HelyzetEmber

Novalis nyomán: "Werden dich in kurzem binden,
            Erdgeist, deine Zeit ist um".
Kocsmapultra bukó szánalmas,
            törpe részegként lenyugvó Napkorong,
                        eleven lény,
áttetsző, felfúvódott felhők mögött. Cigarettát veszek,
            iszom egy fröccsöt; az apró, ami visszajár:
            egyforma, nyálkás obulusok,
fillérek Kháronnak...
Tátongó nyílás, húgyszagú kapualj.
Alaktalan monstrummá hízott, iszonyú, fogatlan némber
                        hívogat
            egy részeg katonát.
Testük kimért húsként
gőzölög.
Nagyvárosi kloáka, tátongó, húgyszagú kapualj.
A köznapi pokol telített bugyraiban,
mint nagyapáink a Duna-korzón vasárnaponként,
            önfeledten sétálgatunk.
            Néha iszunk egy-egy fröccsöt,
                        testünk kimért húsként gőzölög.
Ami szent bennünk, arról lehull a béklyó, az örök.
Ami nem, az kimért húsként gőzölög.

Üzenet a palackban

Palackok múmiái. Holdlárva, homunculus-spórák.
            Panoptikum, pondróké. Kilenc
fénylő kitinpáncél rejti a planéták
roncsolt potrohát. Kilenc dühödt harcost küld
                        a hálószövő pókkirály; elhullnak mind.
            Loki bögöly alakjában kínozza a
            törpe Brockot, nyál fröccsen a visszeres fétisre...

Gyászbeszéd

Kifingott. Vicsorító viaszpofa.
Rothadás nedveiben aszalódik a vén lókötő.
Özvegy nyüszít.
(Az özvegy zöldhátú húsköpő.)
Rozzant tricikli a szent mihály lova.
Hullamerev haptákban a gyásznép.
Kit magához szólít az Úr egy szóra,
a proszektúráról masíroz raportra.

Berkes Karina verse

Hatsoros

comb köze
halk sóhaj
vér lüktet
rebben a

comb köze
harson a

Egry Artúr versei

Midőn a testben megjelent

(Advent)

Sudár leányok, édes ősi vágya,
Vétkes kéz-a-kézbe’ női álom,
Társra lelni, lelki mély magányon,
Miként anyánk, ha szült fiút világra.

Miként a test, előjelent a lélek,
Fényt terítve arcaink hegyére.
Nyílt a szíve, gyertya lángol érte,
S kitárva álmos esti kis remények

Nézd a lángot, óvd a csöppnyi létet,
Örömre szállt a híre: "Ring a bölcső!"
Élj te Csillag, égre szórva fényed!

S a bölcs, ki útra lát, a nyáj mögött jő,
Légy e Pásztor. Álmom, édes lényed.
Ki vár, szavadba’ részesül, te Őrző!

Szobor a Dunánál, balra

Leültem, feszülten itt a parkban,
Most is itt ülök zavartan,
A bronzba zárva,
Egyedül, akár egy árva.

Magamnak annyi mása,
Magamnak vagyok csak a társa,
Verseimben, magam magányán,

S térek vissza egyre-másra,
E park szórt árnyán,
Magamra várva.

Ülnék én itt nyugton, a Dunánál,
S talpam alatt e márvány,
Lágy hullámokat vetne.

Kabátom letenném keresztbe,
Magam mellé, várva,
Hogy történjék valami már ma.

Itt várnám, hogy mit hoz el az este,
Munkát vagy sztrájkot fejez be
Az orvos, a tanító vagy éppen a munkás,

Egy panaszra éhes más, valami új Júdás,
S a szívét ablaknyira tárva,
Öntené panaszát a világra.

Itt hallgatnám, erősen kívánva,
Hátha nem telt el az idő hiába!

S Új Krisztus kel fel az új nappal,
Itt vitáznék megannyi újféle pappal.
S vágnám őket a füstölőmmel hátba!
Zavarva mindet szerte a világba!

De itt nem változott semmi, jó Petőfi óta,
Nincs népek tengere, csak egy langyos tócsa!
Gálya annál több áll, a parkoló tele,
Ha rajtam állott volna, már ülne a fele!

te voltál

(Depresszió I.)

meghozták
tested,
idegen,
itt fekszik
hidegen,
de nem segít,
nem hallja meg
az örök,
az eső
halkan
csöpög,
az arcodon
torz vigyor,
sikoly
hevert rá,
hanyag
halott vagy.

Téli haiku I.

A tájra hó hullt,
puhán. Fa-holt fehérlik.
Szelíd halál-múlt.

Faágaknak magasában

Megy a hernyó fel a fára,
hernyó testét úgy riszálja,
hivalkodón, hadd riszálja,
faágaknak magasában.
Faágaknak magasában,
leveleknek árnyékában,
minden résbe, belemászna,
mindent, mindent felzabálna.

És zabálna, csak zabálna,
kerekedne és kitárva
sárga nyállal teli szája,
ráömlene a világra,
faágaknak magasában,
leveleknek árnyékában.

Leveleknek árnyékában,
faágaknak magasában,
gőgös hernyó így riszálva,
siet flancos lakomára,
hogy zabálna, csak zabálna
várják fényes vacsorára.
Faágaknak magasában,
leveleknek árnyékában.

Leveleknek árnyékában,
faágaknak magasában,
ül egy szerény kis madárka,
vendéget vár vacsorára...
faágaknak magasában,
Leveleknek árnyékában...

Úgy halunk meg

Úgy halunk meg,
mint a fák,
Elhullajtjuk lombunk,
hajunk, fogunk, gyermekeink,

Csendben kiszáradunk,
hiába is környékez a sírás,
Ó boldog a mi szívünk,
ha könnyezni tudunk még,

Mosolygunk, ha halljuk
a töröksíp furcsa, rekedtes, hajladozó dalát,
Nevetünk, ha látjuk
az élet kígyójának nesztelen táncát,
e gyönyörű Reményt,
az édeni falu délutáni piacterén,

Oktalanul szenvedünk,
mint vágóhídon,
az állat,
ha kiül
a felismerés rémülete a tekintetében,

Oktalanul szenvedünk,
Hihetetlenül fájdalmas,
a Végső kiáltás,
ha csak az életre vagyunk készen,

Úgy halunk meg,
mint a májusi orgonák,
Anyánk napján,

Mégis,
Isten asztalán,
telve vagyunk reménnyel,

Úgy halunk meg,
Mégis eltagadva a halált,
Oktalanul.

Honvágy

A rám szusszanó éjszakában,
Kietlen állt a néma környék,
A buszmegálló egymagában,
Volt a nemlét és öröklét.

Havaktól piszkos szürke járdán,
Ott, két törött arcú asszony
Várt, hajnal háromfelé, kábán,
Hogy egy buszt el ne mulasszon.

Hozzájuk léptem akkor csendben,
S a philadelphiai estben,
Hogy senkit meg ne riasszon,

Zavartan, vágyva szólt a hangom:
"Mondják, jön még busz az este,
Amely hazavisz Budapestre?"

Jó, jónak lenni

Jó,
jónak lenni
jó nagyon!
De még jobb
végigdűlni a padon,
a napon.

Hattyúdal

Dala fájdalma,
s nem a kiáltás pontos
szövege fontos.

Conversio

(Megtérés)

azt éreztem
hidegen
zeng bennem
idegen dallama
idebenn
e kövekre vásott
vésett
mágia igézet
biblia idézet
de
megbabonázott
mint átfázott
elázott testeket
lehelte bús lelkemet
a hang
"hanem csak egy szóval"
s felemelt a Galamb
és mint a harang
megkondult bennem
"és meggyógyul az én lelkem"
így szólt s zengett
a halál halála
hála dalára
s arcom kezembe
temettem ott

majd letöröltem
könnyen a könnyem
e szelíd áldozatot
vedd hát
veronikakendőm
mily tiszta fehér
kegyelem szárnyal
tiszta fehér szárnnyal
ruhája egyszerű gyolcs

Co. Dennis Sugar y Frank versei

Nincs zsűri

Nincs zsűri amely elitélné,
Noha kétségtelen bűnös
Elég ránézni arcára
S a bűne be van bizonyítva
Bűnözött a két szemével
Bűnözött gyöngyszín fogával
Bűnözött a termetével
Elragadó mosolyával
El kell ítélni örökre
S én lennék a börtönőre.

A lányok nyári ruháikban
Sétálnak a folyóparton.
Ruháknak más-más a színe
Mindegyiken más minta van
Egyik virág, másik madár
Tarka lesz ettől a határ
Gyümölcs van a harmadikon
Milyen édes ennek íze.
Néha napsütésban állnak
S a szoknyáik átlátszanak.
Csillognak a fehér fogak
Riszálgatják derekukat
Lányok nyári ruháikban
Sétálnak a folyóparton

Város teljes sötétségben
Búvik el az éjszakában.
Önmagától fél a város
Daca eltűnt régesrégen
A sötétben, az árnyékban
Ezer suhanó alak van.
Az éjszaka íze nyirkos
Abban rejtőzik a tolvaj
Abban elmerül a gyilkos
Abban talál helyt a sok baj.
A város teljes sötétben
Eltűnt a fekete égben.

Prédikálj a poros úton
Ott a hangod messzire száll
Ott ballag a falu népe
Útjuk célja heti vásár.
Mondd el nekik hogy mit gondolsz
Szerelemről, a családról,
A szántásról, a vetésről,
A szüretről, aratásról.
Miért is folyna a vérük
Másokért, mint önmagukért.
Nem kell magukat áldozni
Ha te lennél a vezérük.
Prédikálj a poros úton!
Tán valaki figyel majd rád
Ha prédikálsz poros úton.

Ott áll a fájdalom háza
Az út szélén, város végén
Benne lakik három árva
Három árva sír magába.
Kívülről csúnya a ház
Sötétbarna volt a színe
Faláról lekopott a máz
Foltos, sebes felülete.
Olyan a fájdalom háza
Mint nagybeteg álomláza.
Benne élő három árva
Az élettől el van zárva.
Ha élnek is, nem léteznek
Csak szomjaznak és éheznek.
Ilyen a ház s a fájdalom
Ezért ilyen bús a dalom.

Itt volt Isten, de már elment
Nem bírta ki a ezt helyet.
Az emberek sértegették
Tanítását elvetették.
"Én inkább innen elmegyek"
Ezt mondogatta újfent.
"Még a pokol fenekében
Sincsen annyi ellenségem
Mint ezen a Földtekén,
Ahol minden szörny és rém."

Szedte Isten sátorfáját,
A kajáját, a piáját
Mindent összecsomagolt.
"Be van zárva már a bolt."
Elvándorolt nagyon messze
Emberekkel összeveszve.
Azóta az emberek
Isten s gond nélkül élnek.
Így hirdetem fent és lent:
" Itt volt Isten, de elment."

A vénuszi polgárok büszkék bolygójukra.
Azt el nem cserélnék harisnyán egy lukra.
Egész napon át csodálják
Vénusz istennő testét,
Utána vele töltenek
Minden áldott, szép estét.
Én is, de nagyon szeretnék
Vénuszbeli polgár lenni
Simogató két kezem
Vénusz fenekére tenni.
Ez lenne az igazi Naprendszeri béke
Bolygóközi szerelemnek valódi mértéke.

Léhte folyó napos partján
Fel s alá jár a tömeg
Csodálják a víz kék fodrát
Mely medrében hempereg.
Kupából isszák a nektárt
Ezért élnek örökké.
Az idő nekik nem verem
Nem lapoznak soha naptárt
Dalok, versek, szerelem
Az örök életük sora.
Léhte folyó napos partján
Így folyik a létük bora.

Nem vagyok én...

Nem vagyok én senki lánya
Itt dolgozom a konyhába
A lábam s a kezem dagad
A szememből sós könny fakad

Sütök, főzök, mosogatok
Gyűrött ruhát kivasalok
Megfoltozom, ami rongyos
Jól ismer a sarki boltos

Hálát ezért nem ismerek
Megcsípik a fenekemet
A gazdám és a nagy fia
Vajon kié ez a hiba?

A hóvégi fizetésem
Egy pár forint, kevés nékem
Ennek felét anyám kapja
Máskülönben éhen halna

Pedig én is asszony vagyok
Ruhám alatt szívem dobog
Gyakran elkesederedek
Egy szegény fiút szeretek

Vasárnapon szabad vagyok
Ilyenkor az arcom ragyog
Lefekszem vele az ágyba
Testünk olvad kéjes vágyba

Másnap a munka kezdődik
Boldogság befejeződik
Ugyan meddig tart még ez el?
Engem a sors nyersen kezel

Nem vagyok senkinek lánya
Életem vigye a kánya!

Vízcsepp

Vízcsepp amint gurul
Az ablakküvegen
Azt kérdi magától:
Mikor leszek tenger?

A vonat

A vonat átrohan
A befagyott síkon
Nem képes fütyülni:
Berekedt a torka.

A hajszál

A magányos hajszál
Ruha vállán búsul.
Mikor jön a kefe
Az lesz a halálom.

A porszem

Ajtórésben lopódzik
Magányos napsugár.
Benne porszem táncol.
Aranyszínű,
Ugyanakkor piros, zöld és sárga.
Tánca közben így dudolász fenten:
Én vagyok a világon a legfontiosabb porszem.

A szó

Játszom a szavakkal
Látóval és vakkal.
A szó lehet néma,
Vaderős vagy béna.
Van szó, amely kiált.
Érveidért kiállt.
A szó mindig bátor
Háza lehet sátor,
Kunyhó vagy palota,
Elér mindenhova.
A szó néha gyenge,
Kerek mint a zsemle.
A szó máskor erős,
De mindig felelős.
A szó lehet mérges,
Keserű, mézédes.
Néha a szó táncol
Mint tűz nyelve lángol
Máskor pedig bátor,
Megvéd a haláltól
Szó maga az élet,
Holtig marad véled.
A szó szót takar
Igazságot akar.
Van szó, amely rímel
A hámmal s a hímmel.
E szó hímes-hámos
Egyedül is páros.
A szó olykor támad,
Soha el nem fárad.
A szó máskor megvéd
Falat épít köréd.
A szó lehet kétes,
De nem ő a vétkes
Hanem ki kimondja
Papírra leírja.
Szó mindig felelős
Akkor is ha erős
Akkor is ha gyenge
Ha öreg, ha zsenge.
Gondolat szül szavat,
Bába az akarat.
Szó szül gondolatot
Amikor akarod.
A szó néha morog
Vagy mint patak csobog.
Úgy zúg mint az erdő
Vagy mint a dob pergő.
A szó mint a zene
Dallammal van tele.
Szóból lett vallás, hit
Mely beléd kanyarít
Istent a szó szülte
Babonát eltűrte.
Regények és versek
Mind a szóból keltek.
Minden tudománynak
Szó az édesapja.
A kutatásvágyat
Ő ezt tole kapja.

Ezt kell most elhinni
Szó nélkül nincs semmi.
Csak a légüres tér
Melyben semmi sem él.

Halogén Diána versei

A férfi és a nők balladája

Nem gyűlölték: Rá se néztek.
Mindig másokkal keféltek
Hazamentek, gyereket szültek,
Otthont hagytak, levegőt kértek.

A férfi látta: látta mindet.
Hajat, bokát, szakadt inget
Kivillanó csipkés bugyit
Mely más szemeket boldogít.

A nők szerették: rá se néztek.
Felkarolták, cigit kértek.
A férfitól amit akartak:
Sikert, pénzt és sok hatalmat.

A férfi nézett. Egyre-másra.
Másra vágyott: Nyakra, hátra
Gondolatban vágyakozva
Csigolyáját simogatta

Minden nőnek, folyton, egyre.
De nem nyílt meg kihűlt teste.
Elfordult egy szál cigivel,
Mint aki utcán szemetel.

Aztán eljött. Ott volt végre.
Éhes cápa fényes bére
Mint aki mohón ráharap
S szétmarcangolva ottmarad.

A nő szép volt. – Karcsú lába
Nyakát átfonta. Túrt a hajába.
Gyötrődve bújkált előle
Fel a hegyre, le a völgybe.

Rabbilincsbe verve, sírva
A nő csuklóját szorítva
Mellét, lábát nekivetve
Megtartani igyekezte.

A nő sikított: kiszabadult.
Vörös száján vére csordult
Vonaglása erős vihar
Kopogott a csontjaival.

A nő csontja otthontalan.
A test örök, a lét romlott.
A férfi esze már odavan.
– Feszes kontya széjjelbomlott. –

A nő nem szólt. Nem jött többé.
Kínzó fallá, csont ürömmé
Lett az emlék: eltemették.
De nem lesz már ott örökké.

A férfi ha nőt, csuklót, bokát,
Hátat, mellet, hajlatot lát,
Nem keres már olcsó kis nőt,
Elsiratja magát és őt.

Örömöt, üres weblapot,
Érzést, mely elkárhoztatott.

Nem gyűlölik. Rá se néznek.
Mindig másokkal kefélnek.
Hazamennek, gyereket szülnek,
Otthont hagynak, levegőt kérnek.

Télen-nyáron, szünet nélkül.

A "nemvolt" viszony

Egyszer volt egy "nemvolt" viszony.
– Hogy hol, ne kérdezd: már nem tudom.
A 25 km talán nem olyan
Volt egy árva, otthontalan...

Volt egy férfiból kettő is:
Egy jó emlékű, egy feledő is.
Fattyú hajlam hattyú nyakon,
Kalandozott egy szép napon.

A hattyú szép, büszke állat,
Hangja nincsen, csőrén bánat...
Közel dehogy, mégsem enged.
Ágyadba néha betéved...

A hattyú most alamizsnán
Éldegél egy üres bólyán.
Turisták, vásott gyerekek
Szemét meg müzliszeletek...

A férfi izgul. Ezért-azért.
A környékre, partra betért (az imént is)
Vízbe nem merészkedett.
Féltette a holt éveket.

Ácsingózó

A férfi a parkban kóborolt
A nő a párkányon dobolt.
Aztán arrébb ment hirtelen.
– Megint itt van a szemtelen. –
A férfi kivárt. Egész nap is.
Kikerült fát, kutyakakit.
Fel-felnézve hívogatta:
Nagyon halkan: Ta-ta, Ta-ta.

A nő tévézett.
Hosszú út volt
A férfinak
Parktól a fülkéig
És vissza.
Napról napra
Percről percre.
Ezt csinálta.
– Nem volt terve.

A nő most pihen.
A férfi még vár.
Évezredek múltán is már.
Ott gubbaszt a telefonnál.
A nő nem sír.
Hiába is.
A vád megfojt.
Az önvád hamis.

Mátyus Attila versei

Kisvárosi hajnal

Alszik az éjszaka, csendje borul rám
szunnyad a sápadt vén teli hold.
Nyugszik az égen a Vénusz ölében,
s őrzi szerelmük egy árva kobold.

Pislogó csillagok ezrei nézik,
mint szárnyal egy fáradt bagoly.
Halk huhogása messzire hallik,
várja a párja már valahol.

Tompul az éjjel a néma lidércek
vert hada visszavonul.
Szökkenő hírnökeként kikeletnek
Lobban az égre egy fénykoszorú.

Ébred a város a kormos, az álmos,
de hangja még nem zakatol.
Rezzen a fákon kék puha bársony
hajnali szél dala, szól.

Koppan a járda, zörren az utca,
rebben egy fürge madár.
Mozdulok én is, csörren az óra,
vár rám a szürke magány.

Hallgat a fenyves

Hallgat a fenyves hótemetetten
csendes az erdő szellő sem rezzen,
bujkál a napfény köd pamacsokban,
fölragyog gyorsan s eltűnik nyomban.

Csendes az erdő szellő sem rezzen,
szunnyad az élet a tűlevelekben,
fölragyog gyorsan s eltűnik nyomban,
csillagok gyúlnak a friss puha hóban.

Szunnyad az élet a tűlevelekben,
hallgat a fenyves hótemetetten,
csillagok gyúlnak a friss puha hóban,
bujkál a napfény a ködpamacsokban.

Nem tudom

Nem írok többé, pokolba a versek!
Talán ez lenne jó, ezt kéne mondani
s a cifra tollat fölhöz odacsapva,
hogy törjön szerteszét, százezer darabra
az éj sötét méhébe ordítani,
hogy fáj nagyon a lét, e rohadt földgolyón,
hol nem vagyunk már én se, te se, ember,
csak kósza bitek, mit tárol még a rendszer,
s ha lejár időnk, törlik majd a fájlunk,
nem őrzi semmi, hogy éltünk, írtunk, vágytunk.

Talán ez lenne jó? Ó, már nem tudom,
csak tépelődöm e rontott verssoron,
hogy jó-e így, vajon értik-e majd,
belülről szét mi feszít, és mi hajt,
új és újabb strófák sortüzébe,
meztelenül, szögesdrót sövénybe
s ezer foggal tépik szét a lelkem.
Tán ez volna jó, így kéne tennem.
Már nem tudom, csak várom hogy kezem,
mikor nyomja meg Control Alt Del-em.

Alkonyi vers

.versek.
.szavak.
már megint

csak járkálok egyre
mint ketrecében
a vad.
fogoly
körben a házba'
ódon utcákba
tévedek
céltalan
folyók súlyos
iszapjába
tapos a lábam
és suhog a bot
kezembe'
és repül a műlégy
tarka lepke
és dobok
dobok
csak egyre
hitetlenül

és csobog a víz
és márna ugrik
és balin rabol
ott talán.
mind egy nekem
csak ne jöjjön senki
hogy zavarjon szívem
elomló alkonyán

szerelem?
.talán csak fájdalom.
álmomban kísértő
más dimenzió.
hol lehetnék
az
kire vársz még.

és gyémánt szemedben
láttam arcomat
mint érctükörben
látja meg magát
az ember

hát átok ez
vagy áldozat

vagy isteneknek
csúf játéka vélünk
hogy tudjuk
vagy
és létezel.
kit karunkba
soha be nem zárunk
mert szeretet
bilincsben
tart fogva világunk.
minden acélnál
keményebbek
szorosak
szorosak
nem engednek
repülni hozzád

hát repül a légy
az ostoba
viszi dühöm
és bánatom
ez a tiétek
nektek adom
ravasz domolykók
ti kis buták.
vigyétek vízipalotába
tó mélyére
tenger árba
csak messze
messze
el tovább

lassan rám borul
az este
s már várnak rám
dideregve
kopár mezőkön
kóborló álmaim

Nyírfalvi Károly versei

[tény]

Jász Attilának

felfedezésünk
lassú nyomát a homok
folyton beissza

Filosz

Nagy hanggal vannak, amint
elhallgatnak, nem is léteznek,
akár a szél, vagy az eső.

Olyankor elképzelem a partot,
az öblöt, hátamra veszem a
föld porszemcséit, szétszórt

Hamvaira gondolok, bárhol is
legyen, hisz oly mindegy már, a
csupasz jelet keresem, a lélek

Úgyis vándorol, lehet bárhol,
miképp a test mozdulatlan,
ha cipelik innen oda, úgy is…

[Bukowski árnyéka]

megpillantottad valaha is
azt a kilapított macskát az
országúton, amikor elhajtottál
mellette 120-szal?

észrevetted?
vetettél rá egyetlen pillantást?
akkor hát mit akarsz
a bölcselmeiddel?

[A helyzet]

Nyújtóznak a fák
Szeptember közeleg?
Áll az idő
A levegő megremeg

Esténként csak kiülnek

Esténként csak kiülnek az ég elé
lepedőjük a rét, takaróikon
csillagok. Felfelé néznek, fénylő
pontokat számolnak, felfedezik
a mélyeket.

Hiszen ha minden elférne a nyelv
alatt, megneveznék a szertartás
lassú elemet, és érteném
boldogságuk minden okát; kavicsot,
képet gyűjtök, ott rejtőznek a forró
hús alatt, várják a szenvedély végső
felszabadító percét…

Lejtmenet

Valahol egy jegyzék felment minden
teher alól, előtte becsalogat
a szavak erdejébe, ott lakatot
zár ajkadra, hogy a félelmes
csendben megtaláld azt az egyetlen
szót az egyetlen jegyzék helyett…

A HÉV felé menet frissen vérző
sünt görget felém a szél, valaki
elgázolta a lomhának tetsző
éjjeli kis vadászt.

Szeretem az emlékeket, de oly
messze lapulnak, rejtőznek, és oly
feltámaszthatatlanul, főleg térben,
mert az idő bejárható útjain
még eligazodom, de nem tudom
begyógyít-e bárminemű sebet.
Heggel tán igen de nyom nélkül?

Piti tériszonyom legyőzni ott lett
volna a nagy alkalom, a násznép
hegynek fel, mi másfelé, de miért is,
hová siettünk oly nagyon, persze, a
félsz ott reszket lábaimban, és a
szemüveg is leeshet, de ha meg sem
próbálom; csak annyi a tény, túléltem,
de mit; úgy harminc éve ültem és
fészkelődtem rajta, lábamnál a fák
ágáltak a fölöttük lebegő
kisembernek, de felidézni oly
kevés, nem mondhatom, hogy megvolt, magam
pedig nem keresem a magas hegyek
tétova, bizonytalan állagát,
állapotát…

Az irodalom nagy bugyra persze
befogad, de az még nem költészet,
jó ha tudod, különbséget kell tenned
irodalom és irodalmi élet
között, miképp egyetlen vers nem
költészet, s egy díj is csak alig
valamit bizonyít.

[Is; és]

Házában lakik
a csiga és a kuka
fedelében is.

[Hinta]

éjszakai műszakból
hazafelé lassan
lépkedve meg-megáll
mintha már az ágyban
forgolódna, az első
kávé és az utolsó altató
előtt félálom és éberség
határán; viszi az ösztön
hogy aztán majd újra
kezdje, miután bejárta
a város forgalmas és
néptelen utcáit, az
elhagyott játszótereket;
az ajtóban döbben rá,
már megint itt áll
félig kábán a virrasz-
tástól, jutva ugyanoda,
ahová nap-mint-nap,
a kulcsot elhagyta valahol
s otthona is alig várja
immár, otthona, mely
inkább csak puszta
lakás, az álomra hajtott
kótyagos fejnek kínál
némi helyet, és kész;
ül a küszöbön, az
eget szemléli, tudja
jól, minden félbe-
hagyható, jön majd
valaki, elfoglalja az
el nem hagyott, a ki
sem töltött üreget.

II.

éjszakai műszakból hazafelé
lassan lépkedve meg-megáll
mintha már az ágyban forgolódna,
az első kávé és az utolsó altató előtt
félálom és éberség határán;

viszi az ösztön
hogy aztán majd újra kezdje
miután bejárta a város forgalmas és
néptelen utcáit
az elhagyott játszótereket

az ajtóban döbben rá
már megint itt áll
félig kábán a virrasztástól
jutva ugyanoda
ahová nap mint nap

a kulcsot elhagyta valahol
s otthona is alig várja immár
otthona mely inkább csak puszta lakás
az álomra hajtott kótyagos fejnek kínál
némi helyet és kész

ül a küszöbön
az eget szemléli
tudja jól
minden félbehagyható
jön majd valaki
elfoglalja az el nem hagyott
a ki sem töltött üreget.

III.

Éjszakai műszakból hazafelé lassan
lépkedve meg-megáll, mintha már az
ágyban forgolódna, az első kávé
és az utolsó altató előtt
félálom és éberség határán;
viszi az ösztön, hogy aztán majd újra
kezdje, miután bejárta a város forgalmas és
néptelen utcáit, az elhagyott
játszótereket; az ajtóban döbben
rá, már megint itt áll félig kábán a
virrasztástól, jutva ugyanoda,
ahová nap mint nap, a kulcsot el-
hagyta valahol s otthona is
alig várja immár, otthona, mely
inkább csak a puszta lakás, az
álomra hajtott kótyagos fejnek
kínál némi helyet, és kész; ül a
küszöbön, az eget szemléli, tudja
jól, minden félbehagyható, jön majd
valaki, elfoglalja az el nem
hagyott, a ki sem töltött üreget.

IV.

Éjszakai műszakból hazafelé lassan lépkedve meg-megáll, mintha már az ágyban forgolódna, az első kávé és az utolsó altató előtt félálom és éberség határán; viszi az ösztön, hogy aztán majd újra kezdje, miután bejárta a város forgalmas és néptelen utcáit, az elhagyott játszótereket; az ajtóban döbben rá, már megint itt áll félig kábán a virrasztástól, jutva ugyanoda, ahová nap mint nap, a kulcsot elhagyta valahol s otthona is alig várja immár, otthona, mely inkább csak a puszta lakás, az álomra hajtott kótyagos fejnek kínál némi helyet, és kész; ül a küszöbön, az eget szemléli, tudja jól, minden félbehagyható, jön majd valaki, elfoglalja az el nem hagyott, a ki sem töltött üreget.

  Üzenet
    Szerkesztői előszó
    Rejtvény
    Archívum

  HelyzetJelentés
    Illéri
      Coriolanus
      Összkiadás

  Élőkép
    Várady Szabolcs
      élete
      művei
      tartalom

  "Csak ez méltó emlékezésre"
    Czeslaw Milosz
      élete
      művei
      tartalom

Versnyom
D. Sugar y Frank fordításai

szerkeszto@helyzetember.hu

Szakáli Anna verse

Istennek fiaként

Istennek fiaként,
embernek lenni,
fölvésett imaként,
hangtalan szólni,
és megvárni halkan,
mikor a szózat
keményen fölcsattan;
Ime az ember!
Istened fia.
Törik miszlikbe,
formázzák aranyba,
véresen lelógó
foszló cafatokba
mállik a teste,
– ének hangzik messze –
mállik az eszme,
kőbe vésve, porlón
feszül keresztje
az elhagyott úton,
árván merengve,
lóg az ágyékkötős
ember, reszketve
nyitja két szemét
néz a szemedbe:
Miért?
Miért feszítettél
ide a keresztre?

Szőnyi Bartalos Mária versei

Talán most is

talán most is
oly imát kéne mondani
hogy megremegjenek
az emberek emberfalai

2004. 01. 28.

Boldog boldogtalanság

(boldogtalan boldogság
avagy a Benes-dekrétum következménye?)

agyonhallgatott gonosz lélekharang
mint egy vízmosta vízimalom özönvízbe fulladása
avagy a féktelen fényhullám haláltánca rémlik
árnyékvilág fon kínpadot
olykor barátságos arca metsző gúny
finomított fintorral lök a hullámvölgybe
fanyar akváriumromantikája
szédült pasztellpercben elaprózódott
buborékok félbemaradt szivárgása
logikátlanságnak tunő
pedig ésszerű fergeteg
e rejtély indítéka
noha a friss fordulat lelki karambolt idéz
csonkítva hatol a tűnő fény az imitált közönybe
s az őszinte örvényben csak most alakul
a nyitány melegségének szenvedélytől zsibbadó zenéje
néha tántorogva táncol a csacsiság szeszélye
s flegma fölény a szomorúság szomjúsága
de az önuralom kámfora is ostorcsapás

az öncélúság méregfogát
csipesz nélkül szemlesütve
a meddő pofonzuhany
kétségek közt lefegyverezte

de a csíra bezzeg a játszma talapzatán
csigaként kuporog kiélezett éberséggel
konok dob élcel csillapíthatatlanul
s a hajszában fénynyaláb veszi körül
a harangzúgás absztrakt foszlányát
kényszer keserűséget leckéztet idilli ítélet
hűvös légáramlat üldözi a vesztes verőfényt
darázscsípés a dekoratív ellenérv
mind-mind megtöri a csúcs ívét

teáltalad elektromos a hangulat
s légi fölény az együttérző hanghullám
züllött zűrzavart okoz
a hozzádfűző hangszín
kontralánc a csepp érzelmi esély
de lidércnyomásként érint a tény
a bársonyos moha a menedék
az engesztelő biztosíték
az akarat már csak tűnő villámfény

molekulányi felvonás az egyedüllét
agyafúrt cafat a gyülemlő szürkeség

Szőny, 1972. október 4.

Csend

Duna-part romantikája glóriaként
lebeg
Egy kövön ülve nézem a
vizet
Egy fénytükör az áram s benne a
sziget
Egy csónak magányára téved a
szemem

egy Duna-part
egy kő
egy fénytükör
egy csónak

s a víz felett lebeg
a feszült csend

Mint egy gyermekpalánta

Mint egy gyermekpalánta,
olyan törékeny a Föld.
Üveggolyóként pörög –
mindig nagy félhomályban.

Szanyi Sándor versei

Ugye akarod még?

Találkoztam vele!
Ráncos volt a keze.
Néztem némán, nem szóltam.
Nagyon rideg, nyugodt voltam
Csukja volt a fején körbe
Ujja hosszú volt. Görbe.
Magasnak hatott hosszú köpenye.
Siettem.
Hátranéztem, követ-e?
Jött utánnam nagy léptekkel
Magam már nem féltettem!
Tudtam, hogy utolér, nem siettem.
Kezem felemeltem – s intettem.
Intettem-e gyűlölt világnak
A kezemet odaadtam a halálnak!

2003. 05. 10.

Hova vezet?

Találtam a hátamon egy rést!
A résben egy kést.
A késen egy kezet.
Ez hova vezet?

2003. 05. 10.

Hamis papok

Vak a végzet, azt mondják.
Kik és miért mondják?
Próféták, táltosok, gonosz papok.
Tőlük én vajon mit kapok?
Kaptam feddést, intést, bántást
Csak egyet nem: Áldást!
Pedig a dolguk az lenne,
Amit nem ér fel ép ésszel az elme,
Tanítani, vígasztalva látni.
Nem mindig a megváltásra várni!
Tenni valamit az emberért.
Én ezt nem értem. De miért?
Temetésemen gyászolom magam.
Síromnál nincs pap, kántor,
Akkor mi van? Magam látom.
Aszalódó testem, koporsóba ne tegyétek!
Fogjátok és egyétek!

2003. 05. 11.

Csalódtam...

Csalódtam benned hamar.
Mást mutattál. Nem zavar?
Nyájasan szemembe hazudtál.
Ismertem embereket, ilyen volt már.
De te ezt nem tehetted!
A lelkem elő nem vehetted
Mert lelkem nincs, hogy is lenne,
Ha lett volna, ilyen embertől rég elmenne!
Csalódtam benned hamar
A szél odakinn valamit kavar.
Kavarja a szívem szemetét tova
Futnék előled, de nincs hova!
Látom gúnyos mosolyod:
Itt egy hülye: Átdobod!
Tedd meg én nem fogom bánni
Egyszer a tükör elé kell állni!
ott nem én ítélkezem. Nem leszek bíra!
Te ott fogsz állni! S tudom, hogy: Sírva!

2003. 05. 13.

Röhej!

Egyszer gondoltam valamire
Úgy döntöttem belebújok a bőrömbe.
Belebújok s úgy látom a világot, mint én.
Úgy eszem, iszom mint én.
S ha akarom utánozom magam.
Szólok magamnak, ha akarok,
Verset is magamnak szavalok.
Kimegyek magammal a szabadba.
Saját versembe írok, a szavakba.
S ha megunom, kilépek magamból
A fejemből, a hasamból.
Már nem kellek magamnak sem.
Röhej, nem?

2003. 06. 07.

Ha gondolod

Ha gondolod csak nézlek,
Tudok parancsolni a kéznek,
Hogy hozzád ne érjen, ha bánod.
A szememet nézed. Látod?
Látod benne a tüzet, vágyat.
Sok verset írok neked. Hányat?
Ezret, milliót; míg leírom,
Már boldog vagyok nincs több kínom!
Vágyom rá, hogy velem legyél,
Belőlem mindent elvegyél!
Szívet, arcot, testet, szavakat,
Amim van odaadom! Magamat!
S ha nem kapok tőled mást,
Csak megfejthetetlen látomást,
Nekem elég az is örökre,
Mert beleírhatom a gabonakörökbe,
Hogy csak te vagy nekem mára,
Ide írom a Szerelem margójára: Életem!

Már igen

Egyszer akartam igazat mondani
Csak egyszer vadakat hajtani
Egyszer bántottam kit akartam
Verset is egyszer szavaltam
Egyszer álmodtam hogy élek
Csak egyszer hogy ételt kérek
Egyszer loptam csókot tőled
Csak egyszer mertem harapni belőled

2004. 02. 28.

Sys verse

Ismét fontosnak tartom leszögezni, hogy ez a versfüzér pusztán szubjektív tartalmakat jelenít meg. A benne előforduló látszólagos állásfoglalások, vélemények csak itt, az egész írás tematikáján belül értelmezhetőek, illetve azon belül érdemes értelmezni. Az idézetek és utalások sokasága ellenére ezúttal nem írtam jegyzeteket, hiszen a legtöbb helyen ezek nyilvánvalóak.

Vasgyűrű – A túl rideg és csupasz jegyzetek

"Szól a zene, a rádió, sürög-forog ez a kis Potemkin-Európa körülöttünk. Ha kérdeznek, nem érdekes az, amit mondunk. Közismert vidéki napi híranyag, a társadalmi dinamika mélyen fekvő erővonalait itt nem látja senki.
Nem érezzük itt jól magunkat, és szinte lázadóan közönségesek vagyunk."

Balogh Edgár

(Prológus)

Vannak-e olyan fogalmak amik
Mélyen rejtőznek
Szépség és dinamika alatt?

Számító erővel vágtam
A termékeny talaj alá
A terméketlen ércig

I. A tett eszköze az akarat
A tett alapja az akarat

1. Úgy teremtsd meg isteneidet
Hogy ne kötözzék és láncolják
Meg elméd tested és erkölcseid
A leghasznosabb eszme a legigazabb

2. A legjobb áldozati láng az
Amiben ott serceg a köpeted
A legnagyobb élvezet fáj

3. Úgy teremtsd meg istenedet
Hogy soha ne félj aranyból
Készült borjú előtt áldozni

4. Csak az ellentmondások igazak
Mert az ellentmondó állítások
Egyformán hazudnak

5. Csak úgy lázadj ha tudsz
Utasítást követni
Ez a módja hogy erőt birtokolj

6. Csak akkor fogadj el parancsot
Ha megtagadhatod így tegyél
Hogy szabadságot nyerj

7. A legjobb eszme amiben
Nem hiszel
A legjobb hit a tudás
Akarásán alapul

II. A tett eszköze az akarat
A tett alapja a megismerés

8. A pestis tördelte el
A sokaság népeinek idejét
Elhiszem ez a durva
Kijelentés zavar
Bárkit aki az emberi jogok
Korának foglyaként nőtt fel

9. Zavarhat bárkit a harc
Törvénye is valamit semmivel
Új szabály ez a régi korok
Nevetve állnak ez előtt

10. Új zászlókat vizionálok
Olyan lobogókat
Amik színtelenek de
Nem fehérek

11. A történelem bemocskolt
Minden színt
Az erőszak alternatíva
De nem kizárólagos
Megoldás

12. A cél és eszköz dichotómia
Praktikus de nem az egyedül
Elfogadható nézőpont
Kimiskárolja a folyamatot

13. Ahogy egykor mondták
A mozgalom minden
A végcél semmi
Ez is sarkított

14. Ez az állítás ahogy
Minden rendszer
Minden állítása
Leegyszerűsít

15. Ez szükségszerű

III. A tett eszköze a megismerés
A tett alapja a megismerés

16. A változás vonzása
A test vonzása
Úgy tapadnak egybe
Hogy lelkünket szétszakítva
Választhatjuk csak szét

17. A torzult önfeláldozásban
Úgy döntenénk magunk romba
Magunk sem tudva
Mire vágyunk jobban
Győzelemre vagy megváltó
Pusztulásra

18. Barnára aszott
Jéghideg altruizmus?
Szavazni mindenkire egykor
Letettem a tollat a cél
Felé törekedve

19. A konkrétból menekült
Ez a szárnyalás
Emberség-vágyamban
Úgy kívántam elvont életet
Hogy elfeledtem milyen ízű
Az izzadtság egy nő nyakán

20. A petróleum szaga szúrós
A mell zsírszövete puha
Olyan szabály ez amit
Nem feled az
Aki összevetette már

IV. A tett eszköze a megismerés
A tett alapja az akarat

21. Sárgásfehér a csonthalom látható
És körben a korhadás valamint dohszag
Túlnézhetünk azon hogy a por
Lassan tényleg porrá válik
És tehetjük amit akarunk
A. C. ezzel kicsit leegyszerűsít de rendben
Legyen ez a munkahipotézis

22. Tehát fesd kékre a szemed nem zavar
De nem is lelkesít fel különösebben
Ha nem szeretnél megfelelni nem is rossz
Tácoljunk! egyszer kénytelenek leszünk
Tácolni
Egyszer mindenki kénytelen
Majd a por befogad mindenkit
Majd sárgásfehér lesz a csont
Ha a a húst lefejtik
Színe mint most a szemed fehérje
Vagy barna ha földben rohad
Akár most a szivárványhártyád

23. Bomlásunk és gyökereink a kétségben
Fejlődésünk, gyökereink a kétségben
Amit nem tagadhatunk le
Az egyértelmű duzzadás
Racionalizálsz és néha én is
De nem most ez nem
Attribúció

24. Üresen zörög az ok
Ahogy a csont a sárgásfehér
Fogak belémmarnak most csak saját fogaim
A szárnyaim kitárom repülök
Ösztöneim fényei közt

25. Hogy állnál mellém hogy szerethetne bárki
Túl rideg és csupasz vagyok ahogyan a
Csontok halmai

V. A megismerés eszköze az akarat
A megismerés alapja az akarat

26. Homályos az ég: Uram a nevedet dícséri
Majd legyen német romantika? talán
Tizennégy voltam amikor
Rájöttem a folyamatszemléletre
De az átkozott marxisták megelőztek
És huszonkettő amikor feltaláltam
Az isten nélküli miszticizmust
De Sleiermacher után ebben sem
Vagyok új
Tehát a filozófia: csak egyszerű
Gyakorlati útmutató
Mint amit a videó mellé adnak
Valószínűleg magad is kitermelheted

27. Homályos az ég: kedvesem a nevedet dícséri
Bennünk van egy kis darab isten és
Egy kis darab növény
Ez fogalmi értelemben
De képben legyen talán csalán:
Közelíts egyetlenem
Így legyen közös a fájdalom

28. Homályos az ég: ellenségeim a neveteket dícséri
Úgy forrunk egybe ahogyan a fiú apjával
S. F. szerint ezért úgy küzdünk hogy
Táncot idézünk és jobban értjük egymást
Mint a szövetségeseinket
Szeretjük egymást ne is tagadjuk le
Szavak vagy fegyver de
A következő nemzedék tézise
És antitézise vagyunk

29. Homályos az ég: barátaim a neveteket dícséri
Ha eltaszítalak titeket
Csak azért menekülök előletek
Hogy szerethesselek titeket

30. Homályos az ég: a földet nézem
Az is kavarog a testek emléke kiált
Ez az én törvényem
Az vagyok aki vagyok
Ha múlt ha jövő
Egészséges vagy beteg
Biztosan nem az
Aki megfelelne egy
ISO 666-os emberszabványnak

VI. Az akarat eszköze a megismerés
Az akarat alapja a megismerés

31. (Ha kedved tartja hívhatsz fasisztának:)
Mert férgek testét rágtam és ízük
Felderített örömre és boldogságra
Lobbant szívem áldozati lángja

32. Tudd meg: ezeket a férgeket a bőrömből
Kaparta ki fogam és ők bírtak annyit
Amihez a magamfajta nem jut soha

33. Nagyon egyedül vagyok a tömegben
Olcsó fekete ingemben és nadrágomban
Mert csak a kor és az elmúlt korok
Horizontját láthatom: a jövőt

34. A részletek nekem felületes értékűek
Szemléletem nem a hivatalos esztétika
Vagy az elvárható konkrétum

35. A magány emberének idegen a csillogás
Hollók kórusát hallgatom nyáron
És télen a nap sugara tépi mellkasszőrzetem

36. Vehetek kolbászt kenyeret
De mit ér ragaszkodni
A mulandó élethez?

37. Tudom azt is ha tükörbe tekintek
Csak az univerzum gyönyöru fényét látom
Rajta az olcsó csillámot festéket
(A söpredéket)

VII. Az akarat eszköze a tett
A megismerés alapja a tett

38. Csak gyertya: kezemre olvad ahogyan ég
Az ész csak parányi fény a sötétségben
Nem tudjuk milyen csak annyit hogyan és
Ha újra visszatérek meglep

39. Egy ág belém kapaszkodik Luna elbújt
Egy felhő rejtekébe
Egy perc és újra előbukkan megyek előre
Tudom mi mozgat de nem tudom miért

40. Kárt teszek a föld teremtményeiben félek
Ahonnan a vágy és szeretet onnan jön
A haragom is
A valóságot Eizenstein rendezte
A gonoszság és a jóság
Ellentéte most csak árnyalat

41. Egy régi filmen egy régi álomban érzem
A szőr sarjad a hátamon
Megfeszül álkapcsomnál egy izom
Moralitás láncai fognak tudom

42. Néha félek ahogyan mindannyian
Az ezüst fény: rám olvad ahogyan a Nap
Ragyog rá én elrejtőzöm a színek és a
Fekete fehér tévedéseitől

43. Látok közben de mindig csak itt és most
A jövő és múlt fogalom a most és itt: hajszálér
Artériák és vénák az időben:
Csak absztrakciók

(Epilógus)

Vannak olyan fogalmak mik
Mélyen rejtőznek
Az esztétika és a lendület alatt

A termékenység alatti hideg
Élettelen fogalmakat
Tűzzel és pöröllyel edzettem

Ezek az ideák olyanok
Hogy csak gyűrűvé vagy
Bilinccsé formálhatod

Hogy ne üssön ha haragos a kéz
És soha se bánja önnön gyengédségét

Köszönjük szerzőinknek, hogy műveikkel emelték a lap színvonalát!