Helyzetjelentés

A múlt számban elkezdett ciklus végső, lezárt változata mellett egy önálló versre jutott idő a negyedik számban. A Minden más előre ősszel megjelent darabjait most is közöljük, jelezve, hogy a sorozat egy szoros egységet alkot. A tartalomjegyzékben kurzív betűkkel szedve állnak az ismételt darabok. És még valami, a Minden más előre kapott egy ajánlást: Lovasi Andrásnak.

Néha még

Minden más előre
  A piros kosztüm
  Geometria
  Eső? Nap
  A voltidő színekben
  Diakép
  Ez az amit tenni kell
  Megálló
  Egy szoba...
  Gyerekvers
  Idézet vége
  Az évszázad vicce
  De csak téged látnak
  Megálló II.
  

Néha még

egyre ritkábban / de néha még
ha találkozunk / eszembe jutsz
mert találkozunk / néha még

ha eszembe jutsz / az illatod
a metrón tegnap / egy nőben
felismertem / az illatod

te megmondtad / de nem mondtad
hogy nem lesz már / úgy semmi se
hogy úgy érted / hogy ennyi se

csak ennyi de / ez így elég
ez épp elég / a melled
csak az hiányzik / néha még

Minden más előre

Lovasi Andrásnak

A piros kosztüm

És az emberek csak álltak.
Egy piros kosztüm –
H. I. a hétköznapokra, a minden
egyes napra szokás szerint kiüresített arckifejezést
magára öltve, a közöny terhe alatt
kissé meggörbedt vállal lépdelt közöttük;
a piros kosztümig.
Tudvalevő, ahogy minden ételhez
tartozik egy és csak egy bor
(mátrai borzaskához somlói juhfark)
a test, minden ember teste
pontosan egy ruhában egyesül
az öltöző ember tízezer éves
– nem, örökkévaló –
eszméjével.
A vörös ruha nyilvánvalóan megtalálta
hordozóját. H. I. fejében
azonban a vetkőző ember ideája jelent meg,
és borzaskával, juhfarkkal
nem gondolva is összefutott
satöbbi,
ahogy eónokkal dacolva különválasztotta
azt, ami egynek teremtetett:
a piros kosztümöt és a nőt.
Mondom, gondolatban.
De óvatosan, a táncot
nem elsietve: az ütemet megbontani
hiba
lett volna.
Az ütemérzék tudniillik,
elsősorban is az, ami H. I-t képessé tette
a szemlélődés és a tett ilyen
elegyítésésre,
másodsorban pedig egy különös, de nem
egyedülálló adottság.

H. I. látó.
És tévedés lenne itt igeidőt használni,
akármilyent.
Többféle elgondolás létezik az időről,
mind nagyon hihető,
nagyon megalapozott, és
H. I-t – ezt a, ne feledjük,
ritka tehetsége folytán figyelmet
érdemlő férfit (mert
ő persze férfi) –
meg is győzhetné
közülük egy vagy kettő, ha
az időről szerzett tapasztalatait velük
összevethetné;
de nem vetheti, ilyenek ugyanis
nincsenek
neki.
Azért ne rémüljünk meg.

Jól elboldogulhat, tudjuk, a rosszul tájékozódó,
az egyféleképpen gondolkodó,
és a vak is.
H. I. is megél idő nélkül, sőt
ha kellő odafigyeléssel magunk
elé képzeljük
a vörös kosztümöt, és ami alatta
ottmarad, pár pillanatig irigyeljük is őt.

Az emberek csak állnak.
Nem azért, mert nem létezik számukra
idő, nem.
A piros ruha reggel föl fog ébredni, leveti
hálóingét,
belebújik a bőrébe,
és talán már be is ért,
egy utazási irodában dolgozik,
talán,
az emberek meg,
csak állnak.
Az emberek csak állnak,
mert H. I. számára nem telik az idő.

A bizonytalanságot mindamellett
csökkenteni igyekszem:
Ferenciek tere,
Néreidák kútja,
ott megy H. I.,
időtlenül.
Tejért, kenyérért, sajtos tallérért.

Geometria

jobbról Gáborba balról belém karoltál
három gimnazista volt
és legalább harmincöt fok
a Körúton
mindig
mindig így mentünk haza

1999. május 17. volt
Gábor a Kisfaludy felé
levágta a Hock János utcán
nem tudom
mivel vetted rá
hogy aznap a Körút felé jöjjön és
nem tudom
engem mi vitt rá
hogy veletek menjek

PestiEstért mentetek a Corvinba azért
én szerettelek
azért
meg arra kellett hazamennem
mindig arra mentem haza
mindig

egyszer
csak egyszer
1999. május 17-én
az volt az a nap
csak az
és más napon
az a nap nem volt
nem lesz
1999. május 17.
egy pillanat
akkor
találkoztam H. I-vel

emlékszem a szemére
már nem látom
és nem fogom látni
mondom: emlékszem

különös mély tekintete volt
volt
volt akkor
rajtam és magán keresztül
egyenest vont a tekintetével
a körbe lassuló egyenes utat
érintve-elhagyva
H. I. egyenes tekintetében
mit láttam
mit láttam

Te és Gábor mentetek
körbe
a karommal akkor
és ami ottmaradt

H. I. áll
egyenesen
a szememmel
és ami ottmaradt

Eső? Nap

Az Almássy tér egy padján
ül
kibicel egy ultipartihoz
ami egyszer annál a padnál
lezajlott
lezajlik
nem mondhatom hogy máskor
talán: mindig
egyszer

egy napon én is éppen
annál a padnál
az ott ülőket kérdeztem
szabad-e kibicelni
nem volt szabad
jó félrészeg voltam
én sem örültem volna
nekem
vagy tán egészen az

az esti Black-Out koncertre
999 forint volt a beugró
a pénztáros mindenkinek
az egyforintossal
(már az aszpirin volt
mióta vannak ezek az új
pénzek? már nem újak persze)
nyújtotta a jegyet
volt egy nagy zacskó
egyforintosa

nekem
egy kis üveg vodkám
meg egy közepes fantám
nem is csoda
hogy még a kezdés előtt
hogy már a kezdés előtt
vizelnem kellett
H. I. persze lát
egy fát
akkor legjobb időszakát élte
a Black-Out
ma vannak-e

nem tudom

összefoglalnám:
végeztem
ma már nem keverem a vodkát
pláne nem a narancslevet
nem járok csak olyan koncertre ahol
le lehet ülni ki lehet menni
az Almássyn se voltam azóta
nem vizelek le fákat

H. I. ül a padon
néz
lát engem

a fa mellett megkönnyebültem
igen
jól éreztem magam

A voltidő színekben

nem szoktam soká fürdeni
igazság szerint
nem is fürdöm zuhanyzom
hét percig legfeljebb
mostanában
nyitvahagyom a fürdőszoba ajtaját
félek a víztől félek a gőztől
nyirokszorongás
félek ahol pirosodik
a hónom alatt
a hasam gyűrődésében
bepállott a lábujjaim köze
félek megrohadok
levakarom a megpuhult bőrt
és mint az öregek kidörzsölt
lábaköze hónalja megbarnul
megbarnul a lefoszlott bőröm
alatt a piros hús
kukacok költöznek a herém mellé
láttam a tévében hogy egy
férfi lábába kukacokat tettek
a sebbe hogy kitisztítsák
azt mondta csiklandoznak
nekem is szokott viszketni a hasam belülről a
zsigereim
tengeri állatok élnek sós gyomromban
rózsaszín rákok
kiskoromban bélférgem volt
kibújtak a szarból és fehér
végük ficánkolt
lehúztam őket
integettek mint a
mintha láttak volna

lát-e a hörcsög földi-akármi
aki az állatkertben üvegoldalú
földdel töltött terráriumban
előttünk ássa alagútjait
szüli és falja fel kicsinyeit
le fogom vakarni a bőröm
látni fogjátok
tekergőzni a fehér gilisztákat
vörösülni a rákokat
amíg meg nem barnulok
lassan amíg el nem kopnak a körmeim mert a csontjaim viszketnek
elkopnak lassan

sietek
nem fürdök soká
anyu be is kopogott
mikor háromnegyedórája
magamracsuktam az ajtót
pedig nem fürödtem
csak ültem
néztem a rohadást
apu beleokádott a csapba
és megbarnult
vért okádott a csapba
néztem
a bélbolyhai
a férgei döglötten száradtak a fehér porcelánon

egyszer azt álmodtam apu kopasz feje elkezdett rohadni
kis barna halmok voltak a fején
mint a fürkészdarázs üregei
be lehetett látni de nem
nem néztem bele
féltem elkapom a rohadást

belülről pusztul eszik a férgek
félek ránkokádja és dögök
lenyúzott megbarnult kutyatetemek félek mi lesz benne
szakadt bőrkabátot fog hányni
félek nehogy én is elrohadjak
amíg élek addig ne
legalább addig ne

anyu végül bejött és kimosta a csapot
ha nem lesz bőröm engem
engem is lesikál
lesikál legalább egy órára
legalább egy órára újra
kipirosodjak

Diakép

Egy padon ül
a Golgota téren,
mellette egy fiú.
Kisfiú játszik.
Meg fog halni.
Mind a ketten meghalnak.

Ez az amit tenni kell

a leonardo da vinci utcában
H. I. sétál a leonardo da vinci utcában
néha azt álmodom
néha nappal is látom
megrémülök
néha H. I. szemeivel látok
őt látom
ahogy néz engem
ahogy ő lát engem

1999. május 17-én H. I. a szememben
végignézte az egész életemet
de én miért látom őt
lehet
ha még kérhetek ne lássam
lehet hogy H. I. szemével látni fogom az egész életemet
ne lássam
ha még kérhetek
ne lássam
ahogy őt látom a leonardo da vinci utcában

azt mondják hirosimában az emberek
árnyéka beleégett a falakba
az árnyékok beleégtek a falakba
újkori pompeii
látni az alakjukat a falon
ahogy a kép helyét látni a megsárgult tapétán
ahogy H. I. lépteit látni
a leonardo da vinci utcában H. I-t látni
beleégett az utcába
mint a kéz nyoma mindig ugyanoda támaszkodva felkeléskor
kirajzolódik
ahogy a cseppkőbe nőtt borostyánlevél
H. I. látszik a leonardo da vinci utcában
ha olyan lassan járnánk mint a cseppkő nő
a mi nyomunk is látszana
bár a fazekas alagsori folyosóján
ölelésünket ha látni nem is érezni még
mint H. I. lépteit a leonardo da vinci utcában

amúgy hiába sétálunk akármilyen lassan is
elmosódnának nyomaink
a mozgás miatt elmosódnának nyomaink
újraíródnának körvonalaink
meg kéne állítanunk az időt
hogy a szélben ottmaradjunk állva
hogy a falon ottmaradjon az árnyékunk
meg kéne állítanunk az időt
hogy a nyomunk örökre megmaradjon
mint H. I. nyomai a leonardo da vinci utcában
meg kell állítani az időt
hogy a nyomunk örökre megmaradjon

Megálló

Én: Zoli, hány olyan pillanat volt az életedben, amiért érdemes élni?
Te: Nem értem.
Én: Hány olyan pillanat volt az életedben, amiért érdemes élni?
Te: Ami felér egy egész élettel?
Én: Igen.
Te: Amiért érdemes meghalni?
Én: Hány olyan pillanat volt?
Te: Egy se.
      És neked?
Én: Nem tudom.
      Talán 2003. augusztus 25-én megkérem egy lány kezét.
      Talán meglátom, hogyan fogunk meghalni.
      Talán megáll az idő.
Te: Ezért érdemes élni?

Egy szoba...

még kisfiú koromban vettem észre
a szobánkban lidércek laknak
a ferdén álló könyvespolc és a sarok zugában
a pókhálók mögött
lidércek laknak
a bükkágak között amiket dórától kaptam
lehullt a barka már csak piros seprű
mindig feldőlt a huzatban így a sarokba tettem
előtte összetekert plakátok
a bükkágak között
lidércek laknak
a versek között ha leveszem az egyik ezeroldalas juhász ferencet
hallani a halk sóhajukat
a versekben lidércek laknak
még kisfiú koromban vettem észre
a szobánkban lidércek laknak
néhány éve leszedtük a függönyt a karnis ottmaradt ellenzőszerű
alumíniumléce mögött
lidércek laknak
miért hogy ittlétüket újra elfelejtem
holnap felkelek
s talán soha többé nem látom őket
örökre elfelejtem hogy
még kisfiú koromban vettem észre
a szobánkban lidércek laknak

Gyerekvers

ha egy őrült szobafestő-mázoló mésszel fehér keresztet festene mindenhová
mindenhová ahol H. I. járt budapesten
azt hihetnénk hogy a belvárosi
öreg házakban lakó denevérek
borították be guanóval a várost
az utcákon zsírosodó meszet
az utcákon fényesedő fehérséget
behordanánk
a boltba a lakásba a hivatalba
be az iskolaudvarra templomba
H. I. jele ott volna a falakon
ha egy őrült szobafestő-mázoló mésszel fehér keresztet festene mindenhová
időtlen nyoma beborítaná a várost
ahogy most a piszok szürkeség
ahogy most teszi láthatóvá a falakat
a rájuk rakódott budapest

Idézet vége

Csillag vagy fecske

Nem jöttél túl korán
De időm az volt,
Nagy komám lett
És ültünk büfékbe
Várva rád

Egymás hátát ütve
Italokat küldve
Múltját sem sejtő
Kékruhás nőknek

Maradj otthon, nézzél tévét
Töksötét vonatokat mutat minden csatorna
Mennek utas nincs egy se
Csak a büfékocsiban állnak részegen
Ketten amelyik rosszul van az vagyok én
Kár, hogy most mutatnak az elébb még
Istent dicsértem épp

Nem kezdtünk nagyon bele
Semmibe jössz úgyis te
És minek is bármit is
E kis időre

És aztán nem jötté’
Átgyúrtuk életté
Idő komámmal
Ez üldögélést

Végül is mindegy is
Tudtam, hogy nem is jössz
Este csillag voltál
Nappal meg fecske

Minden föld bevetve
Minden nő rendbe
Na ezt hagyom itt neked
Te csillag vagy fecske

Az évszázad vicce

a sztrapacskára szórom a pörcöt és rád-
gondolok
zsírszagunk van meghíztunk
a rigó utcai tornateremben a sötétben öten-hatan
egymásra feküdtünk
te a fejedet a hasamra hagytad és elmondtad
az évszázad (a múlt) viccét (majd egy másik
versben én is)
én meg
dúdoltam a hava nagilah-t

nem tejsav vagy gyanta inkább
az olvadt juhtúró
a nokedlin
ahogy nyúlik

és elszakad

írtam
és bár nem rég
furcsának találom
hogy ma is ezt írnám szó szerint ha lehet

és még különösebb
és még szomorúbb
hogy azt gondoltam minden verset dórának írok
nem
most meg mintha minden versben te lennél
te zoli

jó legyen dóráé az összes
de akkor is te leszel minden versben

jó legyen tied az összes
akkor is minden vers üres lesz nagyon
nagyon üres
mint H. I. tekintete 1999. május 17-én a körúton ahol
jobbról gáborba balról belém karoltál (dóra)
miért láttam
H. I. üres tekintetét akkor és utoljára miért láttam?
ne lássam
ha még kérhetek ne lássam
ne lássam azt aki holnapnélküli
aki ákost és dórát és engem is úgy ismer mint magamagát
ilyen tudással hol a megbocsátás?
aki ákost és dórát és engem úgy ismer ahogy én nem
ahogy én sohasem

azon a napon látta H. I. a szememben
ákos mosolyát amit úgy félek nem fogok tudni felidézni soha mégis
félek az ő tekintetében látni
ne lássam

ne amikor ákos fekszik dórán és sikál
ne amikor dóra félrenéz
ha még kérhetek

egy teljes napot töltöttél (dóra) azzal
hogy mentséget igazolást
hogy értelmet találj ákos szavaiban saját bolond elképzeléseidben
egy életet töltöttél vele

hogy elfelejtsd a padot amin ültetek
és nézd hiába H. I. látja és én is
ne lássam
a padot amin ültetek
meg fogtok halni
mind meghaltok
ákos zoli te akik a padon ültetek
ha meghaltok ne lássam
ha még kérhetek
legalább addig ne

a rigó utcai tornateremben a sötétben öten-hatan
egymásra feküdtünk
te a fejedet a hasamra hagytad és láttam
ahogy a padon ültök
ákos te dóra
és ákos veszettül turkál mint aki krumplit keres a földben
mint aki hörcsögöt keres az ágy alatt
turkál dóra pulóvere alatt
jobb kezével
hogy mit csinált a ballal ne lássam
dóra arcát ha látni nem is érezni még
úgysem fog sikerülni
fél kézzel úgysem fog sikerülni
dóra hangját érezni még
a te arcodat mintha látnám zoli
különösnek találom
szomorúnak találom
minden vers a tied
de nagyon üres
üres mint H. I. tekintete csillogni látom ne lássam ákos diadalmas arcát sikerült
ákos fél kézzel kikapcsolta
mint aki hörcsögöt keres az ágy alatt dóra melltartóját sikerült
fél kézzel kikapcsolta
zoli üres tekintetedben mit láttam
mit láttam

te a fejedet a hasamra hagytad és elmondtad
az évszázad (a múlt) viccét
sötét csak egy gyertya égett a rigó utcai tornateremben
töksötét
dóra könnytől mocskos elrohanásait a sötétben ne lássam
dóra elfordított arcát ne lássam
öten-hatan egymásra feküdtünk te a fejedet a hasamra hagytad
csak egy gyertya égett
ákos mondtad ákos kiáltottad diadalmasan
ákos fekszik dórán és sikál ne lássam
egymáson feküdtünk mondom sötét volt
ákos kiáltottad diadalmasan sikerült
H. I. látta hogy meg fogunk halni
mind meghalunk
ákos kiáltottad diadalmasan sikerült
félek megrohadok
féltem megrohadok
féltem megrohadtál
és a levakart bőröd alól felbukkanó barna csont pirosra véresre dörzsöli hasam
féltem meghaltál
ákos kiáltottad diadalmasan sikerült fél kézzel kikapcsoltam
minden vers üres
üres mint a rigó utcai tornaterem
ahol ha látni nem is érezni még
érezni hogy
féltem
fél kézzel kikapcsoltam
és mikor H. I. odafordította üres tekintetemet
fél kézzel kikapcsoltam kiáltottad diadalmasan és
felmutattad a sötétben csak egy gyertya égett
dóra karóráját

mind meghalunk ha megrohadsz zoli
félek megrohadsz
lesikállak jó?
lesikállak legalább
legalább egy fél órára
egy fél órára újra
kipirosodj

De csak téged látnak

három hörcsögünk volt egy nyulunk
meg tán egy kiscsibénk is
igen három hörcsögünk
meg egy kiscsibénk is
alig emlékszem már rájuk
a nyúl kiesett a negyedikről
láttuk az utcán beleit kicsapva heverni
a csibe beteg lett elpusztult
az egyik hörcsög megette a rododendront vagy filodenfront
vagy nem tudom mit elpusztult
a másikra én ejtettem rá polcot
láttuk kilapítva elpusztult
nem akarok több tetemet látni
ha kérhetek

mi lett a harmadikkal?
három hörcsögünk volt egy nyulunk
meg egy kiscsibénk
mi lett a harmadik hörcsöggel?
félek ott bújkál a szobánkban
a ferdén álló könyvespolc és a sarok zugában
a száraz bükkágak között
a versek között
ez a harmadik megeszi a verseket
a szobánkban lakik valamit ennie kell
megeszi a verseket
félek éjjelente őt hallom kaparászni az ágyneműtartóból
azt hiszem ő rágja meg éjjelente az ujjaimat
hogy reggelre sebesek fájnak hajlítani sem tudom az ujjaimat
a szobánkban lakik valamit ennie kell
félek ő rágja meg éjjelente az ujjaimat

a többit nyilván elástuk
tudja a fene
nyilván elástuk
három hörcsögünk volt egy nyulunk
meg egy kiscsibénk
a többit elástuk
de hol a harmadik hiába
hiába matatok az ágyneműtartóban
a karnis alumíniumléce mögött
átvittem a rododendront filodendront akármit
nem eszi
verset eszik
az ujjaimat rágja éjjelente
valamit ennie kell
mérget tettem az ágyneműtartóba
hallom kaparászni
pirosra
ez a harmadik pirosra véresre harapdálja az ujjaimat
néha azt álmodom elkaptam
reggelente ökölbe szorított kézzel ébredek
véres kézzel
de nem
nem az ő vére
reggelente megbarnult vért találok az ujjaimon

három hörcsögünk egy nyulunk
meg egy kiscsibénk volt
a többit elástuk
ez a harmadik a szobánkban lakik
eszi a verseket
éjjelente összeharapdálja az ujjaimat
azt álmodom elkapom megölöm
azt álmodom megtalálom megbarnult tetemét
a ferdén álló könyvespolc és a fal zugában
azt álmodom megfojtom összeroppantom a markomban
piros vérével festem meg átlátszó ujjaimat
hallom éjjelente az ágy alatt kaparászni
miért nem halt meg a többivel
miért nem ástuk el a többivel
miért nem ejtettem rá a polcot
miért nem öltem meg
miért nem ölöm meg
miért nem döglött meg
miért nem ölöm meg
gyerekkorom utolsó még élő hörcsögét?

Megálló II.

talán meglátom, hogy fogunk meghalni
alighanem itt, a 85-ös megállójában
H. I. látja, hogy fogunk meghalni
a megállóban vár
egy oszlopnak dőlve, ahogy én

három alatt a kettő
zoli öleli dóra
zoli öleli én
én öleli dóra
a sorrend nem számít
hármunkat e három ölelést
egyszerre látja
ezért érdemes élni

H. I. látja, hogy fog meghalni
a 85-ös megállójában
ha nincs idő, mikor fog meghalni?
talán: mindig
egyszer
így fogunk meghalni
egy oszlopnak dőlve, ahogy ő

Ugrás a lap tetejére

Címlap, Üzenet, HelyzetJelentés,

Mink magunk, Élőkép, FellegEmber, Versnyom

helyzetember@freestart.hu