god.
This thought of mine, which I a wish believe,
Is no wish, but a sight, to me allowed
By the great gods, that love love and can give
To mortal hearts, under the shape of wishes -
Of wishes having undiscovered reaches -,
A vision of the real things beyond
Our life-imprisoned life, our sense-bound sense.
Ay, what I wish thee to be thou art now
Already. Already on Olympic ground
Thou walkst and art perfect, yet art thou,
For thou needst no excess of thee to don
Perfecto to be, being perfection.

"My heart is singing like a morning bird.
A great hope from the gods comes down to me
And bids my heart to subtler sense be stirred
And think not that stange wvil of thee
That to think thee mortal would be.

"My love, my love, my god-love! Let me kiss
On thy cold lips thy hot lips now immortal,
Greeting thee at Death's portal's happiness,
For to the gods Death's portal is Life's portal.

"Were no Olympus yet for thee, my love
Would make thee one, where thou sole god mightst prove,
And I thy sole adorer, glad to be
Thy sole adorer through infinity.
That were a universe divine enough
For love and me amd what to me thou art.
To have thee is a thing made of gods' stuff
And to look on thee eternity's best part.

"But this is true and mine own art: the god
Thou art now is a body made by me,
For, if thou art now flesh reality
Beyond where men age and night cometh still,
'Tis to my love's great making power thou owest
That life thou on thy memory bestowest
And mal'st it carnal. Had my love not held
Am empire of um mightly legioned will,
Thou to gods' consort hadst not been compelled.

"My love found thee, when it found thee did
But find its own true body and exact look.
Therefore when now thy memory I bid
Become a god where gods are, I but move
To death's high column's top the shape it took
And set it there for vision of all love.

"O love, my love, put up with my stong will
Of loving to Olympus, be thou there
The latest god, whose honey-coloured hair
Takes divine eyes! As thou wert on earth, still
In heaven bodyfully be and roam,
A prisioner of that happiness of home,
With elder gods, while I on earth do make
A statue for thy deathlessness' seen sake.

"Yet thy true deathless statue I shall build
Will be no stone thing, but that same regret
By which our love's eternity is willed.
One side of that is thou, as gods see thee
Now, and the other, here, thy memory.
My sorrow will make that men's god, and set
Thy naked memory on the parapet
That looks ypon the seas of future times.
Some will say all our love was but our crimes;
Others against our names the knives will whet
Of their glad hate of beauty's beauty, and make
Our names a base of heap whereon to rake
Yet will our presence, like eternal Morn,
Ever return at Beauty's hour, and shine
Out of the East of Love, in light to enshrine
New gods to come, the lacking world do adorn.

"All that thou art now is thyself and I.
Our dual presence has its unity
In that perfection of body which my love,
By loving it, became, and did from life
Raise into godness, calm above the strife
Of times, and changing passions far above.

"But since men see more with the eyes than soul,
Still I in stone shall utter this great dole;
Still, eager that men hunger by thy presence,
I shall to marble carry this regret
That in my heart like a great star is set.
Thus, even in stonem our love shall stand so great
In thy statue of us, like a god's fate,
Our love's incanate and discarnate essence,
That, like a trumpet reaching over seas
And going from continent to continent,
Our love shall speak its joy and woe, death-blent,
Over infinites and eternities.

"And here, memory or statue, we shall stand,
Still the same one, as we were hand in hand
Nor felt each other's hand for feeling feeling.
Men still will see me when thy sense they take.
The entire gods might pass, in the vast wheeling
Of the globed ages. If but for thy sake,
That, being theirs, hadst gone with their gone band,
They would return, as they had slept to wake.

"Then the end of days when Jove were born again
And Ganymede agaim pour at this feast
Would see our dual soul from death realeased
And recreated unto joy, fear, pain -
All that love doth contain;
Life - all the beauty that doth make a lust
Of love's own true love, at the spell amazed;
And, if our very memory wore to dust,
By some gods' race of the end of ages must
Our dual unity again be raised".

It rained still. But slo-treading night came in,
Closing the weaty eyelids of each sense.
The very consciousness of self and soul
Grew, like a landscape through dim raining, dim.
The Emperor lay still, so still that now
He half forgot where now he lay, or whence
The sorrow that was still salt on his lips.
All had been something very far, a scroll
Rolled up. The things he felt were like the rim
That haloes round the moon when the night weeps.

His head was bowed into his arms, and they
On the low couch, foreign to his sense, lay.
His closed eyes seemed open to him, and seeing
The naked floor, dark, cold, sad and unmeaning.
Out of the falling darkness the wind rose
And fell; a voice swooned in the courts below;
And the Emperor slept.
The gods came now
And bore something away, no sense knows how,
On unseen arns of power and repose.

Lisszabon, 1915.

Alberto Caeiro versei

I. Én soha nem õriztem nyájakat
Eu nunca guardei rebanhos

Én soha nem õriztem nyájakat,
Mégis, úgy tetszik, mintha õriztem volna.
A lelkem, akár egy pásztor,
Ismeri a szelek s a nap járását,
Szorosan együtt él az évszakokkal,
Szemlélõdve követi változásaik.
Az ember nem háborította Természet nyugalma
Mellém telepszik hatalmasan.
De én szomorú vagyok, mint az alkonyat,
Elképzelt napleszentülés,
Amikor hideg árad a síkság mélyén
És már érezni az éjszakát, amely
Pilleként beleng az ablakon.

Mélabúm a békesség maga,
Mert természetes jussunk a harmónia,
Amely akkor igazán jelenvaló,
Ha a lélek oly önfeledt, hogy észre sem veszi,
Amikor virágokat gyûjt csokorba a kéz.

Kolompok öblös hangjaként,
Amely idehallik az útkanyaron túlról,
Békességesek a gondolataim.
S lehet, azért vagyok bánatos, mert tudom, nyugalmasak
De ha mindezt nem sejteném,
Akkor a kielégülésbe-szomorodás helyett
Derûs beteljesülésre váltanának.
A gondolkodás zavarba ejt, olyan, mint esõben járni,
S amikor feltámad a szél, úgy tetszik, hogy még jobban zuhog.

Nincs bennem nagyratörés, dicsvágy,
Nekem a költõ-lét nem babérért törtetés,
Csak alkalom, hogy egyedül legyek.

S ha olykor eljátszom a gondolattal,
Képzeletben bárány vagyok
(Netán egy egész nyájként
A hegyoldalba szétáradok
S hogy egyidõben sokféle nagyszerûség lehetnék),
Azért van, mert tovább zeng bennem, mit napnyugtakor írok,
Vagy amikor felhõ horzsolja a fényt,
És a csönd a fûben cikázva szertefut.

Amikor az asztalhoz ülök verset írni,
Vagy kóborlok az utakon s az ösvényeken,
Gondolkodva költeményeket rovok egy bensõ papírra,
S pásztorbotot érzek a kezemben,
Látom szavaimat, mint újságkivágásokat,
Megjelenni egy dombtetõn,
Elnézem a nyájamat, és látom a gondolataimat,
Elnézem a gondolataimat és látom a nyájamat,
Tétován mosolygok, mint aki nem érti, amit néki mondanak,
És mégis úgy tesz, mintha értené.

Üdvözlöm mindenik olvasómat,
Alighogy föltûnik postakocsijuk a domb tetején,
Én a kapuban állván
Leveszem elõttük széles kalapom,

Üdvözlöm õket, kívánok éltetõ napocskát
És esõt, amikor nagyon elkélne már,
Kívánom, hogy a házukban
A nyitott ablak mellett
Egy kedvenc székük mindig legyen,
Ahová verset olvasni leülnek…
S közben arról meditálnak,
Hogy a vegetáció olyan természetes része vagyok,
Akár az az öreg fa,
Melynek árnyékába gyerekkorukban
Játéktól elcsigázva lehuppantak,
És forró homlokukról a verítéket
Csíkos játszóruhájuk ujjába törölték.

1914. március 8.
Döbrentei Kornél fordítása

II. A pillantásom pontos, mint egy napraforgó.
O meu olhar é nítido como um girassol.

A pillantásom pontos, mint egy napraforgó.
Szokásom csatangolni járt s járatlan utakon
Nézegetek jobbra, balra
És néha koronként hátrafelé…
S amit látok minden pillanatban
S az is, amit azelõtt sose láttam,
Lenyûgözi lényem,
Mert képes vagyok még az eredendõ ámulatra,
Amely csak egy gyereket tölthetne el, ha születése percében
Tudatosulna benne, hogy valóban a világra jött…
Úgy érzem, minden pillanatom születés,
Rácsodálkozás a Világ örök megújhodására…

Hiszek a világban, mint egy százszorszépben,
Mert látom. de nem töprenkedem rajta,
Mivel gondolkodni annyi, mint félreérteni…

A világ nem azért van, hogy okoskodásaink tárgya legyen
(Aki fúrton fúrt spekulál, olyan mintha a szemével volna baj),
Hanem azért, hogy szemléljük, és eggyé váljunk vele…
Nekem nincsen filozófiám: érzékeim vannak…
És nem azért beszélek a Természetrõl, mert tudom, miféle,
Hanem mert szeretem,
S aki szeret soha nem tudja, kit, mit,
Miért szeret s azt sem, szeretni mit jelent…

Szeretni: örök ártatlanság,
És az egyetlen ártatlanság, ha nem gondolkozol…

1914. március 8.
Döbrentei Kornél fordítása

IV. Ma délután lezúdult a vihar
Esta tarde a trovoada caiu

Ma délután lezúdult a vihar
Az ég meredélyein
Kõgörgetegként lavinázott alá…
Mint amikor valaki egy emeleti ablakból
Egy asztalterítõt kiráz,
És a morzsák sûrû zuhogással
Neszezve földet érnek,
Szakadt az esõ az égbõl
S feketére verte az utakat…

Amikor a villámok megreszkettették a levegõt,
S a dörgésektõl rezgett az ûr,
Mint egy hatalmas fej, amely mindig nemet int,
Ki tudja, miért - féltem,
S elkezdtem fohászkodni Szent Borbálához,
Mintha valami elaggott nagynéni volnék…

Oh! Szent Borbálához imádkozva
Még egyszerûbbnek tudtam magam,
Mint amilyen vagyok…
Akár ha családi körben, egy kis házban éltem volna,
Melyben úgy töltöttem napjaim,
Olyan nyugodtan, mint a kert fala;
Bírok bár gondolattal, érzelemmel, de csak úgy,
Ahogyan a virágnak van színe, illata…

Olyannak képzeltem magam, aki hihet Szent Borbálában…
Bárcsak hihetnék Szent Borbálában!
(Aki meggyõzõdéssel vallja, Szent Borbála létezik,
S azt hiszi, emberi lény és látható
Vajon mit gondol felõle?)

(Micsoda szemfényvesztés! Mit tudnak
A virágok, a fák, a nyájak
Szent Borbáláról?…Egy faág,
Ha gondolkodna, soha nem tudna
Szenteket alkotni, sem angyalokat…
Vélhetném, hogy a nap,
Isten és a mennydörgés
Egy nagy csapat dühös ember
Dübörgése fölöttünk…
A legegyszerûbb pórok is
Betegek és zavartak ostobán
Megélt kis életükkel,
Mennyivel egyértelmûbb, áttekinthetõbb
És egészségesebb a növényi létezés!)

S ahogy mindezt végiggondoltam
Komorság szakadt rám…
Fájdalmas, gyászos hangulat,
Mint egy olyan napon, amely minden percében
égiháborúval fenyeget,
De az ígérkezõ vihar az estével sem jön el…

Döbrentei Kornél fordítása

IX. Nyájak õrizõje vagyok.
Sou um guardador de rebanhos.

Nyájak õrizõje vagyok.
Gondolataimból a nyáj.
S a gondolataim érzékelések voltaképp.
Mert a szememmel, a fülemmel,
A kezemmel és a lábammal,
Az orrommal és a számmal gondolkodom.

Egy virágot elgondolni annyi, mint látni és szagolni
És megenni egy gyümölcsöt annyi, mint megismerni az értelmét.

Aztán egy meleg napon
Elfog a szomorúság, hogy mindezt annyira érzem.
Akkor leheveredek a fûre,
Becsukom égõ szemem,
És egész testemmel elmerülök a valóságban,
Boldog vagyok, megleltem az igazságot.

Döbrentei Kornél fordítása

XI. Annak az asszonynak van egy zongorája
Aquela senhora tem um piano

Annak az asszonynak van egy zongorája
Kellemesre hangolt, ám futamaiból hiányzik
A folyók futása s a lombsusogás.

Mire jó akkor egy ilyen hangszer?
Többet ér, ha valakinek füle van hozzá,
És szereti a Természetet.

Döbrentei Kornél fordítása

XIII. Könnyû, könnyû, nagyon könnyû,
Leve, leve, muito leve,

Könnyû, könnyû, nagyon könnyû,
Könnyedecske szellõ lengedez,
Tovalibben súlytalan.
És én nem tudom, mit gondolok
És nem is akarom kitalálni.

Döbrentei Kornél fordítása

XIV. Nem érdekelnek a rímek. Ritkán találni
Não me importo com as rimas. Raras vezes

Nem érdekelnek a rímek. Ritkán találni
Az erdõben egymás mellett két egyforma fát.
Úgy gondolkodom s írok, ahogy a virágoknak színe van
Bár jóval tökéletlenebbül,
Mert hiányzik belõlem az az isteni egyszerûség,
Hogy csak úgy magától értetõdõen legyek.

Nézem a világot és meghatódom.
Érzékenységem, akár a dombról lefutó vizeké,
S úgy születik bennem a költészet, ahogy a szél kerekedik…

Döbrentei Kornél fordítása

XVII. A tányéromon micsoda kínálata a természetnek!
No meu prato que mistura de Natureza!

A tányéromon micsoda kínálata a Természetnek!
Testvéreim a növények,
Forrásokkal társalgó szentek,
Akikhez nem imádkozik senki…

Learatják, hogy feltálalhassák õket,
S amikor az elegáns éttermekben nyüzsgõ,
Aranyláncos, jól szabott zakójú vendégek
Felhõtlen kedéllyel „Salátát” kérnek,
Eszükbe nem jut, mit is követelnek a Föld-anyától;
Üde, elsõszülött gyermekeit hozatják oda,
Az elsõ hamvas szavakat, melyeket õ szült megújhodásra,
Az elsõként kibukkanó sokszínû életet,
Amilyet csak Noé láthatott,
Amikor visszavonult az özönvíz
S elõtûntek az esõzöld hegyormok,
És a levegõégen át, melyen ama galamb is,
A szivárványhíd megjelent…

Döbrentei Kornél fordítása

XXV. A szappanbuborékok, amelyeket ez a kisgyerek
As bolas de sabão que esta criança

A szappanbuborékok, amelyeket ez a kisgyerek
A maga mulatságára szalmaszálból ereget,
Áttetszõségükben egész filozófiai rendszert teremtenek.
Átlátszóak, haszontalanok és múlandóak, mint a Természet,
A szemnek szólnak, mint általában a dolgok,
S légies gömbölydedségükkel
Egyértelmûen azok, amik,
És senki, még az õket fújdogáló gyerek sem
Akarja, hogy többek legyenek, mint aminek látszanak.

És néhányuk már alig kivehetõ a fényességes égben.
Olyanok, akár a szellõ, mely épphogy érinti a virágokat s tovalibben,
Csak azt tudjuk róla, hogy elleng,
Mert valami könnyûvé válik bennünk,
És mindent pontosan olyannak fogad el, amilyen.

1914. március 13.
Döbrentei Kornél fordítása

XL. Ellibeg egy lepke elõttem
Passa uma borboleta por diante de mim

Ellibeg egy lepke elõttem,
És a Világmindenségben elõször én veszem észre,
Hogy a lepkéknek se színük, se mozgásuk.
Amiként a virágoknak sincsen színük, se illatuk.
A szín az, aminek színe van a lepke szárnyán,
A mozgás az, ami mozog a lepke-lebbenésben,
Az illat az, ami aroma a virág illatában.
A lepke csupán lepke
És a virág csak virág.

1914. május 7.
Döbrentei Kornél fordítása

XLIII. Inkább röptét a madárnak, mely szálltában nem hagy nyomot,
Antes o voo da ave, que passa e não deixa rasto,

Inkább röptét a madárnak, mely szálltában nem hagy nyomot,
Mint az állatok csapát vájó járását, mely emlékeztetõ marad.
A madár tovaszáll a feledésbe, ez így rendjén való.
Az állat, amely volt, de már nincs, s így végtére haszontalan,
És a nyoma csak arra emlékeztet, hogy már nem jó semmire.
Az emlékezés árulás a Természet ellen.
Mert a tegnapi Természet nem az a Természet.
Ami elmúlt, az semmi, s aki emlékszik rá, nem lát.

Röpülj madár, röpülj s taníts meg szállani engem!

1914. május 7.
Döbrentei Kornél fordítása

XLVI. Így vagy úgy.
Deste modo ou daquele modo,

Így vagy úgy.
Attól függ, megfelel vagy nem felel meg.
Néha elmondhatni jól, amit gondolok.
Máskor rosszul és zavarosan.
Verseket írok anélkül, hogy akarnám.
Mintha a tollforgatás nem mozdulatok sora volna.
Mintha az írás úgy történne meg velem,
Ahogyan kintrõl besüt a nap.

Megpróbálom elmondani, amit érzek,
De úgy, hogy nem gondolok arra, amit érzek.
Megkísérlem az eszmékhez igazítani a szavakat,
És nincs szükségem vezetõre,
Amely a gondolattól a szóig terel.
Tudom, nem mindig érzem, amit éreznem kellene.
És csak nagyon lassan szeli át a folyót a gondolatom,
Nehéz rajta a ruha, amelybe az emberek kényszer-öltöztették.

Megpróbálom ledobni magamról mindazt, amit megtanultam,
És feledni próbálom, amit tanítottak nekem.
Megpróbálom levakarni a festéket, mellyel bekenték érzékszerveim,
Megpróbálom kiszabadítani igazi érzéseimet,
És põrére vetkezve végre én akarok lenni, s nem Alberto Caeiro,
Emberi állat akarok lenni, akit a Természet alkotott.
Írok, vágyva a Természetet, még csak nem is úgy, mint egy ember,
Hanem, mint aki érzékeli a Természetet és semmi több.
Így írok, néha remeket, néha csapnivalót,
Olykor telibe találom, amit mondani akarok, olykor nem,
Elbotlok itt, fölkelek ott,
De mindig a magam útját járom, mint egy makacs vak ember.

És még így is vagyok valaki.
A Természet felfedezõje,
Az igazi érzékelések Argonautája vagyok.
A Világmindenségnek egy új Mindenséget adok,
Mert elhozom a Világmindenségnek önmagát.

Ezt érzem, ezt írom.
Totális teljében a tudásnak, anélkül, hogy látnám,
Hajnali öt óra van,
És a nap még nem emelte tûzgömb-fejét
A látóhatár boltíve fölé,
De sugár-ujjai haloványan már látszanak,
Ahogy belekapaszkodnak az alacsony hegyek fölött az ég peremébe.

1914. május 10.
Döbrentei Kornél fordítása

Behúzódom
Meto-me para dentro

Behúzódom és magamra zárom az ablakot.
Behozzák a gyertyát és jóéjszakát kivánnak,
s én is elégedetten jóéjszakát kivánok.
Bárcsak mindig ilyen lehetne életem:
napfényes, esõ-puha nap,
vagy viharos, mintha a Világ összedõlne,
puha este és a járókelõk,
akiket érdeklõdve nézek ablakomból,
egy utolsó barátságos pillantás a néma fákra,
aztán bezárni az ablakot, meggyújtani a gyertyát,
nem olvasni, nem is gondolni semmire, nem aludni,
csak érezni, hogy áramlik át rajtam az élet, mint folyó a medrében,
s odakint, mint egy alvó isten, az óriási csönd.

Somlyó György fordítása

Szent Iván éj
Noite de S. João

Szent Iván éj kertem falán túl.
Errõlfelõl énnekem nincsen Szent Iván éj.
Mert Szent Iván éj csak ott van, ahol ünnepelik.
Nekem csak egy máglya fényének árnya van az éjben,
nevetések és dobogó szökdelés.
S egy kósza kiáltás, valakié, aki azt se tudja, hogy élek.

Somlyó György fordítása

Mire visszatér
Quando tornar a vir

Mire visszatér a Tavasz,
talán már nem talál itt e világon.
Most szeretném elhitetni magammal, hogy a Tavasz emberi lény,
hogy elképzelhessem, hogy sírni fog,
látva, hogy elvesztette egyetlen barátját.
De a Tavasz még csak nem is tárgy:
csak afféle szólásmondás.
Nem térnek vissza a virágok, sem a zöld levelek.
Új virágok lesznek, új zöld levelek.
Más derûs szép napok,
semmi se tér vissza, semmi sem ismétlõdik, mert minden valóság.

1915. november 7.
Somlyó György fordítása

Egy esõs nap
Um dia de chuva

Egy esõs nap éppoly szép, mint egy verõfényes.
Mindkettõ létezik: mindegyik olyan, amilyen.

1915. november 8.
Somlyó György fordítása

A szerelmetes pásztor elhagyta botját,
O pastor amoroso perdeu o cajado,

A szerelmetes pásztor elhagyta botját,
Nyája szétszéledt a hegyoldalon.
Annyira elgondolkodott, hogy még a furulyát sem
                                    szólaltatta meg, amelyen játszani szokott.
Útbaigazítást nem kapott senkitõl. Pásztorbotját soha nem lelte meg.
Néhányan, átkozva õt, összeterelték a juhait.
Nem szerették az emberek.

Amikor kimagasodott a hegyoldalból és a hamis igazságokból, már látott mindent:
A mindig-egyforma, zöldkráterû völgyeket,
S a távoli hegyek érzékelhetõbbek voltak, mint bármily érzelem,
Az egész valóságot a jelenvaló éggel, léggel, a mezõkkel.
S az oly régen áhított friss levegõ a tüdejébe tódult,
És fájdalmasan táguló mellkasában ismét érezte a szabadságot.

1930. július 7.
Döbrentei Kornél fordítása

Nem elég kinyitni az ablakot,
Não basta abrir a janela,

Nem elég kinyitni az ablakot,
Hogy az ember lássa a mezõket és a folyót.
Nem elég, ha csak nem vagyunk vakok,
Hogy lássuk a fákat és a virágokat,
El kell dobni minden filozófiát.
A filozófiában nem fák, csupán ideák vannak,
Csak mi magunk vagyunk, üres önmagunkban,
Csak egy bezárt ablak van, s odakint az egész világ;
Egy álom arról, amit látni lehetne, ha nyílna az ablak,
És mégsem láthatni meg soha, ha végre kitárul.

Döbrentei Kornél fordítása

Ha fiatalon meghalok,
Se eu morrer novo,

Ha fiatalon meghalok,
Úgy, hogy egyetlen könyvet sem jelentethetek meg,
Nem láthatom, hogy néznek ki a verseim,
Kérem azokat, akik szomorkodnának emiatt,
Ne szomorkodjanak.
Ha így történt, így helyes.

Még ha verseimet sohase közlik nyomtatásban,
Bennük marad a szépség, hogyha szépek.
De nem lehetnek szépek és várhatnak a megjelentetésre,
Mert a gyökereik ott vannak lent a földben
S a virágok szabadon virágoznak a szemek örömére a levegõég alatt.
Mindenképpen így kell történnie. Nem gátolhatja meg semmi sem.

Ha nagyon fiatalon halok el, tudják meg rólam:
Nem voltam más csak egy gyermek, aki játszott.
Pogány voltam, mint a nap és a víz,
S egy olyan egyetemes vallás hívõje, amelyet csak az emberek nem vallanak.
Boldog voltam, mert nem kértem semmit.
Nem próbáltam valamit is megtalálni.
Nem véltem úgy, hogy lehet más magyarázat,
Mert a magyarázat szónak semmi értelme nincs.

Nem kívántam egyebet, mint hogy kint lehessek a napon vagy az esõben -
A napon, amikor süt,
Az esõben, amikor zuhog
(Nem akartam soha mást),
Csak érezni a meleget, a hideget és a szelet,
Ennél nem kívánkoztam tovább.

Egyszer szerettem, s reméltem, viszontszeretnek engem…
De nem szerettek,
Nem szerettek az egyetlen nagy ok miatt -
Mert így kellett lennie.

Vigasztalódni visszatértem a naphoz és az esõhöz,
S kiültem újra a ház küszöbére.
A mezõk, végül is nem olyan zöldek azoknak, akiket szeretnek,
                                                         mint azoknak, akiket nem szeretnek.
Érezni nem más, mint elmélázni.

1915. november 7.
Döbrentei Kornél fordítása

Talán életem utolsó napja ez.
É talvez o último dia da minha vida.

Talán életem utolsó napja ez.
Felemelt jobbal köszöntöttem a napot.
S nem Isten veled-et mondva üdvözöltem,
Csupán jeleztem, mielõbb látni szeretném: semmi több.

Döbrentei Kornél fordítása

Álvaro de Campos versei

I. Nézem, de észre nem veszem magam.
Quando ólho para mim não me percebo.

Nézem, de észre nem veszem magam.
Mert a sok érzés bennem úgy pezseg,
Hogy nemegyszer bizony eltévedek,
Ha érzeteim körét elhagyom.

Levegõvel s e nedûvel élek,
Életemnek része mind a kettõ;
Csak azt nem tudom, mi a teendõ
Azzal, amit ellenemre érzek.

Igazából soha nem figyeltem,
Amit érzek, érzem-e valóban,
S olyan vagyok-e tényleg, amilyen

Gondolom, hogy lényegében vagyok?
Nem hiszek a benyomásaimban,
És abban sem, hogy én tapasztalok.

Lisszabon (mintegy hat-hét hónappal
az Opiárium elõtt), 1913. augusztus
Pál Ferenc fordítása

II. A Fügefa téren minden reggel
A Praça da Figueira de manhã

A Fügefa téren minden reggel
Körtáncot lejt a napfény s a nappal,
Emlék (a megszokott Lisszabonnal),
Halványuló, de nem felejtem el.

Mert akad sokkal több különös tárgy,
Mint e logikus és köznapi tér!
Ilyennek szeretem… Vajon miért
E szerelem? Nem számít… csak tovább!

Az ilyen érzés csak akkor érték,
Ha az ember nem nagyon bámulja,
Nem nézi szorongó tükörképét…

Minden dolog bizonytalan bennem,
Megbomlott az összhang… a szép óra
Másoké vagy egyáltalán nincsen.

Lisszabon (mintegy öt hónappal
az Opiárium elõtt), 1913. október
Pál Dániel Levente fordítása

Diadalív a képzeletem
Minha imaginação é um Arco de Triunpho

Diadalív a képzeletem.
Elvonul alatta az Élet.
Vonul a modern kereskedelem, autók, teherkocsik,
Vonul a hagyomány, ruhaként hordja egynémely csapat,
Vonul mindahány népréteg, és vonul minden életstílus,
S mikor a Diadalív árnyékába érnek,
Egy pillanatra nekik adom a dicsõséget,
Hogy fürödjenek valamiféle diadalban,
Így lesznek egy percre aprók és hatalmasak.

Képzeletem Diadalíve,
Egyik ága Istenen nyugszik, a másik
A hétköznapok közepében (hol közösek közhelyeink),
Az állandó robotban, a futó benyomásokban,
A rebbenõ szándékokban, mik meghalnak mozdulat helyett.

És ott vagyok én: képzeletemen kívül és fölött,
Mégis benne és részeként,
Ki gyõztesen pillantok le a Diadalív magasából,
Ki elvonulok, és vagyok az ív maga,
Ki magasból nézem a vonulást büszkén,
Szépen és hatalmasan.

De amikor mindent színrõl színre látok,
Akkor egyenesbõl körbe fordul,
Maga körül kezd forogni,
És eltûnik a Diadalív, a vonulókkal egybeolvad,
És érzem, én vagyok az ív, és mind a tér, amit egybefog,
És én vagyok minden ember, ki elvonul,
És minden vonuló jövõje én vagyok,
És mindenki én leszek, ki jönni fog még,
És mindenki én voltam, ki maga mögött hagyott.
Érzem ezt, és ezt érezve egyre inkább
Én vagyok az ív tetején álló szobor,
Ki nézi odalent
Az elvonuló mindenséget.
De a Világmindenség is én vagyok,
Én vagyok az alany és a tárgy,
Én vagyok a Diadalív és az Utca,
Magammal ölelem át, kötöm hurokba és oldozom el magam,
Lenézek magamra és nézem fenn magam,
Elvonulok saját árnyékom alatt, mindkettõ én vagyok,
Transzcendens vagyok és hiánytalan,
Megalkotom Istent egy diadalív
Büszke építményében, mely a világot uralja,
Egy diadalívben, mely azoknak épült
Kik megéreznek minden érzést,
És amely minden érzés érzésének állítatott.

Költészet, mely mozgás és lendület,
Szédület és robbanás,
Költészet, mely sebesség és szenzáció,
Mely tûzfolyóba meríti fantáziám,
Mely lávatóban mosdat, fényvulkánban fürdet!

Vaskó Péter fordítása

Barrow-on-Furness

I.

Épp oly hitvány vagyok, mint bárki más itt,
Nincs eszményem, de nincs az senkinek.
Aki azt mondja, van neki, csak ámít,
Ki szól: keresi - nem találta meg.

A jó a képzeletem szeretõje.
De állati lényem gyûlöli õt.
S míg az Odaát részegsége tölt,
Megyek, magamat rémálmokba szõve.

Mint mindenki más, nem hiszek hitemben.
E hitemért vállalnám a halált.
S lám: betûk, szavak tartanak életben.

Igazoljam magam? Mindenkinek hívnak…
Hasonuljak? Nincs nagyobb egyformaság…
Ó, szív, legyen vége már a kínnak!

II.

Istenek, erõk, tudás, hitek lelke,
Eh! Hány értelmetlen értelmezés!
Ülök egy hordón a rakparton, és
Ha állnék, úgy sem lenne több értelme.

De kell-e tudni, és érteni - fõleg?
Na igen, de mért is ne lenne jó?
Piszkosan, hidegen fut a folyó,
Miként te, elfolyok, nem érve többet...

Ó, mindenség, összekuszált kötélzet,
Ki az, ki - míg elmereng más fölött -
Finom ujjal csomóidból fölébreszt?

Nekünk már semmi nem marad a bogból...
Mit játsszunk? Szerelmet, vagy épp közönyt?
Én inkább felállok, s otthagyom a hordót.

III.

Árad, folyósugár, tengerbe hordja
Legsajátabb közömbösségemet!
Méghogy „tengerbe hordja”! Nincs neked
Közöd hozzám, s ahhoz, mi szívem nyomja.

Lusta csiga sors! Vágtatok, alattam
Szamár-árnyék. Az élet élve él,
A nem mozdulókon nevet cserél,
S meghal az égre cimkéket ragasztva.

Kitáruló Furness, három napig még
Eltûrlek; szegény mérnök, rab vagy itt,
Fogva tartanak a helyszíni szemlék…

Elmegyek, a közönyt sem hagyva itt
(És elmész te is, ahogy mentél mindég).
Pályaudvar, bárhol, izzik a csikk.

IV.

Kész a képlet - egy roncstelepet ad ki! -
Megdícsértek: mint kellett, annyi pont…
A szívem egy hatalmas nagy porond
Hol egy kis állatkát állítanak ki…

Mikroszkóppal - csiszolt reménytelenség -
Lestem a sok ostoba részletet…
Írtam praktikus, rontott képletet…
Rendszert, melyben az õrület az egység…

Mily elméletet szül az agy, ha csorba -
Mint törött fésûje becsomagolva
Egy koldusnak, ki elvándorolt?

Becsukom füzetem, s firkálni kezdek
Sok puha, szürke, kusza arabeszket
A boríték hátára, mi vagyok…

V.

Mily régen élünk, Portugáliám,
Egymástól távol! Ó jaj, de a lélek,
A gyáva lélek erõnek, erélynek
Nem enged - nem felejt és nem kíván.

Álom, lyuk a titkos hisztérián…
A Furness, mely itt zúg, s hordja vizének
Súlyát, milyen csalfa társ: mint az élet
Fut egyre, míg én állok tétován...

Egyre? Igen, és egyre-másra máshogy…
Rajta! Elég! Vessük el a kimért
Térközök, érzések és utalások
Túlfinomult, transzcendens álhitét!

Mindenbõl elég… Mily emberi vágy,
hogy víz legyek, part, vagy épp folyamágy!

Vaskó Péter fordításai

Lisbon revisited

Nem: nem akarok semmit.
Már mondtam, hogy nem akarok semmit.

Ne jöjjenek itt nekem következtetésekkel!
Az egyetlen következtetés a halál!

Ne hozzanak fel esztétikákat!
Ne beszéljenek erkölcsrõl!
Hagyjanak békén a metafizikával!
Ne kínálgassanak nekem kidolgozott rendszereket, ne sorolják,
Mennyit lépett elõre a tudomány (a tudomány, Istenem, a tudomány!) -
A tudomány, a mûvészet, a modern civilizáció!

Mi rosszat tettem én a mindahány istennek?

Ha birtokukban az igazság, tartsák meg maguknak!

Szakember vagyok, de csak a szakmámra szakosodtam.
Azon kívül sült bolond vagyok, és ehhez megvan minden jogom.
Megvan hozzá minden jogom, világos?

Ne bosszantsanak már, az Isten szerelmére!

Szeretnék, ha családos, jelentéktelen, köznapi, tucatember volnék?
Szeretnék, ha ennek az ellentéte volnék, ha mindennek az ellentéte volnék?

Ha valaki más volnék, az mindenkinek a kedvére tenne,
Ilyen vagyok, legyenek hát megértõk!
Menjenek nélkülem a pokolba,
Vagy hadd menjek én egyedül a pokolba!
Miért kellene együtt mennünk?

Ne fogjanak karon!
Nem szeretem, ha karon fognak. Magamban akarok lenni.
Már mondtam, hogy csak magamban vagyok magam!
Milyen bosszantó az, hogy azt akarják, legyek a társaságuk!

Ó, kék ég - akárcsak gyermekkoromban -,
Örökös üres és tökéletes kékség!
Ó, szelíd, õsrégi és néma Tejo,
Aprócska igazság van ott, ahol az ég visszatükrözõdik!
Ó, újra meglátott mélabú, egykorian mai Lisszabon!
Semmit nem adsz, semmit nem veszel el, semmi nem vagy abból,
                                                                   aminek magamat érzem.

Hagyjanak békén! Nem késlekedem, én nem késlekedem soha...
És míg a Mélység és a Csönd el nem jön, magamban akarok lenni!

1923.
Pál Ferenc fordítása

Elnapolás
Adiamento

Holnapután, igen, majd csak holnapután…
A holnapi napot arra fordítom, hogy a holnaputánra gondolok,
s így majd lehetõ lesz; de ma nem…
Nem, ma nincs rá mód; ma lehetetlen.
Tárgyilagos szubjektivitásom zavaros makacssága,
valóságos életem közbeiktatott álmodozása,
elõlegezett és véghetetlen fáradtságom,
világok fáradtsága, még ahhoz is, hogy felüljek a villamosra…
Ez a fajta lélek…
                   Majd csak holnapután…
Ma inkább felkészülök,
ma felkészülök arra, hogy holnap majd azutánra gondoljak…
Mert az lesz a döntõ.
Már megcsináltam a tervet, dehogy, ma nem csinálok terveket…
A terveknek holnap lesz a napja.
Holnap íróasztalhoz ülök, hogy meghóditsam a világot;
de a világot meghóditani csak holnapután fogom…
Sírni szeretnék,
sírni szeretnék hirtelen, belülrõl…

Ne is akarjatok többet tudni róla, úgyse mondom el.
Majd csak holnapután…
Mikor kisgyerek voltam, egész hétre való mulatságot adott a vasárnapi cirkusz.
Ma csak gyerekkorom egész hetének vasárnapi cirkusza mulattat…
Holnaputánra más leszek,
gyõztessé lesz az életem,
rendeletileg összehívják
értelmes, mûvelt, gyakorlatias lényem
minden meglévõ adottságát …
de majd csak egy holnapi rendelettel…
Ma aludni akarok, majd holnap megszövegezem…
Mára vajon milyen elõadást játszana el gyerekkorom?
Még ha holnap kell is váltanom jegyet,
csak holnapután lesz jó az elõadás…
Elõbb nem…
Majd holnap tanulmányozni fogom holnaputáni magatartásomat.
Holnapután végre az elehetek majd, aki ma nem tudnék lenni semmiképp.
Majd csak holnapután…
Olyan álmos vagyok, ahogy egy kóbor kutya fázhat.
Álmos vagyok végtelenül.
Holnap majd mindent elmondok neked, vagy holnapután…
Igen, talán inkább holnapután…

A jövõ…
Igen, a jövõ…

1928. április 14.
Somlyó György fordítása

Elhallgatás
Reticencias

Rendet csinálni az életben az akarat és a tett polcai közt.
Ezt akarom most rögtön, ahogy mindig akartam, ugyanezzel az eredménnyel;
de milyen jó is a világos, a világosságában szilárd törekvés arra,
                                                                  hogy tegyünk valamit!

Becsomagolom a poggyászomat Véglegesen,
megszervezem Álvaro de Campost,
és holnap ugyanott leszek, ahol tegnapelõtt - azon az örökös tegnapelõttön…
Mosolygok, elõzetes ismeretében a semminek, ami majd leszek.
Legalább mosolygok; mosolyogni, az is valami…
Micsoda romantikus teremtmények vagyunk mind!…
S ha nem lennének romantikusok, talán semmik se volnánk.
Így készül az irodalom…
Mindenható Istenek, így készül az élet!
A többiek is romantikusok,
a többiek se valósítanak meg semmit, csak gazdagok vagy szegények,
a többiek is azzal töltik az életüket, hogy nézegetik a poggyászt, amit
                                                                           be kéne csomagolniuk,
a többiek is elalszanak félig-kész írásaik mellett,
a többiek is én vagyok.
Utcai árusnõ, aki úgy kiáltozod a magadét, mint egy öntudatlan himnuszt,
csöpp fogaskerék a gazdaságpolitika óraszerkezetében,
jelen vagy jövendõ anyja a halottaknak, akikkel Birodalmakat roppantanak össze,
hangod úgy ér, mint egy sehova se szóló hívás, mint az élet csöndje…
A rendebeszedendõ papirokról az ablakra emelem szemem, ahonnan nem
láttam az árusnõt, akinek a hangját hallottam az ablakon át,
s a még mindig ajkamon ülõ mosoly metafizikus kritikával teljes.
Egy istenben sem hiszek többé a rendebeszedendõ íróasztal elõtt,
minden végzettel szembenéztem, mert meghallottam az utca zaját,
és fáradtságom egy ócska bárka, amely valami elhagyott parton korhadozik,
s e más költõtõl kölcsönzött képpel lezárom az íróasztalt és a költeményt…
Akár egy isten, én sem tettem rendet, sem ebben, sem amabban…

1929. május 15.
Somlyó György fordítása

Nagyok a pusztaságok
Grandes são os desertos

Nagyok a pusztaságok, és minden pusztaság.
Nem elég néhány tonna kõ vagy felrakott cserép,
eltakarni a földet, ezt a földet, ami minden.
Nagyok a pusztaságok, és nagyok és puszták a lelkek -
puszták, mert nem jár rajtuk senki más, csak õk maguk,
nagyok, mert ott minden látható és minden halott.

Nagyok a pusztaságok, lelkem!
Nagyok a pusztaságok.

Nem váltottam az életre jegyet,
elvétettem az érzések ajtaját,
nincs olyan vágy vagy alkalom, amit el ne hibáztam volna.
S most nem marad más az utazás elõtti estén,
a folyton halogatott csomagolásra váró nyitott poggyásszal,
a széken ülve, az egymásrarakott ingek társaságában,
nem marad ma más (a kényelmetlenségen kivül, hogy így ülök itt),
mint az a tudás, hogy:
nagyok a pusztaságok, és minden pusztaság.
Nagy az élet, és nem éri meg, hogy éljük.

Jobban becsomagolom a poggyászt, ha szemem arra gondol, hogy becsomagolja,
mint ha esetlen kezemmel csomagolok (azt hiszem, jól fejezem ki magam).
Szivarra gyújtok, hogy halogassam az utazást,
hogy minden utazást elhalasszak,
hogy elhalasszam az egész világot.

Változz holnappá, valóság!
Elég a mából, emberek!
Napold el magad, abszolút jelen
Nem lenni jobb, mint így lenni.

Vegyetek csokoládét a gyereknek, akibõl én lettem véletlenül,
és szedjétek le a cégért, mert a holnap végtelen.

De be kell csomagolnom a poggyászt,
feltétlenül be kell csomagolnom a poggyászt,
a poggyászt.
Az ingeket nem vihetem feltevésben, se a poggyászt gondolatban
Igen, egész életemben a poggyászt kellett csomagolnom.
De egész életemben ott ültem az egymásrarakott ingek közt a sarokban,
kérõdzve, mint a bika, amely nem tölthette be ápiszi sorsát.

Be kell az élet poggyászát csomagolnom.
Élnem kell, hogy becsomagolhassak.
A cigaretta hamva a rakás tetejérõl az ingekre hull.
Oldalvást nézve látom, hogy már-már elaludtam.
Csak azt tudom, hogy be kell csomagolnom a poggyászt,
és hogy nagyok a pusztaságok, és minden pusztaság,
s még valami parabolát is errõl, de már nem emlékszem, melyiket.

Egyszerre csak felugrok cézári elhatározással.
Most már végképp becsomagolom a poggyászt.
Ördögbe is! rendet kell raknom végre, hogy lezárjam,
hadd vigyék már innen,
és tõle függetlenül kell élnem tovább.

Nagyok a pusztaságok és minden pusztaság,
feltéve, persze, hogy nem csalatkozom.
Szegény emberi lélek, magányos oázis a környezõ pusztaságban.

Jobb lesz becsomagolni a poggyászt.
Vége.

1930. október 4.
Somlyó György fordítása

Ott nem volt villanyvilágítás
Ali não bavia eletricidade

Ott nem volt villanyvilágítás.
Így hát sápadt gyertyafény mellett
olvastam, az ágyba huzódva,
ami olvasnivaló a kezembe akadt -
portugál (fura dolog!) a protestáns Bibliát.
S megint elolvastam a "Korinthusbeliekhez írt elsõ levelet".
Körülöttem a vidéki éjszaka túlságosan nyugalma
zúgott fordított zsivajával.
S ez a kétségbeesésig sírásra indított.
A "Korinthusbeliekhez írt elsõ levél"…
Csak olvastam a hirtelen õsrégivé változó gyertyafénynél,
s érzelmek egész tengere bolydult fel bennem…
Semmi se vagyok…
Puszta elképzelés…
Mit várjak én magamtól meg az egész világtól?
"Ha pedig szeretet nincsen énbennem"…
S a felséges fény a századok magasából hirdeti
a nagy üzenetet, melytõl felszabadul a lélek…
"Ha pedig szeretet nincsen énbennem"…
Jaj Istenem, s énbennem nincsen szeretet!…

1934. december 20.
Somlyó György fordítása

A Newton-féle
O binômio de Newton

A Newton féle binomiális ugyanolyan szép, mint a Milói Vénusz.
Legfeljebb kevesen vesznek róla tudomást.

óóóó - óóóóóóóóó óóóóóó óóóóóóó

(A kinti szél.)

Somlyó György fordítása

Pacal - portói módra
Dobrada á moda do Porto

Egyszer, téren s idõn kivül, egy étteremben
hideg pacalt tálaltak elém szerelem helyett.
Szóltam finoman a konyha küldöttjének,
hogy melegen szeretem,
és hogy a pacalt (méghozzá portói módra) sohasem eszik hidegen.

Türelmetlenek voltak hozzám.
Hát sehol se lehet igazunk, még az étteremben se?
Nem ettem meg, nem kértem másikat, rendeztem a számlát,
és elkezdtem az utcát róni fel s alá.

Ki tudja mit jelent ez?
Velem történt, de én sem tudom…
(Azt jól tudom, hogy mindenkinek a gyerekkorában van egy kert,
a magunké vagy a közé vagy a szomszédoké.
Jól tudom én, hogy a játékunk volt ott az igazi úr.
S hogy a szomorúság csak a máé.)

Nagyon is jól tudom én,
de ha szerelmet kértem, mért hoztak nekem
pacalt, portói módra, hidegen?
Nem olyan étel az, ami hidegen ehetõ,
nekem mégis hidegen hozták.
Nem panaszkodtam, pedig hideg volt,
senki se tudja megenni hidegen, és ez hideg volt.

Somlyó György fordítása

Ez az õsi szorongás
Esta velha angústia

Ez az õsi szorongás,
ez a szorongás, amit századok óta magamban hordozok,
könnyekben és szertelen képzeletekben,
rémület nélküli lázálom-sorozatban,
értelem nélkül egyszerre kitörõ nagy felindulásokban
kicsordul a pohárból.

Kicsordul.
Nem tudom, mihez tartsam magam ebben az életben,
ezzel a rosszulléttel, amely lelkemre ráncokat vés!
Ha legalább megbolondulhatnék igazán!
De nem: csak ez a kettõ közti,
ez a majdnem,
ez a meglehet…
Ez.

Akit õrültekházában ápolnak, az legalább valaki.
De én õrültekházán kivüli õrültekházának ápoltja vagyok.
Hideg bolond,
õrült, aki tisztán lát,
aki mindentõl idegen és mindenkivel azonos:
ébren alva olyan álmot álmodom, amely õrület,
mert nem álom.
Ilyen vagyok…

Szegény kis régi háza elveszett gyermekkoromnak!
Gondoltad volna, hogy így kilakoltatom önmagam?
Hol a te gyermeked? Kisiklott.
Hol az, aki békésen aludt falusi tetõd alatt?
Kisiklott.
Hol az, aki én voltam? Kisiklott. Lásd, ide jutottam.

Ha legalább valamilyen vallásban hihetnék?
Abban a bálványban, példának okáért,
amely otthon volt, abban, amelyet Afrikából hoztak.
Csúf volt és groteszk,
de volt valami benne minden istenségbõl, amiben csak hinni lehet.

Ha legalább egy bálványban hinni tudnék -
Jupiter, Jehova, Emberiség -
megtenné bármelyik,
mert mi más is bármi, mint amit róla gondolunk?

Hasadj meg, festett üvegbõl való szív!

1934. június 16.
Somlyó György fordítása

Ricardo Reis versei

Oly szépek
As rosas

Oly szépek az Adónisz-kerti rózsák,
szeretem, Lídia, e szárnyvetõket,
     akik meghalnak aznap,
     amikor megszületnek.
Nekik örök a fény, megszületett már
a nap, mikor õk születnek, s lehullnak,
     még mielõtt Apollón
     befejezné futását.
Tegyük mi is egy nappá életünket,
s ne tudjunk róla, Lídia, hogy éj van
     elõtte és utána
     a kevésnek, míg élünk.

1914. július 11.
Somlyó György fordítása

Látszólag új
De novo traz

Látszólag új virágokat hoz újból
az új nyár, és ím újólag kizöldel
     a lombok régi színe,
     ahogy újjászületnek.
Soha, soha többé nem adja vissza
a meddõ mély, mely minket szótlan elnyel,
     a már egyszer megéltet
     a fönti napvilágnak.
Soha többé; az utód, aki tõle
nyerte szelem-létét, hiába jajgat,
     a visszavonhatatlan
     Sztüksz kilenc kulcsra zárja.
Ki isten volt hajdan a dalnokok közt,
ki az Olümposz hangjait figyelve
     hallotta s hallomásból
     megértette, ma semmi.
Azért csak fonjátok a koszorúkat,
koszorúfonók; kire, ha nem õrá?
     Áldozatul vigyétek,
     vallás nélküli gyászban.
Hogy földtõl és Orcustól mentve álljon
a dicsõség; s te, kit emelt Ulysses,
     te hát halmod között légy
     büszke, anyai, méltón
immár a Homérosz fölött vetélgõ
hét városhoz, Alkaiosz Leszboszához,
     Thébaihoz, s Ogügiézhez,
     aki Pindarosz anyja.

1923. október 20.
Somlyó György fordítása

Ha majd, Lídia
Quando, Lídia

Ha majd, Lídia, eljövend az õszünk,
a benne-rejlõ téllel, mentsük át egy
gondolatunkat, nem, nem a jövendõ
     tavaszra, mely a másé,
nem is, mi majd halálunk lesz, a nyárra,
csak arra, ami múlásában itt van -
mint ez a sárga szín a levelekben,
     amitõl annyifélék.

1930. június 13.
Somlyó György fordítása

Semmibõl sem lesz semmi
Nada fica de nada

Semmibõl nem lesz semmi. Semmi: az vagy.
Napon, levegõn kissé elidõzünk,
mielõtt ránk omolna a szerény föld
fojtogató homálya,
hullák, némi nemzési haladékkal.

Szabott törvények, látott szobrok, ódák -
mind sírba térnek. Ha reánk is éj vár,
kiket egy belsõ napnak vére éltet,
miért ne várna rájuk?
Semmik vagyunk. Mesék: mesét mesélõk.

1932. szeptember 28.
Somlyó György fordítása

(A portugál címekben használt ékezetes karakterek némelyike esetleg nem a helyes formában jelenik meg. Ez felerészben az én hozzá nem értésembõl, felerészben a html-kódolás és az eredeti font hiányosságaiból adódik. Ahol a betû teljesen más lett, mint az eredetiben, kicseréltem ékezet nélkülire.)

(Forrás: Pessoa, Fernando, Ez az õsi szorongás. Válogatta, fordította és a kísérõ tanulmányt írta Somlyó György. Budapest, Magvetõ, [1998], cop. 1969.; http://www.mek.iif.hu/)

Ugrás a lap tetejére

Címlap, Üzenet, HelyzetJelentés, Mink magunk,

Élõkép, Hasadóanyag, Versnyom

helyzetember@freestart.hu