|
Te biztos éj... Te biztos éj! Tehozzád fel nem érhet
szavak lángja vagy tűnő felhő-árnyék.
Hangod szólít a sötét álommélyben
és fénylesz, mint ébredő nap-ajándék. Az éj te vagy. Szép testedet ölelve
fürkésztem sorsom, s jövő harcok hevét.
A plebsz kerül, a hírnév sincsen erre,
s mint összetört üveg, csörömpölnek zenék. Az ellenség erős és szűk ez a világ
és te, kedves, hűséges vagy a földhöz.
Vizeknek partján sötét orgonaág
szélfútta ág egy ismeretlen völgyből. Roppant bölcsesség, nem-asszonnyi jóság
pihen kicsiny kezedben, ó, Halandó
Míg homlokodon fölfénylik a halvány
fogyó hold, fejletlen égi bolygó. Remény Reménye annak van, ki hiszi: a világ
Nem álmunk csak, de – élő szervezet,
S hogy látás-tapintás-hallásunk nem ámít.
És hogy a dolgok olyanok, mint a kert,
Amelynek épphogy elértél ajtajáig. Belépni nem lehet. De bizonyos, hogy ott van.
És hogyha jobban s okosabban néznénk,
Tán megértenénk még e világkertben
Sok új virág és csillag jelbeszédét. Némelyek azt mondják: szemünk csak csalni-lát!
És semmi sincs, csak tűnik, mintha lenne.
Ez mind olyan, ki remény nélkül él.
S azt hiszi, ha az ember néhány percre
Elfordul, eltűnik mögüle a világ,
Mint értéktárgy a tolvaj gyors kezén. Campo di Fiori Rómában, a Campo di Fiorin
olajbogyó, citrom kosárszám,
bor fröccsen tépett virággal
behintett utcakövekre.
Az árusok rózsaszín tenger-
gyümölcsöt szórnak halomba,
sötét szőlőgerezdek
hullnak hamvas barackra. Itt, épp ezen a téren
égették Giordano Brunót,
kíváncsi tömeg nézte,
hogy szít tüzet a hóhér.
S a láng alig aludt ki,
már tele voltak a kocsmák,
s a kofák kosárszám hordtak
citromot, olajbogyót. Varsói körhinta mellett
jutott eszembe;
nyájas tavaszi este,
pattogott vidám zene.
Elnyomta az a gettóból
hallatszó sortüzek hangját,
s messze röpültek a párok
az enyhe tavaszi égbe. Az égő házakból néha
sárkányt hozott a szél és
a körhintán kerengők
fekete pernyét fogtak.
Lányok szoknyája lebbent
égő házak szelében,
s kacagott a víg sokaság,
– oly szép volt a vasárnap. Lesz, aki ezt így érti:
legyen Varsó vagy Róma,
üzletel, mulat a jónép,
a máglyát elkerüli.
Másnak más a tanulság –
minden, minden mulandó,
még ki sem hunyt az a láng,
már kezdik elfeledni. Akkor a mártírok nagy
magányán eltűnődtem.
Hogy amikor Giordano
a vesztőhelyre lépett,
egyetlen árva szót sem
talált az emberi nyelvben,
hogy búcsút vegyen véle
a hátramaradóktól. Siettek, várt a kocsma
s piac – tenger gyümölcsét,
citromot, olajbogyót
hordtak a víg zsivajban.
S már oly messze volt tőlük,
szinte évszázadokra,
s ők egy percet, ha vártak,
míg elragadta a tűz. E magányos pusztulókat
a világ már elfeledte,
nyelvük oly idegen lett,
mint kihűlt bolygó nyelve.
Míg mindebből legenda
nem lesz, és évek múltán
egy új Campo di Fiorin
egy költő újra lázad. 1943. Egy szegény keresztény nézi a gettót a méhek újjáépítik a vérvörös májat
a hangyák újjáépítik a fekete csontot
Megkezdődik a selyem szaggatása, megtaposása,
Az üveg összetörése, a fa, a réz, a nikkel, az ezüst, a gipszhabok,
a bádog, a húrok, a trombiták, falevelek, golyók és kristályok pusztulása –
Pukk! Foszforos láng csap ki sárga falakból,
Egyaránt falja az emberi és állati szőrzetet. a méhek újjáépítik a tüdő gipszét,
a hangyák újjáépítik a fehér csontot
Szétrontatik a papír, a kaucsuk, a vászon, a bőr és a len,
A szövetek, kelmék, a cellulóz, a kígyó pikkelye és a drótok,
Ledől a tűzben a tető, a fal, s a hőség elér az alaphoz.
Nincs már más, csak a homokos, letaposott föld, egyetlen
Lombtalan fával. Lassan, alagutat fúrva halad az őrvakondok,
Kicsiny piros lámpás van a homlokára ragasztva.
Megérinti az elhantoltak testét, számol, tovább araszolgat,
Szivárványos párájáról megismeri az emberi hamut,
Minden ember hamvát a szivárvány összes színében.
a méhek újjáépítik a piros nyomot,
a hangyák helyet építenek maguknak testemen. Félek, úgy félek ettől az őrvakondtól.
Szemhéja duzzadt; mint egy pátriárka,
Ki gyakran üldögélt halovány gyertyafénynél
A fajok roppant könyvében lapozva.
Mit mondok én neki, újszövetségi zsidó,
Ki kétezer éve várom, hogy Jézus visszatérjen?
Pillantásának szétvert testem elárul,
Hogy én is a halál cinkosai: a körülmetéletlenek
Közé tartozom. Leman-parti jegyzet Vörös bükkök, sugaras topolyák,
Magas fenyők az októberi ködben.
Lenn füstölög a tó. Hó fedi már
A szemközti hegyek gerincét.
Az életből mi marad? Csak a fény.
A hunyorgató napsugár, amit
Az évszak ád. Mondják: ez létezik,
És nincsen olyan tudás vagy tehetség,
Mely továbbnyúlna, túl a létezőn,
S elerőtlenül a felesleges emlék. Hordókban illatos almabor. A pap
Az iskolánál meszet kever lapáttal.
Fiam az ösvényen arra fut. Gyerek-
Had zsákba gyűjt s hord vadgesztenyét.
– Jeruzsálem, ha téged elfelejtlek,
Szól a próféta, száradjon el a jobbom.
Reng, reng a föld, megrendül a világ.
Hegyek széthullnak, erdők összedőlnek,
A múlt, s jövő, csupán ha megérintik
Jelen-időnk, hamuvá roskad az.
Konokul-tisztán kiforr az új világ,
Nem szakad vége emléknek, se vágynak. Ó, őszi ég, amely gyerekkoromban is
Ilyen voltál, s nem változol
Felnőttnek, sem öregnek – lám, elfordulok.
Tájak, szívem meghitt meleggel éltetők,
Mily méreggel itattatok, hogy béna lesz
A nyelvem tőletek? Összefonom karom,
S nézésem mint az álmos állaté.
De ki a létezőben lel békére, rendre
S egy örök percre, nyom nélkül múlik el.
Pusztuljon hát a jelen? Kiemelnéd
Sodrából ama pillanatot, mely úgy csillog,
Mint fény sötét folyó vizén? Igen. Te, aki becsaptad... Te, aki becsaptad az egyszerű embert,
S annak sérelmén még nevetni is tudtál,
Kezes bolondokkal aki társalkodtál,
A jót a rosszal zagyváltad-keverted, Még ha előtted mind földig hajolna
Dicsérve erényed és bölcsességed,
Tiszteletedre verve aranyérmet,
Örvendve: új a nap és mégis élnek; Vigyáznod jó lesz. A költő nem felejt.
Őt megölheted – más támad helyette.
Leíratik minden szavad és tetted. S tán könnyebb volna borús téli reggel
Ágat hurkolnod saját köteleddel. Bogáncskóró, csalán „le chardon et la haute
Ortie et l’ennemie d’enfance belladonna”
Oscar Milosz Bogáncskóró, csalán, lapu és nadragulya –
Ezeknek van jövőjük. Az üres rét övék,
S a rozsdás sínek is, meg fönn az ég, s a csönd. Ki leszek azoknak, akik századokkal utánam születnek,
Mikor a nyelvek zsivaja után a csönd lesz csak becses? Úgy hittem, engem megvált a szó-fűzés adománya,
De késznek kell lennem a nyelvtantalan földre Amelyen bogáncs nő, csalán, lapu és nadragulya
S fölöttük szellő leng, álmos felhő és csönd honol. Város, én soha tőled... Város, én soha tőled nem tudtam eltávozni.
A Dluga-utca kedves volt, de kicsinnyé tett, mint sakkfigurát.
Elszöktem az egyre sebesebben forgó világba,
De mindig ottmaradtam: könyvekkel a vászonszütyőben,
A barna halmokat bámulva Szent Jakab tornya mögött,
Ahol egy aprócska ló halad parányi szántóvetővel,
Akik már természetesen réges-régen nem élnek.
Igen, ez igaz, senki sem értette sem a várost, sem a benne lakókat,
A „Lux” és „Helios” nevű mozikat, Halpern és Segal cégtábláját,
Meg a Mickiewiczről elnevezett Swietojerskán a sétateret.
Nem, senki sem értette. Senkinek se sikerült.
De amikor az életet csak egy remény táplálja:
Hogy egyszer még minden élesen látható és áttetsző lesz,
Akkor, elég gyakran, elszomorodik az ember. Tél A kaliforniai tél erős illatai.
Szürkeség, rózsaszín ég, szinte áttetsző telihold.
Megrakom fával a kandallót, iszom és eltűnődöm. Éppen most olvastam a hírt: „70 éves korában
Meghalt Ilawában Aleksander Rymkiewicz, költő”.
Csoportunk Benjáminja volt, kicsit le is néztem,
Ahogy sokakat lenéztem csekélyebb szellemükért,
Jóllehet nem értem fel hozzájuk számos erényben. Én meg itt vagyok most, mikor a század
És saját életem is lassan végére jár. Erőmre büszkén,
De szégyenkezve, hogy milyen tisztán láttam akkor. Vérrel keveredett az avantgárd.
A valószínűtlen művészetek hamvai.
A káosz muzeális jellege. Elítéltem ezt. De magam is meg vagyok jelölve.
Századunk nem kedvezett a jólelkűeknek s a becsületeseknek.
Tudom mit jelent szörnyeket nemzeni és fölismerni bennük
Önmagunkat. Ó a hold, Aleksander, ó, cédrusfa lángja, te!
Összecsapnak fölöttünk a hullámok, nevünk percig ha tart.
Nem fontos, hogy élünk-e még az utánunk jövők emlékezetében.
Nagy élmény volt vadásznunk agarakkal a világ megfoghatatlan
Értelmére. Én még most is készen állok a távolabbi galoppra,
Napnyugatkor, még a halál határain is túlra.
Már látom a hegyek láncát a mennyei vadaskertben,
Ahol minden esszencia mögül újabb lényeg tárul elő. Ó, kései éveim zenéje, mind tökéletesebb
Hangok és színek hívnak, szólítanak. Ne oltsd ki a tüzet. Szerelem, költözz be álmaimba.
Legyenek örökké ifjak a földi évszakok. Folyók Más-más neveken egyedül a ti dicséreteteket zengtem, folyók!
Tej vagytok és méz, szerelem és halál és lassú tánc.
Forrásotoktól, mely titkos barlangokban moszatos sziklák közt fakad, Ahol az istennő eleven vizet önt kancsójából,
Tiszta erektől a réteken, amelyek alatt patakok zúgnak,
Ott kezdődik futástok, s az enyém is, az elragadtatás meg az elmúlás.
Arcomat a nap felé fordítottam, meztelen, az evezőt ritkán mártva a vízbe.
Tölgyerdők tűntek tova, rétek, fenyvesek is,
S minden kanyarban az ígéret földje nyílt meg előttem,
Falvak füstje, álmos csordák, füstifecskék, homokos partok.
Lassan, lépésről lépésre hatoltam be vizeidbe,
És a víz sodra csöndesen átfogta térdeimet, Míg át nem adtam magamat neki és vitt és úsztam benne,
A diadalmas dél roppant tükrös egén át.
Partotokon voltam a nyári éj elején is,
Amikor telihold kél és az ajkak szertartásosan összetapadnak.
Hívogat ölelésre, vigasztal, enyhületet nyújt.
Elmegyünk, míg zeng minden elsüllyedt város harangja.
Múlt nemzedékek követségei üdvözlik az elfeledteket.
S visz tovább, egyre tovább szüntelen áramotok.
Ami nincs és nem is volt. Csak a pillanat, az az örök. Ifjúságom Boldogtalan és ostoba ifjúságod.
Vidékről jöttél a fővárosba.
A villamosok homályos ablakai, mozgékony nyomor a tömegben.
A rémület, amikor egy neked túl drága vendéglőbe beléptél.
De minden túl drága volt és túl magas.
Ezek biztosan észre fogják venni faragatlanságodat,
Divatjamúlt öltönyödet és hogy milyen esetlen vagy. Nem volt senki, aki melletted álljon és ezt mondja: – Csinos fiú vagy.
Egészséges vagy és erős.
Csak képzeled minden bajod. Akkor nem irigyelted volna a teveszőr kabátos tenort,
Ha ismerted volna félelmeit, s azt is, hogy pusztul el. A vörös hajú nő, aki miatt kínok gyötörnek,
Mert olyan szépnek látod, bábu lesz a tűzben,
Nem érted, bohóc-ajka mit kiált. A kalapok formájára, a ruhák szabására, arcokra a tükörben
Bizonytalanul fogsz csak emlékezni, mint arra, ami rég volt,
Vagy ami az álomból megmarad. A ház, ahová reszketve közelítesz,
A lakás, amelynek luxusa elvakít –
Nézd csak, daru takarít a helyén romokat. Neked viszont mindened meglesz: házad, biztonságod,
Még büszke is lehetsz a végén, amikor már nincs mire. Vágyaid teljesülnek, s akkor visszafordulsz
A füstből, meg a ködből szőtt időhöz. Az egynapos életek tünékeny szőtteséhez,
Mely hullámzik, dagad és apad, mint az örök tengerár. Nem lesz szükséged többé az olvasmányaidra,
Választ kerestél bennük, de válasz nélkül éltél. Jársz majd a dél fővárosainak fényáztatta kövén
Visszatérve a kezdetekhez, elragadtatva nézve
A kertet, amelyet frissen hullott hó borított el az éjjel.
Készülődés Még egy év előkészület, annyi kell,
Már holnap nekiülök a munkának nagy művemen,
Amelyben ez a század olyan lesz, amilyen volt valóban.
A nap éppúgy felkel benne a becsületesnek és becstelennek,
A tavaszok és őszök tévedhetetlenül követik egymást,
A nedves bozótban agyaggal bélelt fészket rak a rigó,
S róka-természetük tanulják ifjú rókák. Mindössze ennyi. S talán még: seregek,
Átfagyott mezőkön át rohanva, miriád-hangú
Kórusban káromkodva; egy tankágyú csöve,
Mely roppanttá mered az utcasarkon: hajnali
Útrakelés őrtornyok és szögesdrót-kerítések között. Nem, túl korai még a holnap. Majd öt, vagy tíz év múlva.
Még mindig túl sokat gondolkodom az anyák feladatain
Meg azon, hogy mi is a női testből született ember.
Összekucorodik és védi a fejét,
Amit nehéz csizmák rugdosnak; futás közben
Éles fénnyel lángolva ég; buldózer emeli agyaggödörbe.
Az anyától szülöttet. A gyönyörben fogantat.
Aki játékot fog a kezében. Nem tanultam meg még nyugodtan beszélni, ahogy kell,
Pedig a harag s a részvét ártanak a stílus egyensúlyának. Valamennyi fordítás Gömöri György munkája. (Forrás: Czeslaw Milosz, Ahogy elkészül a világ. AB-ART, Pozsony, 2001.) |
