|
Mink magunk
Ebben a rovatban
kapnak helyet a HelyzetEmber számára felajánlott művek.
Fontosnak tartjuk hangsúlyozni, hogy ezek az írások nem a
"legjobbak", nem a szerkesztő ízlését dicsérik.
Aki megtisztel bennünket azzal, hogy elküldi nekünk bármilyen írását,
az viszonzásul nyilvánosságot kap. Ezt a rovatot nem
mi szerkesztjük.
Hálásan fogadunk minden beküldött művet, címeink:
helyzetember@freestart.hu
laredo@ludens.elte.hu
tengerszem@ludens.elte.hu
Réka:
Fél nyolc
Csőke Dénes:
Az
alkony
Tollvonás
A
sárga fasor
Mert
nekem ő a végzet...
A
régi idők
A
tenger
Vörös
rózsa
A
régi napok emlékére
Örökre
szívemben élsz
Komáromi
János:
Gondolat
lepkéim
Ne
mondj semmit...
Vörös
betűk
Voltak
szép napok
Volt
Télen
Simon Imre:
maya
szútra
kávé
Konában
esik,
most esik
a
Toltec tanítás
Ma
csak ez volt
halál-tánc
zen
egyszerűséggel
nincs
többé történet
a
szúfi éneke
Sys:
Egy jegyzetfüzet lapjai
Emlékek
régről – A vörös, a fekete és a fehér
Közvetlenül
– Ihlet?
A
központozás kérdéséről – Plágium
Zoom
in
Általában
éjszaka – Statikus szembenézés önmagammal
Halálvágy
– Egy befejezetlen ciklushoz
Örökmozgó
– A farkába harapó kígyó
Töredék
2003.
III. 21. – Sorozás
A
gyilkosok tekintete – Tápláléklánc?
Egy
marék
A
sebzett őz – A hetvenötösön
Introspekció
a szültésnapodon – Ajándék helyett
A
szem – Leegyszerűsítés
Most
jó? – Válasz
Párbeszéd
– P. G. szavai alapján
Jegesmedve
I. – Párbeszédek
Regresszió
– Szégyenérzet utólag
Könnyedén
– Reflexió T.S.E.egy sorára
Réka írása
Fél
nyolc
Fél nyolc múlt. Este. A nyolcas vonatra várok.
Ülök az állomás egyik nacionalista-érzelmu padján, s arra várok,
hogy ne kelljen várnom... Ez a legrosszabb. Várni. Várni valami
olyanra, ami már annyira megszokott. Annyira ismerős, hogy amikor
eszedbe jut, szinte érzed a szagát...
Várni és várakozni...
Lassan koppanó percek jelzik, hogy öregszel. Nem látszik...
Érzed???
Azt mondják, addig vagy fiatal, amíg annak érzed a lelked...
Ezeken a rozsdás koppanásoktól lusta estéken,
itt, az állomás piros, fehér és zöld padján soha nem érzem magam
annak... Szinte érzem, ahogy ráncosodnak sejtjeim.
Csőke Dénes versei
Az
alkony
Alkonyodik a természet,
A nappalt váltja az éj, az enyészet.
Mielőtt a nap lenyugszik,
Rózsaszín felhők árja elúszik.
Az álmos ember nézi,
Nézi, várja, hívja, kéri,
S eljön a lángsugaras alkony,
Hogy rózsaszín bájából a természetnek adjon.
Nézi az ember
Nagy kerek szemmel,
Betelni nem tud vele,
E csoda az élete.
Tűnik a múló pillanat,
Mily csoda tűnik egy pillanat alatt,
Hogy múlik el a rózsapírú,
Előbb derű, nyomában bú,
Így illan el az utolsó fény,
Igényelné még minden lény.
Így illan el, könnyedén, vakon,
A tünékeny lángsugaras alkony.
Tollvonás
Nekifogok.
Tollam vezesse kezem.
A tinta lassan csillog,
A sorok közt érzelem
Dereng.
Újra írok.
Nehéz hónapok után
Írás nélkül nem bírok
Élni már.
Lelkem langyos víz,
Csendes ér, mely lassan él,
S ha sokáig áll, az íz
Poshadt.
S ha testem eleped
A kétségek között,
Csak azért van, mert lelkem nem enged.
A
sárga fasor
Itt még zöldellnek a fák,
De már közeleg az ősz.
Nem is tudom már
Elér e a jövő?
Még nincs jövőm,
Még nincs múltam,
Még sosem kellett jobban a jövő,
S a hátunk mögött óceánok sírnak.
Belebámulok a világba,
Gondolataimban nincsen rend,
Töröm magam, de hiába,
Az agyamban cseng a csend.
Néha gyűlölöm magam,
Néha szeretek mindenkit nagyon,
De aztán elér a jókedv hamar,
S a távolban a sárga fasor.
Mert nekem ő a végzet...
Mert nekem ő a végzet,
Gyönyörű nő, gondtalan lélek.
Kedves mosoly fakad szép arcáról,
Lágyan suhan, mint madártoll.
Fénylő haja vállára ér,
Olyan nekem, mint egy tündér.
Szép szemei világlanak
A tűztől, melyet magukban hordanak.
Hogy e szépség honnan ered,
Kérdhetem, de nincs felelet.
Neve a fülnek ének,
Cseng a hangja, halk igézet.
Lábait ruhája rejti,
Én nézem őt, és nem is sejti.
Amit én már régen tudok;
Ha láthatom, boldog vagyok.
A régi idők
Nemrég még szikrázott a nap,
Ragyogtak az izzó sugarak.
Nemrég még volt szép nyári éj,
Még izzott bennem a régi szenvedély.
De már jöttek a szürke napok,
Sötétek a napok, az éjszakák vakok.
Hova lett a régi szép világ?
Hova lett a sok barát?
Megvan mind a szívemben,
És megvan a nyár heve bennem.
Szürke az ég, ködös a lég,
Ilyenkor előtör száz emlék.
Mindarról, mit átéltünk,
És amit rég elfeledtünk.
Csónak visz az éjen át,
Az emlékek nagy folyamán.
Az emlékek bennem égnek,
És hevítenek hideg télben.
Szürke már a napsugár,
Hová lett a régi nyár?
Az az érzés messze van,
A pillanat gyors, elillan.
Jönnek hideg szeles esték,
Szíved kapuján kopog ezer emlék.
Süvölt a szél, elvisz mindent,
Fújj csak, fújj, el nem ragadsz innen.
Szürke az ég, szürke a köd,
Hull a levél, mindent elföd.
Elmúltak a régi napok.
A jó ég tudja, hogy hol vagytok.
Elvesznek az érzések,
Fakulnak az emlékek.
A fák gyökere mélyre ér,
Az emlék kútja ilyen mély.
Az alját soha nem éred,
Elvesznek az emlékek.
Az ég sűrűn könnyezik,
A kormos felhők bőven öntik
Magukból a vizet,
Ilyen a világ, álmodom valamit, s te elhiszed.
Száguld bennem a gondolat,
Nincs idő, mely megmarad,
Változik minden, ami él,
A tegnap jelene ma emlékül kél.
És nézem a tájat az üveg mögül,
Érteni akarom, de nem sikerül.
Hova lett a régi nyár,
Hol van a sok szép virág?
A nyár elment, ősz köszönt,
Szél kotor a fák között,
Emlékeimben kotorászok,
Csak vágyakat találok, és nagyon sok régi álmot.
Régi remény tolong bennem,
Nem találtam, mit kerestem.
Könnyen jönnek most a szavak,
Megmarad egy szép gondolat.
A gondolat ott motoszkál,
Elfeleded, ami voltál,
Még végül semmi nem marad
Meg, csak ez a gondolat.
Elmúlnak a régi idők,
Jönnek majd a jobbik jövők.
De az emlék megmarad,
Tőle szép a pillanat.
A tenger
Nézd, hogy hullámzik a tenger!
Vize azúr,
Tombol vadul,
S mindent elnyel.
Látod, az ember ennyi,
Partján hatalma véget ér,
Nem marad más csak a remény,
Mindenütt víz, más semmi.
Magzatként fogad magába,
De lehúz, vagy feldob, rajta áll.
Belőle áll a fél világ,
Földünket öleli, magába zárja.
Szikrát szór rajta a nap,
Ha sugara rátalál.
Ugyanaz, és mégis mindig más,
Ő az élet, kezdet, a nagy.
Üde vize visszavár,
Füröszd benne magad.
Az idő benne gyorsan szalad,
De partján hatalmad vége vár.
Vörös rózsa
Vörös rózsa hajladoz a szélben,
Könnycsepp hull rá, a meztelen éjben.
Szél hajlítja, ide, oda,
Felhő borul rá, könnyével locsolja.
Vörös, mint vér, s a lenyugvó nap,
Tőle vörös az ég, ha virrad.
Könny öntözi, szél szárítja,
És hajlítja ide, oda.
Világnak vörös virága,
Elhagyott föld az ágyása.
És ha végre az éj kivirrad,
Tőle szép a nap, és minden csak egy pillanat.
Tüskés, szúrós, hosszú szára,
De szemet gyönyörködtet világszép virága.
Vörös, mint a lenyugvó nap,
Az éj könnye is tőle fakad.
Nem szép más, csak ez a rózsa,
A természet édes csókja.
Minden másnál édesebb,
A világtól minden szirma szebb.
Száll a széllel méz-illata,
Illatával a vándort vonzza.
Gyönyörködni benne lehet,
Nem is láthat ember szebbet.
Az élet maga ez a rózsa,
Szúr a szára, vér a szirma.
Minden más mellette gaz,
Ő az egy, a szép, az igaz.
Vörös rózsa hajladoz a szélben,
Könnycsepp hull rá, a meztelen éjben.
Szél hajlítja, ide, oda,
Felhő borul rá, könnyével locsolja.
A régi napok emlékére
A régi napok emlékére
Összejön néhány barát.
Összeülnek, beszélgetnek,
Arról, ami elmúlt már,
És arról, ami történt, és ami még ránk vár.
Pattog a tűz az éjszakában,
Hopp, egy szikra, ez te vagy, ez én,
Ez lett hát az ifjú lángból,
Az élet vad tengerén.
Változunk mindannyian,
Töretlen csak az emlék él.
Hangok verik fel a csendet,
Az önfeledt öröm hangjai.
Mert van egy dolog, ami remek,
Ha az embert körülveszik régi barátai,
Régi napok jó társai.
Nektek írom ezt a verset,
Hogy emlékezzünk egymásra.
Találkozunk újra egyszer,
Talán nem is olyan sokára.
Örökre szívemben
élsz
Ha itt lennél...
Én lennék a legboldogabb ember.
Ha el nem mennél...
Nekem más már nem kell.
Mint gyöngy az óceánban,
A gyöngyhalász úszik érte,
Elérni nem tudja,
De látni is megérte.
A napok mennek, messze tűnnek,
De emléked megmarad.
Szívem hangjai el nem ülnek,
Tőled szép a pillanat.
Mint napfény a hegytetőn,
Elvinni nem lehet,
De mindig megcsodálom,
Ha éppen arra megyek.
Ha csillag milliárdok választanak el tőled,
Ha te nem is, én szeretlek,
Kis emlék mindig marad tőled,
Még élek, el nem feledlek.
Komáromi János versei
Gondolat
lepkéim
Sikoltó, vad éjszakák,
denevérszárnyú hajnalok.
Nehéz pillangók, könnyű éji lepkék
rátok gondolok.
Bent zsongtok agyamban,
érzem szárnyatok.
Kirepültök koponyám falán,
ha végre elszunnyadok.
Szálltok a sötét csendben.
Kerengtek fényt keresve.
Végig libbentek utcák végtelen során,
de nincs fény csak a homály.
Ha dereng a nappal visszatértek.
Számotokra nem a nappal az élet.
Hiába szálltatok millió éjszakán,
sehol a fény, csak a homály.
Ne mondj semmit...
Ha erre jársz
és sírni látsz,
ne mondj semmit,
hisz nem tudod mi bánt.
Ha földön fekszem
s Te rám találsz,
ne mondj semmit,
nem tudud mi fáj.
Ha szárnyszegetten
melletted zuhanok alá,
ne mondj semmit,
csak menj tovább.
Ha szívedbe nézel
és megtalálsz,
ne mondj semmit,
várj reám.
Vörös betűk
Vörös betűket írok
a meztelen papírra,
mintha ujjam
lenne felhasítva.
Vérem a tinta,
a világ a papír.
S közben hallom
valaki sír.
Voltak szép napok
Voltak szép napok
és voltak éjszakák,
éreztem gyakran
hajnali fák szagát.
Símultak hozzám
nyíló illatok.
De bezárták lelkem
a csukott ablakok.
Ébredő szellő
az arcomhoz ért,
fülembe súgott,
valamit kért.
Remegő víztükör
őrizte arcomat,
még én sem láttam
jövendő harcomat.
Védőn ölel át
minden kedvesem;
vagy csak álom ez,
s már nem is létezem?
Volt
volt egy fekete verem és ott voltam én
volt a süket semmi és nem volt fény
volt zúgás, zakatolás és ricsaj
volt üvöltés, sírás és ezernyi baj
volt vágyam űző és őrjítő
volt szárnyam törött és lecsüngő
volt hitem, elhagyott és megalázott
volt örömöm régi és sose látott
volt akarat megtört és gyenge
volt reggel, volt nappal és eljött az este
volt gondolat, sötét és zavaros
volt vidámság, de én nem voltam ott
volt élet, volt gond és fájdalom
volt teher nehéz, két vállamon
volt kemény sorsom, emberi kincs
volt, de ma már semmim nincs
Télen
Tört-szárnyú röptét
lesed a Napnak.
Röhögve vad szél
zúdúl az ablaknak.
Jéggyökereken csillan
hideg, fehér sugár.
Üvegeken sző hálót
a fagyos délután.
Faágakon a tél
szorítja ölelését.
Tágult szemek fogják fel
hópihék rebbenését.
Zöld, kék, sárga, piros
emlékek csupán.
Megérint néha múlt-jövőből
a távoli Nyár.
Simon Imre versei
maya
szútra
"lead me from
the unreal to the real
lead me from darkness to light
lead me from death to immortality"
upanishads
maya a földön
maya az égben
maya az időben
maya az időtlenségben
maya mindenhol és mindenkor
maya a tévében
maya a szupermarketben
maya a ligetekben
maya a szeretetben
maya a zenében
maya mindenhol es mindenkor
maya veled
maya nélkuled
maya sehol
maya mindenhol es mindenkor
maya az illuminációban
maya a józanságban
maya a meditációban
maya a mantrában
maya a tantrában
maya a halálban
maya maya mindenhol
maya a szennyben
maya a mennyben
maya a szexben
maya maya mindenhol
maya a vágyban
maya a családban
maya a magányban
maya a mában
maya a mayában
maya maya mindenhol
maya a boldogságban
maya a szomorúságban
maya a mámorban
maya a halálban
maya az örökkévalóságban
maya maya
mindenhol
kávé
Konában
a kávék varosában
a napfény
szigetén
ahol
a
napLemente
egy
csodálatos
Halál
és
mindenNap
egy
imába
foglalt
köszönet
fogadás
esik,
most esik
esik
most esik
esik most mindig esik
kint esik csak esik
még mindig esik
kopogva esik
halkan esik
esik esik esik
halkan esik és esik
esik esik esik a
nyakamba esik
felnézek
és
csöppen
egyet
és esik
esik és
puhán esik
esik az eső
és esik az eső
esik esik esik
eső eső eső eső
esik az eső csendesen
a nyakamba csöppen megint
csendesen
a
Toltec tanítás
" art of dreaming"
don miguel ruiz
ó mitote
bölcsességek
könyve
hite
Istene
az Élet egy álom
s Te döntöd el
Pokol
vagy
Paradicsom
Ma
csak ez volt
Ma csak ez volt
Hiába is kérdezed
Ne ve Tés
SemmitTevés
És semmi
Munka!
Ma csak ez volt
Hogy mit hoz
a holnap
– Ki
tudja?
halál-tánc
halld a zenét
mi az ami
visszahívna?
a semmi vágya
a nirvána
látom a homlokodon
az évek számát
ne is tagadd,tudom
nem is szamolod már
ó költő jöttél
de nem a jelent,hanem
az örökkévalóságot
jelentettél
szerettél és szeretkeztél
az igaz úton
a fény és a zene
útjan mentél
a halál-táncot jártad
sirtál, nevettél
és énekeltél
nem volt célod
hiszen nem is éltél
zen
egyszerűséggel
túl sok a
Koncep
ció
tégy, légy
vagy
beszélj
zen egyszerűséggel
az intuitív
Tudás
nem
a
gondolkodás
az ám
az
igazi
tudás
nincs
többé történet
nincs többé történet
mert a dolgok
már nem
úgy
történnek
ahogy
elvárjuk
ma van holnap
ma van ma
a mában
vagyunk
úgy
ahogy
vagyunk
a ma
mindenségében
a
szúfi éneke
"ami a fejedben
van, dobd ki
ami a kezedben van, hajítsd el
amivel találkozol az elől ne térj ki"
szúfi bölcsesség
szabad lélek vagyok
nem kérek s nem adok
csak spontán osztozok
nincsen jövőm
se múltam
mert a mának élek boldogan
nem gyűlölök és nem szeretek
mert mindenkit úgy ahogy van elismerek
együtt lenni a költészet dalom
mert azt nagynak tartom
ó egzisztencialisták
tudósok
költők
és
papok
én nem hozzátok tartozom
Istent elismerem
és csodálom
de nem úgy
mint ti
a templomban
Őt mindenben es mindenkiben
látom
Sys versei
Az írás számomra
belső szügséglet, és sokáig csak az asztalfiókkal osztottam meg
az eredményt. "Alkotásaim" nyilvánosság elé tárásának
oka az, hogy látásmódommal és stílusommal – avagy stílustalanságommal
– másnál még nem találkoztam. Az első nyilvánosság elé tárt valamik
közül a "Sárga kígyó..."-t tekintem etalonnak (aminek
hibáit látom), és ehhez képest ez a sorozat sem tűnik rossznak.
Elnézést kérek, ha önök, mint olvasók, nem így látják.
(Sys)
Egy jegyzetfüzet
lapjai
Emlékek
régről – A vörös, a fekete és a fehér
Az ágyon hagyott
folt vörös volt
Belőlem egy kevés
És belőle
(Gyenge folyás és hüvelyváladék)
Amíg nézte a távoli tornyokat
Én néztem messzi tavak partját
Nekem elég volt
Neki is csak nem tudta akkor
Hogy mi legyünk egy órácskára
Vagy több vagy kevesebb jut
De soha sem elég
Aztán újra ő és én
A nimfákat kivégezzük még gyermekként
Szinte más sem marad mint puszta ürítés
Belek vesék és herék
Szinte mindegy
És velük veszik el más
Szeretet remény erő
Csak gyász marad tiszta
Semmi más
Utolsó voltam Alba
Longa falain
A farkasoké lett testem:
A testvéreimé
A barikádokat is az utolsók között hagytam el
Levontam a vörös zászlót
Most megyek tovább
Vörös volt a folt és a zászló
"Capitulation"
A minap holló szállt
vállamra
– Nem kedvelem a vén Edgart
Mondtam – Én sem – mondta
Meséltem neki:
Egykor fehér galamb
szállt karomra
Ha kérdeztem tőle:
– A kék madarat nem láttad?
Nem felelt...
Sem a barikádokon sem Alba Longánál
Ha sem kint sem bent
nincs teljesség
Hová futhat az ember –
Nincs aki választ adhatna
Az a lobogó az ondó-ésatöbbi-folt
meg
A könnyek a bőr alól
Nem kell magyarázat
Nincs ok
Csak aktus élvezet fájdalom
Közvetlenül – Ihlet?
Mindig újrahasznosítunk
Most leírnám álmomat
És hasznosítanám
(Ha pontosan emlékeznék rá)
Az álom jó álomnak
Nem jó alapanyagnak
Az este se jó nappalnak
Használhatjuk annak?
Amit csinálok
Nem kinyilatkoztatás
Hanem magában áll
A széklet sem végbél
A halál sem élet
Csak jár hozzá
A központozás kérdéséről
– Plágium
A pontok lezárnak
A lezáratlanság nem valóság
A lezártság nem valóság
Én nem rakok pontot
Produced by Kassák
(De én én vagyok
Nem mi)
Hogy lássák
Nincs bennem
Se most se örök
Igazság
Ha sebzett nyálkahártya küszöbén
Botlik elő a szó
Vagy 'istennek'
Vagy 'gonosznak' való
Ér annyit mint
A 'szabadság'
De nem ér egy kávét se
Vagy egy cigarettát
(Súlytalanítsa pihévé
A lopott súlyt
A nincs sors
Se sorstalanság)
Zoom
in
Mostanában megőszültek az érzések
Borotvált galaxis peremén
A föld kéken fénylik még
De a városok felett már látszik a füstköd
A mező gazaiban a szemét lepihent már
A fűcsomóban kis sztaniol
Az apró kéregsejteket is por lepi be
És sejtmagban ott ül a szenny
Talán az anyag mögött
Még csillámlik a remény
Általában éjszaka
– Statikus szembenézés önmagammal
Emberi kezek simítják
Álmomban melkasszörzetem
Valós magamátölelés
Más helyett
Saját testem szaga az egekig
Másé csak fantáziákban lenghet
Hol konkrét hol általános
Egyedüllét
Istennőidézés
(Minden istennő tagadja
Az Istennő nevet)
Agytörzsfáklyával
Bevilágított agykéregterületen
Artemisz elhagyott templomaiban
A lélek árnyéka kesereg
Lélekkémagasztalt
Egyszerű testműködésben
Ősrégi szentélyekben
Csak az elhullatlan könnyektől
Kiszáradt virágtövek léteznek
Ahogy felkaromba markolok
Rohamot nem indítok az erőd ellen
Valamitől (magam sem tudom)
Rettegek ahogy
Saját testhőmben lebegek
Amikor hiábaholdfényen szállok
Röhög az ember valósága
Sírnak az istenek
Halálvágy – Egy befejezetlen
ciklushoz
Minden a múlt
Az élvezet fájdalom szerelem
A valóság elbújt előlem
A bárány árva
A Letaszított eljött
Átölelem
A föld a jövőm
Keserűségem ürességem s a szégyenem
A pokol angyala miatt
Az ezüst hal elúszott
Hiába kérlelem
Maradjon
Már a meggörbült hátba rejtőzöm
Szőrtelenítésbe ruhába reménytelenségbe
Várom Kháront
Nincs még pénzem rá se
Mosoly a fizetség
Elhibáztam a létet
Egy ingyen fuvar
– Remélem –
Jár nekem
Örökmozgó – A farkába
harapó kígyó
...Sem Merkúr sem Vénusz
Sem Érosz sem Mars
Hideg koccanás ez a tudattal
Emiatt
Nem merek sínek közelébe menni
Várnak rám
Kacsintással fémszemeikben
'Eltaszítanátok?' kérdezem
'Nem. Üdv néked!'
Mondanák
'Lásd be, Gyík, tehetetlen vagyok.'
Mondom neki ő
Az áldott napból néz le rám
Csak néz
Nem tudok arcán olvasni
Nem értem beszédét
Szomjazó fényben egyedül
Gyengén és fáradtan bújok el
Mert nincs velem...
Töredék
A szellem méregben teremtett
Füstökben és folyadékban
A testet minden szellem tagadja
De elfogadja és egyesül vele
2003. III. 21. – Sorozás
A láncokba csavarodott nyálpatakokban
Ahol a föld és az ég egymásba rögzül
A láncokon az égbe vagy a föld felé
A könyvek szikrája lendül
A kórusban röhögés:
Az egyneműben elbújva menekülés
Bizonytalanná szürcsöl a kolibri repülése
Bezárja a tagadásba az ereket
A források váladékának kósza lárváit
Szájüregből a rögzítőkre köpöm
Nem hatást csak szabadulást várva
Csendes jelzés érkezik
E-kategória
A gyilkosok tekintete
– Tápláléklánc?
Nézi a véres sárban a kis bogarat a gyilkos
Szemei a rovart sajnálják nem a kiontott
Vért ami bíbor és barna lesz mint az egyes fák teste
Bogarat és embert ölni nem ugyanaz
Bármennyire is fáj ez a bizonnyosság
Ez nem az erkölcs parancsa a természeté
Egyes fákat tűzre tesznek másokat nem
Mint ahogy egyes gyilkosokat megbüntetnek
Másoknak a bíbor palástjuk színét adja
A barna földet csak nézik és elhiszik
Hogy ugyanaz rovar és ember
Vagy azt gondolják ez fokozati különbség
Mint a gyertyaláng és erdőtűz
A dicsőséges gyilkosok csak a részeket látják
Az egészet sohasem
Pedig ők is tudják az ízeltlábú testtől
Nem lesz színe ruhájuknak
Egy
marék
Ha ég fölött egy marék hamu szállna
Marék földből gátat emelnék
Tüzek emlékén edzenék vasat
Ha markomba csillagot vehetnék
Szántóföldbe bűnöket ültetnék
S ha lék a jégen nem is én lennék
De mély tóból szemeim
Nedvesen néznének rád
Ám maradna egy marék kétség
És egy marék bizonyosság
A sebzett őz – A hetvenötösön
"Zárt rendszerben az entrópia csak nőhet..."
Nyílt? Nyílt rendszer nincs
Undora a hideg vas
A fagyos lángot alig
A fehér lángot alig
Borzolja mosoly
A sebeken sikló bölcs víz nem én vagyok
De nem néz a hűvös tóba se
És gyászfalakat épít
A fagy lehellete
Introspekció a szültésnapodon
– Ajándék helyett
Egy tánc a démonnal
Egy Unicum utána
Kávé és kis vodka egyben
Hat vagy hét korty
A komlóizgalom és nyugalommaláta
Nem hazudok neked
A szépség nem csak ez volt
De nem mondok igazat
Mert az 'igazság' téves álláspont
Csitt!
Most jön egy
Giccs
(Amit
Ha 'művész' lennék nem írnék le)
'A kiszáradt fű illata'
(Meg a "Hajnal Hajnal Semmi Semmi")
Még háromszor ugyanannyit élj
Mint eddig
Néha megéri
Péell nekem
Írni akartam valamit
Rólad vagy neked
– nem sikerült most sem –
Ajándék helyett
A szem – Leegyszerűsítés
A szem?
Semmi különös azt hiszem...
A magyarázat
A nyak
Ez csak egy rész
Ha kellene konkrét
Nem csak túlbonyolított
Felismerésátlag
Most jó? – Válasz
amit neked:
csak genny a
gyulladt bőr alatt
(félek ezektől)
használni
tudod-e?
ez maradt...
tudod régen
volt több
mostanság
ilyen vagyok
amit tőled:
nem sok
gyertyafény
(vaksötétben)
használni
tudom ezt
csillagnak
másért síránkoznék
'légy rezeda!' – kérlelnélek
de mostanában
a 'Semmi' az alapzat
Párbeszéd – P. G. szavai
alapján
A kiskutyával beszélgettem szerdán
Csont és bőr mégis vidám
– Taníts meg valamit
– kérleltem –
Hogy jutsz ily' könnyen át
Az életen?
A valóság – mondta –
Igen, néha higgy benne
Benne? Miben? – Hogy
Van és nem csak káprázat
– De annyi minden minden oldalról...
– Mert illúzió és mégsem az
Jegesmedve I. – Párbeszédek
– Baszd meg! baszd meg! –
Mondtad, amikor vittetek
És máskor:
– Mindenem a föld
– És az "Olajkutak"?
Kötözködnék most
Kérdeztem egyszer
– Csak öt mondat lehet?
– Öt betű lehet? – kontrázott
–
J
É
Z
U
S
–
Feleltem mert
Tényleg
És végleg
– Kihaltak a lelkipásztorok
Regresszió
– Szégyenérzet utólag
Törött emlékek szilánkjain taposva
Ó regresszió
Ép a tudattalanná csavart folyás
Ó alkohol
A miértek és hogyanok
Az összehúzott szemöldök a létezés
Harag és pusztulás: háború de mégis
Combok ívébe szakad a világ
Hányásíz és a bőrpuha másodpercek
Ó regresszió
Egy pillanat és
A blokkolt barlangos testek feladják
Gyógynövények torokkaparása
Utólag kínossá váltak a reakciók
Ó regresszió
Ó alkohol
A mell a létezés kerete
A barna szemek és a sörkeserűség
Tudattalan emlékbe simult percek
Ó regresszió
Bőrszagú időtlenség
Ó alkohol
Gyomorösszerándulás
Könnyedén – Reflexió
T.S.E.egy sorára
Kimosott szájú haláligenlés
Egy konzervatív szocialista
Igéi
Jelzővel? minek? HAZA
Kizsákmányoltak könny éhség
Az ateista hite:
Adonai Adonai Adonai
(és)
Panteista fény
(és)
Nihil vagy a nirvána
Ez itt a
Keserű szájú életigenlés:
A jelen a volt és Európa
Köszönjük szerzőinknek, hogy műveikkel emelték
a lap színvonalát.
Ugrás
a lap tetejére
Címlap,
Üzenet, HelyzetJelentés,
Mink
magunk, Élőkép,
FellegEmber, Versnyom
helyzetember@freestart.hu
|
