Élőkép

Várady Szabolcs versei

Az Élőkép rovatban egy-egy ragyogó kortárs szerzőtől válogatunk. A hetedik számban Várady Szabolcs műveit élvezhetjük.

Várady Szabolcs 1943 január 27-én született Budapesten. Az ELTE Bölcsészkarán magyar szakon szerzett diplomát. 1969-től az Európa Kiadó munkatársa, 1971-től szerkesztője. 1989-től a Holmi szerkesztője. 1981-ben Graves-díjat, 1983-ban Radnóti-jutalmat, 1987-ben Déry-jutalmat, 1988-ban a Jövő Irodalmáért Díjat, 1991-ben József Attila-díjat, 1992-ben Soros-életmdíjat, 1992-ben Forintos-díjat és 1995-ben Soros Irodalmi-díjat kapott.

Művei:

Ha már itt vagy. 1981.
Hátha nem úgy van. 1988.

Ha botlasz
Négysoros
Telefon
A felnőttkor kezdete
Székek a Duna fölött
Ha majd bejössz az ajtón
Helyszínjáték
"Kulcsok és kérdőjelek"
Holtpont derűje
A katéterre várva
Villanella
Egy közös dal emléke
Rosszkedvem tele
Döntetlen
Elromlott szerkezet
Egy megrendülésre
Szerkesztői üzenet
"Önálló vagy torzított idézetként"
Változatos kimenetek
Szellemhangok a rádióból
De te éltél
Amit a vers akar
A halottakkal
P. Gy.

Ha botlasz

Törmelékekből összeáll,
azután megfutamodik
arca, s megint visszatalál,
közel jön, szinte arcomig.

Ő maga földön ül, nevet.
– Ne nevess, olyan szép vagy úgy!
Minek játszanánk eleve
vesztésre ítélt háborút?

Billen az este. Egyre több
sötét kuporog kezeden.
Menj el. Vigyázva menj nagyon.
Ha botlasz, elesem.

Négysoros

Üres jelen időben állok itt
Várakozom de semmi se változik
Itt nem lesz eső csak gyűlik a por
Ha lesz vihar máshol valahol

Telefon

Hanyatt feküdtél a sötétben
Valahonnan a telefon szólt
Átjutni a megszólításig
Csak hát kinek a hangja is volt

Hanyatt feküdtél a sötétben
És akkor Vagy már nem emlékszel
Pedig neveden szólítottak

Hanyatt feküdtél Valahonnan
De nem ismerted meg a hangját

Hanyatt de már csak félig ébren

A felnőttkor kezdete

Télikabátban, alatta viszont
pizsama, állsz egy idegen fürdőszobában, amely
hozzá jócskán katakombaszerű.
Ide vetett az álom önkénye, itt vagy.
Rémlik, volt egy múltad: ez a személy
felében-harmadában része volt valaminek.
Valami az ő része volt. Persze, a szerelem.
Ha már itt vagy, tisztálkodj. A makacs hús
törekedése hazája felé – visszaverve.
A víz hasznodra válik. A felnőttkor
kezdetét, igaz, nem ilyennek
képzelted. El sem fogadod
véglegesnek – azt már nem, soha nem!
De acsarkodásnak itt helye nincs.
Törülközz meg, várd ki a végét.
Poros húsodat a figyelmes patkányok,
vagy te végül a rejtett kijáratot,
de valaki valamit megtalál majd.

Székek a Duna fölött

Az a két szék a maga módján
nem is volt csúnya. Kár, hogy a rugó
kiállt belőlük, és hogy a kárpit
olyan reménytelenül koszos volt.
De széknek székek, sőt. Abba a lakásba?
Vittük tehát, jobbára a fejünkön,
az Orlay utcából az egykori
Ferenc József, ma Szabadság hídon át
a Ráday utca 2-be, ahol P. lakott
az idő tájt (nyomait lírája őrzi).

Egy szék is, hát még kettő, alkalmas
lehet sok mindenre. "Két költő a hídon,
fejükön székekkel" – elképzelhető egy
kép ezzel a címmel. Remélem, tárgyilagos
kép volna, nem valamiféle
áűtszellemítés. Az a két szék,
fontos, hogy ezt megértsük, semmiképp sem
glória a fejünkön. A híd közepe táján
– de nem azért, hogy bármit is bizonyítsunk –
leültünk rájuk. Különösen az egyik-
ből állt ki a rugó, nem tudom, melyikünknek
jutott az. Mindegy, aligha lehetne erre
a későbbieket visszavezetni. Kellemes
nyári este volt. Rágyújtottunk,
élveztük a lakályosságnak ezt a,
mondhatni, szokatlan formáját.

                                                A székek aztán
egy darabig szolgáltak becsületesen: ők voltak a
székek P.-éknél. Hanem az ember
jobbra vágyik, mint ami van: a székeket
beadták egy kárpitoshoz. A lakást is
elcserélték, az elsőt kényszerből, a másodikat,
mert nem szerették. Manapság
ritkábban jövünk össze náluk. Sok minden
közrejátszik. G. elhagyta A.-t
(P. feleségét), aztán M. (B. felesége)
szakított velem, majd G.-től elvált a másik
M. (G. felesége) és hozzám jött (közben B.-ék
is különváltak), P. öngyilkos lett és azóta
félig-meddig szanatóriumban lakik,
nem beszélve a világhelyzet változásairól,
és különben is: nincs hova leülni.

Ha majd bejössz az ajtón

Ha majd bejössz az ajtón (gondoltam),
ahogy eddig bejöttél, ha jöttél
(elég ritkán az utóbbi időben),
a lépcső karfája tűnik szemedbe ott, ahol
a szoba nyugati fala mentén
most az öreg dívány terpeszkedik;
mióta utoljára átrendeztük
a megszaporodott bútorokat:
a lépcső karfája tűnik szemedbe
(gondoltam egy hónapja még),
s ha történetesen süt a nap, igazán
kellemes és rendhagyó előszobába jutottál,
s mégis: egy pillanatra talán
megborzongsz – én legalábbis a helyedben,
azt hiszem, megborzongnék, mikor
először jönnék vendégségbe hozzám
akkor, vagy legalábbis eltűnődnék:
mi is volt ott, ahol most az öreg dívány,
mikor először ültünk össze s még
jó néhányszor a későbbiekben,
és némi töprengés után eszembe jutna:
a régi íróasztal, amely nagyon megnyerte
tetszésedet, de már csak méretei
miatt sem engedhetjük meg magunknak
amúgy is kétes fényűzését, mióta
ketten lakjuk a szobát; és az északnyugati
sarokban akkor még kétségtelenül
fennállt a cserépkályha (eltávolításában
utóbb magad is közreműködtél);
s meglehet, belebocsátkoznék
abba a kalandos feltételezésbe is,
hogy ha az emlékeknek valamiféle
térbeli létezésük volna, akkor most
a szoba közepén húzódó válaszfal
kettévágná – hm, kinek is? –
valamelyikünk szellemalakját;
egy keresztbe rakott lábat
vélnék kinyúlni az említett falból
s egy cigarettát – esetleg szivart – tartó kezet,
s a fal mögül, no meg az idő mögül,
kettős tompításon szűrődni keresztül
valaminő fejtegetést az állapotokról,
melyek, látnivaló, nem is oly tartósak –
vagy mégis? A terv megdőlt, nem fogsz
talán megborzongni, mint ahogy én
a helyedben megborzongnék, azt hiszem,
vagy legalábbis eltűnődnék;
be se jöhetsz az ajtón, akkor,
ahogy most bejönnél, ha jönnél,
mint ahogy nem jössz, mert minek is?

Helyszínjáték

1

Onnan: a Gellérthegy.
Igaz, a gyárkéménnyel,
igaz, szobrostul,
de mégiscsak.

2

Amonnan: jobbról
a holtág-függőfolyosó
az emelet
magánlakás korából,
szemközt az átlátszatlan
lépcsőházablakok,
balról a hámló tűzfal,
bent a beázás bűze.

3

Lépcsőt
fontolgattak, csigalépcsőt
a kis szobába,
amelyik egyszer,
arra ébredt, a fény
úgy dől be rajta:
arany akvárium lett,
lebegtek
az akkor még csak egy ágyon.

4

A kastély parkját
mintha örök szél fújná.
Örvénylenek a fák,
lombtajték hánykolódik,
borzongó verőfényben
verdes a déli bástya
ablaka.

5

Ablak – kitárva télen,
tódult a füst ki,
holdtalan égbe foszlott.
Szétszéledtek. Maradtak
a túltelt hamutartók,
kiürült üvegek.

6

Itt maradsz
egy-két napig, egy hétig,
kalandozol
a park ösvényein,
hirtelen fényű tisztás
hív, és szünetlen
a lomblobogás körötted,
most a déli harangszó
foszlányaival, most
a toronyszoba ablakában.

7

Nem tudott elaludni,
ébren se volt már
a rákattant sötétben,
mikor a tér kilobban,
képek és néma hangok
szabad csereberéje
kezdetét veszi, csak most
a rebbenékeny elemek
nem tudtak összeállni.

8

Kilépsz
a boltívek alól
a déli nap káprázatába,
elindulsz
megmártózni
a szélkavarta erdő
lombmorajában –

9

Nem épült meg
a szoba üvegfallal
s hozzá a csigalépcső.
Helyette belefogtak
a szűk utcában,
azon a gazos telken
– ha tudták volna,
milyen keserves négy év
megy rá az életükből:
az évek a nagy szobában,
ahonnan –

10

és bokádnál
a cserje szélén túl
a fű apálya,
és ott
a levélhullámtaraj
mintha a felhőn
porlana szét,
sziklán a hab,
napszikráztatta tollú
madárraj permetévé...

"Kulcsok és kérdőjelek"

A kulcscsomót bennhagyom a zárban,
mikor itthon vagyok. Legalább tudom, hol van.
Most viszont nincs benne, tehát nem tudom.
Nem tudom, hol van a kulcscsomó. Ha csönget
valaki, nem tudom beengedni. Bár
nem valószínű, hogy csönget valaki.
Vagy lehet, hogy csönget valaki, de nem akarom beengedni.
Viszont lehet, hogy én akarok elmenni később,
és akkor ki kell nyitnom az ajtót, hogy kimehessek,
és be kell zárnom, miután kinyitottam és kimentem,
hogy más ne jöhessen be. Bár, mondom, nem valószínű,
hogy bárki is be akarna jönni, sőt az se, hogy
én elmenni akarnék.

Holtpont derűje

Csak fejben forognak a verssorok,
elmúlik egy hang, félreáll az útból,
de hol az út, és hol, aki menne rajta?

Hallgattuk a madarakat a kertben,
és a szigeten, körülöttünk a tenger,
de volt egy hang – a gazdáját ma se tudom.

Miért ez köztünk? Hó és újra hó,
és ki tudja, mi van alatta, bezzeg
ha lucsokká romlik, majd, majd – csak csínján.

Ma megint húz valami. Merev vállal
járkálok. El kell számolni maholnap.
Tevődik ez s az – helyre-e? tönkre-e?

De az idő kimetszett szívvel ujjong,
vak sugárzásban, a holtpont derűje:
áll, megáll – maradjunk ennyiben most.

A katéterre várva

Alkalmi vers

Ha elfelejteném, hol élek,
naponta figyelmeztetnének
rá körülmények, események,
no meg az úgynevezett lélek.

Most épp a szív, a szív ügye.
Katétert dugnak majd bele,
mert elvásott valamije,
vagy elhalt, vagy mi a fene,

s mert az EKG erre vallott,
hogy tisztán lássuk át a bajt ott,
invasiv vizsgálat javallott:

egy pompás gép szivembe fel
csövön át festéket lövell-
ne, ha nem romlott volna el.

Villanella

A szélirány szerinted kedvező?
A szélirány nem érdekes szerintem.
Zsugorodik a zsugori idő.

Úgy képzeled, van benned még erő?
Legalábbis jó lenne benne hinnem.
A szélirány szerintem kedvező.

Ha majd idézik, tudják még: ez ő?
Fordul olyan bizonytalanra miden.
Zsugorodik a zsugori idő.

A huzattól, szemed hogy nedvező?
Ajtón, ablakon átfúj, zúgva kinn, benn
a szél. Irány? Szerinte kedvező.

S ha nem lesz többé hosszú ó meg ő?
Előbb-utóbb amúgy se, még rövid sem!
Zsugorodik a zsugori idő.

Kívül tágasabb. Belül csak a bő!
De merre mégis? Se gatyám, se ingem.
A szélirány szerinted kedvező?
Zsugorodik a zsugori idő.

Egy közös dal emléke

Avar   kápolna   dombtető
Széljárta melankólia
Hogy múlt legyen a múlt idő
Először el kell múlnia

Hogy rátaláljon ez vagy az
Kivárni mint a múmia
Még négy-öt hónap és tavasz – –

*

Négy-öt ha év is az se sok
De nem vagy ott de nem vagyok
Mi ketten csak ma és csak itt
Ez a nagy fény még megvakít

Szerencse hogy a nap lemegy
A vízen ott sötétlik egy – –
Már nem    Sehol se
                                    Már soha
Széljárta melankólia

Rosszkedvem tele

Az idő el van telve önmagával,
nem látom át, hogy férhetnék bele.
Az ilyen eszmék futtatása rám vall.
Nem akar múlni rosszkedvem tele.
Tövig égnek, Fülöp király, a gyertyák.
A nap halad, az éjjel is halad.
A menetrendet aránylag betartják.
Én elmászkálnék, mint a bogarak.
Ha pedig az úgynevezett valóság,
ez a gyanús küllemű idegen
ide tolja a képét, "Hogy a kórság!"
vágom hozzá, "Most mit jön itt nekem?"
Mint igazgató a főkönyvelőhöz,
ha kellemetlen aktákat előhoz.

Döntetlen

Elvesztettem a peremet.
Leültetnek. Túlterjedek.
Tombolnak, tűnnek évadok.
Éldegélek: halogatok.

Elromlott szerkezet

Itt egyedül csípnek a szúnyogok.
Isten, Isten, az az éjszaka kísért.
A késért indult ki, a konyhakésért.
Felgyűltek a, felgyűltek az okok.

Vért akar minden. Nem láttam mióta.
Itt lakolok, ki se látszom alóla.
Alóla ki, alóla ki, a lóláb.
Az alóla alól a még alólább.

A kés. Ne késs. Jó, hogy utánamentem.
Helyettem már ütőerét nyiszálta.
Közben ruhát nem volt mód fölvehetnem.
Ami él, az kicsorbul, anyaszülte.

Aludj, aludj, bolond, bolond, aludj.
Elzümmögött – végződhet is dal úgy.
Ad infinitum éltünk volna ad hoc.
Ok-ok... Csuklasz? God, Gott, God, Gott – mi kattog?

Egy megrendülésre

Los Angelesben (már bocsánatot
kérek) a vécé megrendült alattam,
a földdel együtt. Big deal – nagy dolog!
De én – ez már mégiscsak... – kifakadtam.
Több volt a soknál. Tudni tudja bárki,
de élni, át: ez ilyen ingatag?
Hogy lehet itt megülni vagy megállni?
Szóval az ember, ugye, kifakad.
Aztán még rengett egy-kettőt. De hát
az ott elvégre Kalifornia.
A megnyugvásnak volt idő magát
azóta már – itthon – kiforrnia.
De nem. De sőt. Most hogy lesz ez tovább?
Az ember végül egyre tétovább.

Szerkesztői üzenet

Mihelyt kapásból meg tudsz írni egy
szonettet, mondjuk ilyesféleképpen,
ujjaidat csak futtatva a gépen,
s úgy érzed, hogy magától (szinte) megy,

véreddé vált, akár az egyszeregy,
ha álmodból fölkeltenek: "No kérem,
lássunk egy jó szonettet, írja szépen",
csak könnyű séta s nem megmászni hegy,

ha, mondom, eddig eljutsz végre egyszer,
tudván, hogy írta ezt Petrarca, Sidney,
s mily rímképlettel Shakespeare (s pláne Spenser!),

akkor elég, ha annyit mondasz: "Így ni!"
és dobhatod is az egészet el.
De addig, barátom, gürcölni kell!

"Önálló vagy torzított idézetként"

"Kedves barátunk! Folyóiratunk a költészet napja alkalmából költői játékra hívja, kéri fel tizennégy kedves szerzőjét, barátját. Kérésünk egy szonett megírására vonatkozik, amelynek egyetlen megkötése a következő József Attila-sor beépítése, önálló vagy torzított idézetként való felhasználása: »A dallam nem változtat szövegén«. (Emberek)" [Az Alföld szerkesztőségének körlevele]

A fejem nem váltoftat fövegén,
de a föveg váltoftathat a főmön!
F én kihujjt foggal avon tépelődöm,
hogy a fövegben ki a föveg-én.

Ev a befélni fem tudó egyén?
Mit fólna hovvá fok-fok fép elődöm?
Éf én mit fóljak? Én vagyok-e ő? Hm?
Éf hol a föveg? Fájában? Fején?

Hopp, megvan már! Igen. Az én: protézis.
A szebbik én, ha úgy tetszik. Legott.
Íny s hang között egy szilárd hipotézis,

hogy van Mihez Képest. (Der Dieu. Le Gott.)
Mindent, betéve, tud, és ha idéz is,
az idézet önálló: torzított.

Változatos kimenetek

Szigorított szövegmunka

Kimegyek, hogy mégis mi van, hogy
megnézzem. Kimegyek, mikéntha
valami volna, és megnézném,
mégis mi az, hogy kimegyek.

Megyek ki, hogy az mi is még,
nézném meg, és volna valami,
ha miként megyek ki, nézzem meg,
hogy van, mi is még, hogy megyek ki.

Hogy miként ha megnézném, kimegyek.
Ismég mi vala, nézzem meg, megyek ki.
Hogy kimegyek, mi volna az?

Még hogy kimegyek! Mi? Hogy is van?
Nézzem meg, ha... Miként megyek ki?
Hogyhogy? Mi van? Mégis kimegyek.

Szellemhangok a rádióból

Orbán Ottónak

Még el sem ütötte az éjfelet,
és lám csak e hangok, e szellemek.
Váratlan vendég ez a két halott.
De hát hova mentek? Várjatok!

Mióta is nem voltam veletek?
Lehettem volna. Most már nem lehet.
Aki itt marad, írmagnak marad itt.
Kettőt megidézni a harmadik.
És egy, aki hallgat, a hallgató,
akiből némán szivárog a szó.
Mióta is? Mióta nem? Mióta?
De most a hangjuk. A hang mivolta.

Fátyolos, dallamos gyászhanghordozás,
ön- és közfájdalmú emberi esendőség:
ó, hát igen, Zelk, ki lehetne más?
De nem hittem, hogy így megilletődnék.
S ez az érdes-bús basszus! Dünnyögés? ária?
Hol volt hol nem volt kóbor macska Kormos.
Nem tévesztheti el senki emberfia.
Még egyszer az idő ilyet ugyan mikor hoz?

Költők, mondhatnám: "ahogy a mesében" –
képzelhet-e költőbbet képzelet?
És én barátjuk is lehettem volna éppen.
Lehettem volna, és már nem lehet.
A torkomban olyan keserű íz ez!
Mert szólnak ők, s mi tagadás, a szívhez.
Abban a réges-régi értelemben,
amitől meggyűlik a könny a szemben,
ami gyönyörködtetve fáj,
szegény Yorick, halott sirály,
akiket most te megidéztél,
amikor mindjárt itt az éjfél,
akikhez nem fértem közel,
akiknek te sem mondtad el,
amit talán nem is lehet,
ahogy én sem tudom neked.

De te éltél

Vas István halálára

Hogy tudjak, alig élő, kikötni a halállal?
Mi az, amit helyettem a szó magára vállal?
Mihez van fénye, kénye, ereje, hite, mersze?
Hogy hőkölve feladná állásait a semmi?
Lehet a nyelvet kárhoztatni persze,
lehet elmenni a végsőkig is a nincsben,
facsarni a formát, hogy oda átnyüszítsen.
De kit érdekel ilyenkor a költészet?
Hiszen nem tudunk feltámasztani téged.
Igaz, tudtuk, hogy ennek meg kell lenni.

Mondjak valamit, mondod, ugye, ha már beszélek?
Ne ilyen téblábolva, feszengve, ahogy élek,
kapaszkodva a félig sem beváltba,
hitetlen hitbe, hogy hátha, hátha, hátha.
De azt már soha nem tudom jóvátenni,
hogy nem lettem az, amit bennem reméltél.
A fiad voltam, vagy lehettem volna,
de elherdáltam mind, amit tőled kaptam,
s amit még adtál volna, el sem fogadtam.

Forog a vers, forog, üres motolla.

Ahogy orrunk előtt egy zár bekattan,
úgy múlik át egy új napba az éjfél,
már nélküled valóba. De te éltél.

Amit a vers akar

Nem tény vagy tárgy vagy gondolat,
csak a szavak, a szóalak,
csak a kötés, a dallamív,
a sorvég amit odaszív;
amit magának vindikál,
nem a kimondani muszáj,
hanem a részesülni kész
abban, ami csak lesz egész,
aminek ott van s annyi hely,
ahol amennyi kell, ha kell,
de mire kell? de mit akar?
engem mit rángat? kitakar?
Mit képzel, hogy mindent leszed,
ruhát, bőrt, húst, keresztvizet?
Valami véres kell neki,
a belemet is kitekeri,
nem akarom, de odacibál,
és ragad a zene, áll a bál,
hiába mondom, eb ura,
lábamat viszi a figura;
nem kérdi, kell, nem kell nekem,
leszakad, ami neki nem,
ez ide föl, az oda le,
kiből, miből, belőlem-e?

Mit bánja ő, hogy én valék
e nyersanyag, e vagdalék,
ha az kijön, ha összeáll,
amit ez a készlet kinál,
annyiul és épp azul,
ez az átkozott puzzle.

A halottakkal

A halottakkal óvatos vagyok.
Nem tudom, tudják-e, hogy nincsenek.
Ahogy bejössz az ajtón, rám köszönsz –
hát nem ilyenek a kísértetek.
Mégis: nem csak én vagyok elfogódott.
Úgy teszünk, mintha. Mint a nagybeteg
az ágyban és az ágy szélén kuporgó
próbálja egymást megsegíteni:
oly hitelesen hiteltelenek!

Mennyi időd van? Mennyi van nekem?
Még ugyanolyan őszinte a szájad,
üdvözlő csókját nem csak mímeli.
Valamiképpen vágyhattam utánad.
A hóesésben elveszetten álltunk.
Milyen hideg van. Nem kel még a nap.
Szeretlek. Egyszer azt mondtad: szeretlek.
A hó elolvadt, téged eltemettek,
ez megmarad.

P. Gy.

Az ablakon a hold ma besüvít.
Álmomban itt vagy. Álmomban vagy itt.

Kocsiba ülök. Megáll a kocsi.
Kiszállok, várok. Még jön valaki.

Milyen vidáman és fiatalon!
Viharkabát ez rajtad? Vagy ballon?

Egy szobában írnak. Valaki ír.
Papír telik. Megtelik a papír.

Egy strófát te írsz, hozzá egyet én.
És úgy vagyunk, mintha az elején.

Ilyen vidáman és fiatalon.
Hogy süvít be a hold az ablakon!

A járda mellett megállt a kocsi.
Kiszálltam. Hogy még jön majd valaki.

Egy strófát te, és hozzá egyet én.
Megtelik a papír az asztalon.

Papír papírra, egy egész halom.
Minek vagyunk? minek az elején?

(Forrás: Várady Szabolcs, A rejtett kijárat. Európa, Budapest, 2003.)