HelyzetEmber

Mink magunk

Ebben a rovatban kapnak helyet a HelyzetEmber számára felajánlott mûvek, reméljük a második számban már jóval többen. Fontosnak tartjuk hangsúlyozni, hogy ezek az írások nem a "legjobbak", nem a szerkesztõ ízlését dicsérik. Aki megtisztel bennünket azzal, hogy elküldi nekünk bármilyen írását, az viszonzásul nyilvánosságot kap. Ezt a rovatot nem mi szerkesztjük.

Hálásan fogadunk minden beküldött mûvet, címeink:
helyzetember@freestart.hu
laredo@ludens.elte.hu
tengerszem@ludens.elte.hu

Sys:   I. A lovag könyve
        II. A dalnok könyve
       III. A bohóc könyve

Tengerszem: [Hogyan is kezdjem?]
[Szabadjon leírnom...]

A lovag könyve

A reggel próféciája: A varjak és galambok formáját öltõ szellemek rúnákat írtak az égre. Az írnok látta, a verebek félik közelségét.
A templom próféciája: Isten házánál, kit bukott angyallá formáltak, szürkévé vált hirnökei, a lovag és a szellem várokoztak.
Reggel a lovag elindult és elindultam én is. Õ vagy Én, nem tudom. A kígyóra emlékszem, ki sírt, a hiénára, ki nem kacaghatott, és a sebzett õzre. A vezetõ szellem és az arkangyal, a sebzett unikornis volt velem. A lovag lettem én, én lettem a lovag.
Az angyalt és a vezérlõszellemet elhagytam, mert egyedül kellett megküzdenem a szürkék erõivel. A tévutak kétszer, háromszor csaltak el engem, a lovagot. Az idõ és tér sötét homályán a XXXIII. Titkos Nõi Buddhához mentem. De a rend erõitõl meghátrálva új útra indultam. Én, a Lovag, a Sátán, Fenris, Elric elindultam a bársony fájdalom, a rend erõi ellen. Én, a lovag, a templomhoz mentem, hol Pán isten és Artemisz istennõ lakozott, de a templom romokban ált.
Hát nem indultam szülõmhöz, hová majd megtérek újjászületni, hanem titkos kolostoromba utaztam megírni titkos utam.
Az út próféciája: A világ a sötétség és világosság két félköre, mi egymáson elcsúszva alkot újabb hasonló formákat. A sötét és a világos egybeolvadása, Isten, a szürke. A két pólus mindenben adott, és mindenben összeolvad. Harcuk folyamatos, az armageddon próféciájában írtam le a véget.
Isten alakjának próféciája: A szürkeség, a gépek, az újkor: ez Isten valós alakja.
A Sátán alakjának próféciája: Az Írnok, a Lovag, Fenris, Tyr, a fekete és fehér, a titkos tudás birtokosa, az apokalipszis lovasainak vezére Õ.
Az armageddon próféciája: A szürkeség és a fekete-fehér harca a végsõ pusztulásban teljesedik ki, minek végén új, békés világ jön el.
Shangri-La próféciája: A lépcsõk végén a lerombolt templom, szellemkolostor, mit a lovag meglátogatott útja végén, hogy tudáshoz és csodához jusson.
Én a krónikás írtam le a lovag útját, az utamat.

A dalnok könyve

"Fölsebzi a hajnal bõrét
Üvegdobok roppanása"

A dalnok a szentélybe ment, hogy meg sem született druidák halott szellemeivel testetlen könyvébe írja sohasem volt emlékeit. A szellemek aludtak, õ pedig írni akart.
A Sárkánnyal kötött szövetséget, a halványlila ízû sárkányfüst az õ tüzévé lett. A vezetõszellem mutatott utat, õ pedig elindult vele az ismeretlen fénylõ jelenvalón. Az irányt látva nem tudta, a rothadó vagy a szépségesen fénylõ XXI. századba érkezik-e meg. Az ösvény megadta célját, szavak hangzottak el, de látta az olvadás irányát. A fagyott párából épült álomlángot melegen tartani indult. A dal mi elhagyta lelkét játékos koboldok tánca volt.
Fagyott kísértetek vigyázták útját, és õ meglátta a Sárkány valóját... A Nap fénye süt a Holdra, a felhõk arca a sötétség kísértete csupán. A Draco Inferus arca az ellenségének, Solarisnak, fényében megtisztulva adott.
A dal útját a fagyott lánggal megvilágított törött szárnyú hattyú tavaszának lehellete töltötte be. A tündérek vidám tudatlansága vezette a szürke koron keresztül. A Nap halálának korából, a Sárkány halálának korából az álom korának szikrázó vidámságába vezetett az irány, mit követett. A máglyákon elégetett varázslat korába jutott, a Sárkánnyal szövetségben, a romlottságot megelõzõ koboldtánc idejére. A tudás megtagadásának káosza elõtti idõkre emlékezett. A törött szárnyú hattyú emlékének arany sugárzásában bújt elõ az új világ szürke érzéketlensége. A szakadékok suhanásában a dalnok nem feledte a koboldok táncában megtestesült sárgán lebegõ tiszta kort. A mesék és álmok ártatlan korát.
A druidák halott szelleme mosolygott.

A bohóc könyve

Az irnok sötét ég alatt várta a csillagok fényének békéjét. A smaragdpalotához kereste az utat. Messze volt céljától. A vérzõ csillagokban nem talált helyes irányt, a szürke fájdalommal terhesen indult, szürke páncélban, szürke tollával.
A Féreg nem segíthette útját, A Valóság Mételye sem volt vele. Remegõ reggelen rettegõ szürkeséggel, fekete és fehér kontrasztok nélkül. A halott hitek tornyában imára nem emelhetõ kézzel remegett ezüst színt várva, de az erõ elhagyta. A driád suttogása riasztotta az álmodó valóságból. Az irnok õsi szavakat keresett, de csak a mélységüktõl megfosztott üres hangok ráspolya reszelte torkának felületét. Próba állt elõtte.
A sárkány erejétõl megfosztott irnok a nyugalom viharában úszott, fulladása, messzi félelme eltünt. A szellemláng kígyójának tekintetében idézve az álmok halála utáni idõk reményének fényét. A kígyó szavai tiszták voltak, de valóságba menekült a lélek tengerérõl.
A szürkék második próbájának szaggatott átvészelése után a kolostorba ment, átnézve a lélektelen romok ködfüggönyén. Kolostorában nem égett sem sárkányok tüze, sem ércfáklyák fénye, sem a driád suttogásának fényfüggönye. A halott nap ölén merült néhány órai halál-álomba.
A valóság ködlõ támadása tépte szét nyugalmának óráit. A kopott valóság mantráit mormolta, majd idézésbe kezdett. Az õsi mágia sakál vonyításából, a driád vidám és szomorú imáiból és a telihold felhõk fölötti erejébõl épült.
A bohóc jelent meg. "A templomok üresen álomos csendjét csak kacagás tépheti szét. A driád és a kígyó ikonja a sárkány képeiként az aszfaltvilág részeként fájnak. A démon nem az áhitatot akarja, a virágok a nevetés ágyékából fakadnak." - mondta.
Az irnok lejegyezte a dal jelenvaló képét.

Tengerszem: [Hogyan is kezdjem?]

Hogyan is kezdjem? Tán van rá jobb szó, mint a sors? Nem tudom.
A sors bármily kegyes is az emberhez, az idô, mely szüntelen kattog a testben, sohasem ismerte a kegyelmet. Átnéz rajtunk, szemeinkben a lelkünket keresi, kutatja, pontosan, precízen, ahogyan perceg az óra. Mindenkor és mindenhol. Ô a lelkiismeretünk. És ítél, akár a legfelsôbb Bíró. Ül a trónszékén, mellette, jobbján és balján, az angyalok állnak és helyeselnek. Bûnösök vagyunk.
Majd a pokol és a meg nem szûnô szenvedés: önmagunk marcangolása, a kétség. És a tett! Hogy levetkôzze magáról a bûn palástját, és üdvözüljön.
Vannak emberek, akik mindig minden törvényt betartanak, istenit és emberit egyaránt. Tudják, mi az ára, ha megszegik ôket. Ô is ilyen volt. Minden ízében ember. Szörnyûségek vájták éles fogaikat testébe, szellemek kínozták, mérgezték a lelkét. Fiatal volt, amikor elôször láttam, kedélyes furcsa fickó. Kiemelkedett a többiek közül, magas volt, magasabb, mint azt bármelyikünk gondolta volna. Vékony, szinte már betegesen. Olyan volt, akire ha ránézünk, meglátjuk benne a csontot, a halált. Ujjai, akár a nád, úgy számolták a perceket, arca beesett, szemgödre mély, akár a pillantása. Szerette az embereket. Sokat nézte ôket. Az utcán, ha mentünk nem lehetett hozzászólni, csak gyönyörködött a mozdulatokban, kereste a tekinteteket, de ôt nem látta senki. Úgy mozgott a tömegben, mintha ott se lenne, mindig ô tért ki az emberek elôl, sohasem ôk elôle. Kívülálló volt, akár a régi eposzok istenei. Figyelt és kutatott, néha olyan megszállottsággal, hogy ha beszéltem is vele, nem néztem a szemébe, csak elnéztem a válla felett, vagy a cipôm orrát bámultam, még így is éreztem szúrós tekintetét, ahogy figyel engem. Volt, hogy mentünk egymás mellett és beszélgettünk, persze nem "fontos tudományosságokról", csak az élet dolgairól. Telt az idõ, múltak a lépések, s a fáradtság lassan látható jeleit mutatta járásom, ekkor õ elém vágott váratlanul és kikövetelte tekintetem. Megálljt parancsolt. - Olvasott arcomról, a lépéseimbôl, a testtartásomról, mindenbôl, amibôl az emberi kommunikáció állhat. - Aznapra akkor és ott köszönt el tõlem, s én úgy éreztem,soha senki nem volt még ennyire távol tõlem, mint õ, talán karnyújtásnyira ujjaim begyétõl.
- Mégis, amikor már kezdett terhessé válni viselkedése, akkor hagyta abba, nem elôbb, nem késôbb. Így magánya állandó volt.
Másnap azt mondta, hogy csak bennem lát elég erôt, hogy elviseljem õt.

A családja feltétel nélkül szerette és segítette, de tartottak is tôle. Olyannyira éhezett a szeretetre, mint még senki más. Az édesanyját imádta. Ha kérdeztem felõle, mindig oly szeretettel beszélt róla, hogy értelmes mondat nem jött ki a száján, csak mosolyogva dünnyögött maga elé.
Tele volt nyugtalansággal, szinte örökké mozgott, de ha megszólalt, hangjában, akár szemében, állandó volt az összhang, teljes a nyugalom. Néha pedánsnak tûnt. Állandóan áthelyezte a tárgyakat, de a rend tökéletes volt. Emberléptékû.
Ilyennek láttam ôt. Már akkor is, amikor elôször találkoztunk.
- Több évvel ezelôtt történt Egerben a fõiskolán. Kora õszi nap volt, amikor még erõs a Nap, de esténként már érzik a hûvös levegõ, az õsz leple lassan ráborul a tájra és a világ ezen részére. Legelôször a madarak hagyják el ezt a féltekét, majd a fák lombjaira csap az öregség évszaka, meg-megfestve a levelek színeit pirosra, barnára, aranyra, akár egy tudatos, biztoskezû festô. Az ôsz megalkotja a maga csendéletét. Azon a napon kezdtek el délre költözni szárnyasok. Tollai kcsapkodásától hangos volt a levegõ. Csak a galambok és a varjak maradtak, akár egy dögevô horda, amely a halálra váró természet húsából kíván lakmározni. Megborzongatott a kegyetlenség. A tizedik nap volt, hogy a fôiskolára jártam, és egy másik hallgató ismertetett meg vele. Sokat voltunk együtt. Legtöbbször kettesben utaztunk a városba. A városba, melyet csak úgy hívott: "a legnagyobb falu, amit valaha láttam". "Apró házak, kerttel, kerítéssel, melyeket törvényszrûen egy templom fog össze egyetlen egységgé." - tette még hozzá, s én hallgattam, mert tudtam, hogy nincs igaza. A város másik részén óriási lakótelepek magasodtak, amirõl tudomást sem vett. Szerette a patak partját, a sok kis hidat, melyek átívelnek rajta. A délutáni órákban, ha tehettük, csak sétáltunk egyik hídon át, a másikon vissza. Így fedeztük fel magunknak a várost, és így telt el lassan az ôsz. Már november vége lehetett. Az árnyas lombok elfeküdtek végsõ ágyukon, de már nem is volt rájuk szükség. A levegô fagyossá vált, és a hegyvidék még inkább közelebb hozta mind szívünkhöz, mind testünkhöz a tél érzetét. Ô nehéz mûszôrme gallérját felhajtotta már egészen a nyakába. Fázott. Így történt, hogy az egyik bölcsész tanárunk megkérdezte - "Fázik, és azért hajtja fel a gallért, vagy esetleg más oka van?" - Egyszerûen annyit válaszolt: "Igen." És annyiban is hagyta a dolgot. Csak bennem motoszkált a gondolat, hogy megkérdezzem, mire válaszolta az igent. Válasza hideg volt és szíven ütött: "Mindkettõre", visszhangzott fülemben egy pár percig. Elítélõ tekintete elõl nem volt menekvésem, fölém nõtt, mert úgy kellett válaszolnia, ahogy szerettem volna.
Körülbelül abban az idôben érdekes monda keringett és tartotta lázban a fôiskola hallgatóinak zömét is tanárait. Csoportokba verôdve mondogatták egymásnak. Érdekesnél érdekesebb változatok láttak napvilágot. A mesélõt kitüntetõ figylemmel kísérte más-más tájakra a hallgatói közönség, akár az óvodában az óvónõ meséjét hallgatják a csendespihenõre fogott gyerekek. A monda mindig új és új lábakra kapott, állandóan változott, más részek lettek lényegesek, rövidült, bôvült a mese,más részek lettek hangsúlyosak, akár egy furcsa láthatatlan vendég, körbefonta, megindította, elvarázsolta az embereket. Legenda lett, s mire elért hozzám, valahogy ilyenné alakult át:
Egyszer volt, hol nem volt. Volt egyszer régen egy ember. Ez az ember a világtól teljesen elzárkózva, bujdosva, önnön magányában éldegélt. Fiatal volt, alig valamivel több, mint húszéves, de akkortájt e kor már felnôttnek számított. Írni, olvasni alig tudott. Egy volt a sok közül. Senki sem ismerte, mégis mikor meghalt, több százan voltak a temetésén. "Korán ment el." Többen állították. Amikor lélewktelen porhüvelyét megtalálták, s a csupasz szobában, ahol egyetlen ágyon, asztalon, széken és bútoron kívül mindössze a por és a bûz foglalt helyet, a meglepetésen túl furcsa fény fogadta a betolakodókat. Egyetlen pászma, mely éppen az asztalra vetette jótékony pillantását,beragyogta a semmiséget. A zsíros ételektõl foltos asztalon 'tiszta' papirost és irónt találtak. A papiroson írás állt, amit nem tudtak elolvasni, s így mivel végrendeletnek hitték, bár komoly kétségeket támasztottak az írás írás voltának, de elvitték a paphoz, a falu egyetlen írástudó emberéhez felolvastatni. Miközben vitték és forgatták a lapot, el-elmosódott néhány betû. Még friss volt, akárcsak a halott teste gõzölgött a reggeli homályban. A testét, mely a hosszú úton a templomig elválaszthahatalan volt a keménypapírtól, ott temették el a templom mellett jelöletlen, áldatlan helyen, ahogy az eretnekeket szokták. A pap tudta, mi volt a papíron, az emberek mindössze gyermekrajznak nézték, érdekes formák és bolondos alakzatok rendszerének, amilyennel a húsvéti tojást díszítenbi szokás. Vers volt. Vers, mely a pap, de bár inkább azelöljáró egyházi atyák szerint, veszélyes és üldözendõ volt. Szerencsére attól nem kellett tartani, hogy rossz kezekbe kerül, de talán félve a következetlenség okozta gyanútól, minden bizonnyal elégettetett a papiros, és eretneknek minõsíttetett a szerzõ. A köznép elhitte, s akár a boszorkányégetéseknél, tömegek jelentek meg a temetésen. Ám a pap az olvasás után képtelen volt elfelejteni a mûvet. Ott zakatolt lankadatlanul fülében a dallam, s repesztette meg agya hajszálereit az égõ betûk emléke. A temetésen gyászbeszédet mondott, ami miatt kitagadták az egyházból. Elhagyta hát örökre a kis falut. Messzi tájra készült, de élve már nem jutott el sehová. A kis falu népe szerettte õt, ezért a legközelebbi falu felé vezetõ út felén óriáskeresztet állítottak emlékének.
A gyászbeszéd: A monda szerint a gyászbeszédet teljes egészében áthatotta a mû. Természetesen az egyház az egyszerû emberek elmondásaiból értesült a szónoklatról, akiknek nem tárultak fel a mû lényegi vonásai, ezért a fõpapok csupán részleteiben, összehordott, kitalált összefüggéseiben ismerhették meg a mûvet. De már ez is elégnek bizonyult ahhoz, hogy a kis falu papját elüldözzék.
A mû: A legenda szerint a világot tökéletesen leíró, a jövôbe látó vers volt, mint a vátesz költôk legnagyobb mûvei. Az emberiség legnagyobb ítélete, és egyben legszebb alkotása volt. Eretneksége pusztán igazságtartalmából fakadt.
A kereszt: Az egyetlen kézzel fogható bizonyíték. A katolikus egyház feljegyzései szerint valóban állt a kereszt, amelyet pápai rendeletben (hely és idô megnevezése nélkül) a legnagyobb titoktartás mellett egyik napról a másikra eltüntettek.
Érdeklôdve hallgattam az elôadást, s felrémlett elôttem, mintha egy könyvespolcról vennénk le egy régen olvasott könyvet és teljes terjedelme akár a hirtelen feltámadt szél arcunkba csapása, úgy tántorít meg a felismerés és az újonnan való átélés, hogy ezt a történetet én már hallottam. Éreztem magamban annak a téli napnak a hidegségét, a levegô zúzmarás illatát. Újra átéltem azt a tíz évvel ezelôtti órát, amelyen a történet elhangzott.
Aznap az volt az utolsó óra, mert a fûtés leállt, és a hômérô higanyszála 10 °C alá csökkent. A tanárnô tudta ezt, így nem volt kedve órát tartani, hát elmesélte az elõbbi legendát.
Így kezdte az órát: "Most elmondok egy mesét, melyet én is egy tanáromtól hallottam."
E mondat annyira felkeltette érdeklõdésemet, hogy azon a héten csak ezzel a mesével a fejemben éltem. Este lefeküdtem és a mesét továbbálmodva keltem fel. Ám az évek múlásával az érzés és a rege megsemmisültnek látszott. De mégis egyetlen momentuma az akkori létezésnek, felborítva minden emberi végességet elég ahhoz, hogy bennünk újjá szülessen az, ami a jelen idônek nem eleme.
A teljes történetet elmeséltem neki legendástól, felismerésestôl együtt. Kacagott, teljes szívébôl, lelkébôl. Kacagott, és nem tudta abbahagyni. Olyan hevesen, hogy szemébôl, akár a kínok szûrte fájdalom, folytak a könnyek, az öröm, esetleg a boldogság könnyei. Hahotázott, mint a gyermek, de közben tûz égett szemében. Megijedtem.
Pár nappal késôbb láttam utoljára. Minden búcsúszó nélkül ment el. Sokáig éreztem hiányát. A fôiskolán, ha kérdezték, hol van, mindenkinek mást mondtam: beteg lett; nem tetszett neki az iskola; messze volt otthonról, és nem bírta; meghalt. A következô félévben már senki sem gondolt rá, csupán az én emlékeimben élt nap nap után, míg onnan is megfakult. Teljesen kilépett az életembôl. Elfelejtettem ôt, ahogy a többiek is, és ez mára bûnömmé lett.
Rá két évre egy szörnyû novemberi napon levelet kaptam az apjától. Már a címzésbôl tudtam, hogy meghalt, de nem értettem, miért értesítenek róla. A levélben hivatalosan tudatták a tényt: eltávozott az élôk sorából. A család meghívott a temetési szertartásra. Az idôpont már decemberi dátummal íródott.
Áldott december. Már advent volt. Azon a napon nehezen keltem fel álmomból. Megviselt, akár egy hosszúra nyúlt, fárasztó nap. Zihálva, a levegôt kapkodva ébredtem.
Az álom: Az álmok, akár az életek, nem önmagukban kezdôdnek. Mi történik az emberrel este lefekvés elôtt? Belép szobájába. Körbenéz, s valahogy mindent rendben talál, a megszokott környezet ugyanis annyira beleitta már magát elménkben, hogy a legszélsôségesebb helyzetekben is, amikor meg kell nyugodni, ezt a képet látjuk magunk elôt mint célt: a csöndesen nyugvó ágyat; a hangunkra érzékelhetôen aktívabb növényeket; az íróasztalt, amelyen dolgozunk, s ahol a könyvek, jegyzetek, papírok, tollak csak számunkra rendnek tûnô rendetlenségben dermedtek meg utolsó használatuk óta; az ablakot, melyen minden egyes nap ugyanazt látjuk, egyazon táj ismerszik fel benne reggelenként; a falakat, melyekrôl csakúgy, mint tegnap, le akar esni a tapéta.
Mindez oly állandó, hogy így ôrizzük meg emlékeinkben, kapaszkodunk beléjük, ragaszkodunk hozzájuk..., megnyugszunk. Lassan elbotorkálunk a lámpa kapcsolójáig, és lekapcsoljuk. Visszalépdelünk az ágyig. Alig pár lépés, mégis soknak tûnik. A fáradtság ólmot ver tagjainkba. Nehezen fekszem le, de már felderül az arcom, ugyanis arra gondolok, hogy mindjárt, nem is oly sokára szinte megszûnök létezni, agyam kikapcsol, lábaim, kezeim elnyúlnak a takaró alatt, és meleg biztonságban pihenek, senki és semmi által nem zavartatva. Fejem a párnára hajtom, talán még visszaemlékezem életem ilyen pillanataira, majd elnyom a buzgóság. Visszavonhatatlanul alszom. Eddig a dolog tökéletes, ám pár órával késôbb, tulajdonképpen minden elôzmény és bármiféle külsô inger nélkül a szemek, mint a cellába zárt rab, aki úgy érzi, nem lehet ôt megtörni, el kezd járkálni falai között.
Álmomban édesanyám alakja jelent meg.
- Fiacskám, hozd ide kérlek a fakanalat! - mondta, de oly kedvességgel, hogy fiú legyen a talpán, aki nemet tud mondani az ily kedves anyai szóra. Az egész helyszín ismerôs volt. Nagyszüleim vályogházában voltam. Édesanyám nehezen mozgott a sok ruhában. Hideg volt a reggel. Fagyos, akár a szeretõ pofon, és mintha hûlt volna,kényszerítve a hõt adó tüzet. A gáz nagyon égett, de melegét felfalta a leendõ kakaó, melyet nagyanyám és édesanyám sietve készítettek.. Korán felkelhettem, mert az ilyen alkalmakat nem szoktam látni, csupán a végeredményt. Nagyanyám hétköznapjait, mozdulatait általában nehézkessé tette a fájdalom, melyre minden alkalmat megragadtott, hogy elpanaszolja, de most oly fürgén mozgott, mint húsz évvel ezelôtt. Legalábbis ezt jegyezte meg nagyapám, aki az egyik sarokban üldögélt meggondoltan pipázgatva és figyelte, az ô szavaival élve: a fehérnépet, miként készítik el a reggelit. Úgy ült ott, akár egy tudós, aki a méhek táncát figyeli, mozdulatlanul, szótlanul, csupán pár szót szólt, ezért is oly fontosak azok. Fáztam, hát jobbat nem ismervén hozzábújtam nagyapám meleg testéhez. Csak néztem, hogy száll a füst szájából, kitöltve a teret, a meszelt fal repedéseit, s hogy hömpölyög végig a gerendák alatt. Le-föl, le-föl, akár a hinta. A két nõ egymást sürgetve, és néha akadályozva siettek, hiszen megjelenésem már azt jelentette, hogy késésben vannak. Vacogtam, s remegésem úgy tûnt, megszelídítette e mégoly kemény bõrû óriást is, akit nagyapám jelentett számoma.
- Anyjuk! - szólalt meg nagyapám - Adj enni a tûznek, ez a gyerek fázik!
S anyám, mivel mamám a tejforralással viaskodott, tett egy kis tüzifát a még hideg kályhába, s csupán ennyit szólt lehajolva hozzám, a szemembe:
- Kisfiam! Soha ne felejtsd el a gyújtóst a tûzhöz! - és azzal a lendülettel elôvett otthonkája zsebébõl egy papírdarabot, amelyet könnyedén meggyújtott, s a farakás közé tolta, majd becsukta a kályha apró ablakát.
Az alakok eltûntek szemem elôl. Eltûnt mellôlem nagyapám megnyugtató közelsége, nagymamám fürgesége és édesanyám göndör haját eltakaró kendôje, akit akkor láttam elôször, mint nôt,ily természetesnek.
Eltûnt a piciny konyha, a kályha és az ágy , melyen együtt ültünk nagyapámmal, a tejforraló, a sarok és a fakanál, amit én adtam anyám kezébe, hogy avval keverje a melegedô tejet. Eltûnt minden, csak hangokat hallottam, melyek úgy ropogtak fülembe, akár a tûz, ahogy kielégíthetetlen étvággyal eszi a fát és a papírlapot. A Tûz. És felébredtem.
Borzalmas volt a reggel. Hideg és könyörtelen, mint a természet. Próbálom elfelejteni. Úgy vágott bele a testbe, akár a kés, fájdalmasan és durván, mint az acél. Remegtem. Fáztam és féltem egyaránt. A temetésig még jó pár óra eltelik, és bennem, a gyomromban mindvégig ott lesz a görcs. Talán elôször mart bele elmémbe a halál, s oly összeegyeztethetetlen volt a létezéssel, hogy testem, akár egy idegen organizmust, ki akarta lökni magából már a gondolatot is. Képtelen voltam enni, így éhesen mentem a szertartásra.
Ott, a temetô bejáratánál elfogott a vágy, hogy visszaforduljak. - Kell ez nekem? Mi végre vagyok itt? Nincs itt semmi keresnivalóm. - Efféle gondolatok árja borította el elmém, de akár árvíz után a medrébe visszataláló folyó, úgy találtam meg én is az ösvényt a ravatalozó felé.
Korán érkeztem. Beléptemkor csupán a kihûlt test és a virrasztó apa volt a kápolnában. Az apa a kiterített test fejénél állt, akár egy szobor. Odaléptem barátom testéhez, de a lábainál tovább nem merészkedtem. Ott megálltam és figyeltem a gyászoló apát. Mozdulatlanságánál csak a szeme ijesztett meg jobban. A remény tükrözôdött a homlok alján, nem a beletörôdés fájdalma. Úgy döntöttem, nem is megyek tovább, hisz mit keresnék én ott, ahol még él a vágy, hogy mindez csupán egy álom, mely után édes az ébredés. Nekem megfogható bizonyossággal teljes volt a halál. Puszta tény, amely ridegségével facsarta a lelkemet. Elkerülhetetlen szándék, sors. Így hát valamit megérezve ebbôl, az apa is ott maradt helyén, nem közeledett. Így maradtunk mindaddig, amíg meg nem jelent az elsô népes csoport, buzgón részvétét kifejezve. A helyzetbôl felocsúdva elbújtam a kápolna egyik sarkába. A vendégek pedig egyre csak jöttek és jöttek, benépesítve a belsô teret, és zúgó morajlást kölcsönözve a teremnek. Az apa továbbra is ott állt megingathatatlanul, akár a bástya a sakkmezôn. Az apát képezô és körülvevô reménység mit sem vesztett erejébôl. Mindeközben a terem annyira benépesült, hogy sorba kellett állni azért, hogy a barátok, a távoli rokonok és a közeli család osztozzanak a fájdalomban.
Én is beálltam a sorba. Amikor odaértem az apához részvétemrôl biztosítottam. Megszólított:
- Tudom, ki vagy. Te vagy a fiam barátja. Sokat beszélt rólad, így már rögtön felismertelek. Be kell vallanom, hogy ha a fiam nem írja rá neved és címed a papírra, akkor aligha hívhattunk volna meg.
Felkaptam a fejem. Kíváncsiságom szembetûnô volt. Nem tudtam, miféle papírról van szó. De az apa folytatta.
- Azt a fiam neked hagyta, de sajnos nincs nálam. Kérd el majd a feleségemtôl. Ott van a sor végén - mutatott elôre, és mivel úgyis arra mentem volna, hát hagytam, hogy az apa belemutasson a semmibe.
Nem is figyeltem arra. Csak sodródtam a tömegben, és figyeltem a jelenlévôket, melyik árulja el nekem az anya személyét. Egy beszélgetésre lettem figyelmes, mely beleveszett a tömeg morajlásába. Egy idôs hölgy beszélgetett egy fiatalabbal, aki könnyeivel küszködött. Egyetlen mondat csapta meg a fülem:
- Tudja, asszonyom, azt sajnálom a legjobban, hogy a fia nagyon fiatalon halt meg. Alig volt húsz…
- Huszonkét éves - mondta az anya.
- Szóval huszonkettô, és meg se ismerhette az igazi boldogságot, a szerelmet, az életet.
Ezekre az anya, aki eddig csak küszködött könnyeivel, most, akár aprócska vízfolyás a kövek közül, kifakadt. Nem bírta tovább, arcát elöntötték a cseppek. Bennem, viszont visszhangoztak az elôzô szavak, tudva és felismerve az igazságot.
Ott történt, Egerben. Az egyik októberi délután. Langyos szellô járta át a piciny utcákat a város belsejében. A nap még erôbôl, de járta a táncát, meleget varázsolva a földre. A Dobó térre sétáltunk, lassan elnyújtva lépteinket. Én a kirakatok sokaságát bámultam, elkápráztatva sokszínûségüktôl és a választék bôségétôl. Ô addig, szokásához híven, bámulta az embereket, járkálva közöttük. Elkalandoztak gondolataim, nem figyeltem rá, csak éreztem, hogy elôttem vagy mögöttem van. Mire az utcácska végére értem és elfogyott a látnivaló, mindössze annyit tudtam, hogy mögöttem elhagytam valahol. Szokatlan volt. Ilyen még nem történt.
Megfordultam és láttam, hogy megállt, félrehajtott fejjel figyel. Odapillantottam, ahová vártam, hogy ô is néz, és egy lányt láttam. A leányzó egy lámpaoszlopnak támaszkodva vélhetôen várt valakire, amikor elkaphatta az ô tekintetét. Csak állt, meg se moccant. Fürkészte a lány alakváltozásait. Mélyen a szemébe nézett, mely viszonzásra lelt. Mindeközben éreztetve hatását, mindig és mindig megújhodott az utca. Egyesek elmentek, mások jöttek helyükre. Az örök változásban ôk ketten voltak az állandóság, a bizonyosság. A leány hirtelen megmozdult, és úgy vettem ki, szándékai szerint ôhozzá indult volna, de erre ô lassan lehajtotta fejét, becsukta szemét, és elfordult.
Felém fordult és elindult, vissza se nézett. Megszûnt elôzô állapotuk, kietlenné vált az utca. Ô belemélyedt az örök változásba, de a lány megdermedve állt tovább és ôt figyelte. Szerelmesek voltak egy percig, talán kettôig, esetleg örökre, és boldogok is talán. Szomorúan nézett rám, akár egy szakítás alkalmával.

Közben elôrébb jutottam, már kézzel fogható közelségben volt az anya, de az elôttem álló, gondolom, minden bátorságát összszedve megkérdezte, hogyan halt meg. A kérdés váratlanul érte az anyát, de teljesítette az arcon megfogalmazott kérést, és válaszolt. Könnyei elfolytak és a rideg vallóság kiült arcára. Nem látszott rajta, hogy illetlennek érezné a kérdést.
- Tudja, hosszú betegség után.
- Á, szóval beteg volt. Csupán azért kérdeztem meg, bocsánat a tapintatlanságért, mert…
Én csak ekkor láttam meg a gallért, az elôttem álló gallérját. Pap volt.
- Nem, nem a betegségben halt meg, abból kigyógyult. Felépülése után ragaszkodott hozzá, hogy minél elôbb iskolába menjen. Így hát az elsô adandó alkalommal, amikor az orvos megengedte, elengedtem, én mondtam meg neki a jó hírt. Nagyon örült neki, de már nem volt a régi, a hosszú betegeskedés, amelyre az orvosok nem találtak gyógymódot, szinte önnönmagától gyógyult ki, öregebbé, felnôttebbé tették. Ahogy mondani szokták, kihunyt benne a tûz. Másnap reggel láttam utoljára. Elment iskolába, és eltûnt.
- De akkor, hogyhogy a teste itt van?
- Két nappal késôbb találták meg, mert azon a két napon óriási köd volt állítólag. Egy padon ült. Senki se vette észre.
- Rendkívül furcsa.
- Az elmondásokból úgy tudom, hogy a szeme csukva volt, mintha aludna, mondták. Nem tûnt fel senkinek. "Mint aki fáradt és pihenni vágyik, úgy ült ott", mondta , aki végül megtalálta. "Arcán a boldogság mosolya ült, ezért nem hittük, hogy halott, ám véletlenül nekiment valaki, és a teste összecsuklott…"
Az anya beszéde halkuló monotonitásban ért végett. Arcán látszott, elengedte fiát. Megnyugodott, lelkét átjárta a béke. A pap is otthagyta.
Én következtem. Illôen bemutatkoztam, és együttérzésemrôl adtam tanúbizonyságot. Az anya nem is nézett rám, láttam, hogy terhes neki a tömeg, így minden jelzés nélkül elindultam, de utánam fordult s megállított.
- Bocsánatodat kérem. Csak ismerôs volt a neved, de nem tudtam, honnan.
Mindeközben kedvesen mosolygott rám. Kicsinek éreztem magam, s ô lehajolt hozzám. Egybôl megkedveltem. A szemét kerestem, s nem tudtam, csak oda nézni. Elmerülni benne. Hasonlított anyámra, olyanok voltak, mint két tavasz.
- Tessék - folytatta, és a kezembe nyomott egy borítékot.
- Ezt neked hagyta a fiam - mondta, de mire a végére ért a mondatnak, már új vendégek köszöntötték, és osztoztak megrendülésében. Elbúcsúzni sem volt már idôm. Odamentem egy, a terem oldalához helyezett gyertyához, és kibontottam a borítékot. Egy papír volt, melyen a nevem és a címem szerepelt. Megfordítottam, de a gyertya lobogó, állandóan változó tüzénél nem tudtam elolvasni az írást.
Mire felpillantottam, eloszlott a sor, és a pap beszélt. Messze álltam tôle, csupán minden harmadik-negyedik mondatát hallottam. A nyárról és a télrôl, virágokról és a fagyról, a melegrôl és a hidegrôl beszélt. Többeknek tetszett, meghatotta ôket. Az öregasszonyok sírtak, az öregurak évezredes bölcsességeket pufogtattak, hangos sajnálkozásaik mellett. Az apa, az anya és a közvetlen család külön ültek a többiektôl. Majd szép sorban a család, a rokonok és a barátok következtek, egyre hátrébb szorulva.
A pap beszéde után elkísértük a halottat utolsó útjára. A sírt, ahová leengedték, lassan betemették a virágok. Illatuk oly erôs volt, hogy elbágyadtam tôle. Fejembe szállt, és már csak arra tudtam gondolni, mikor érek haza. A többi összefolyt, s amikor a sokaság oszolni kezdett, én is elindultam. Hazaérve, mint aki soha életében nem aludt, úgy estem be az ágyba. Két nappal késôbb keltem fel, már azt hitték, hogy én is meghaltam, s orvost is hívtak hozzám, aki megnyugtatott mindenkit, jól vagyok, csupán kimerültem, hagyjanak pihenni. gy hideg, ám napsütéses nappal keltem fel. A napsugarak arcomat simogatták, a szobám tiszta volt és fénylett.
A következô napok gyorsan teltek el, mintha kiesett volna az idô biztosan ôrlô medrébôl. Elmosódott minden. Gondtalan voltam és boldog, nem is figyeltem, hogy a testvéreim lázálmaim hevült agyszüleményeit mesélték nekem, arról a két napról. Sütött a nap és én boldogan fürödtem sugaraiban. Ez az idôszak három hétig tartott, már elmúlt az óév. Az égen óriás fellegek gyülekeztek, akár egy hadsereg, fenyegetô jeleket mutatva. Apám megkért, hogy a hétvégén menjünk ki a telekre, és vágjuk ki az elkorhadt gyümölcsfát. Természetesen eleget tettem kérésének.
Hideg, borult volt az idô, lógott a havazás lába. Minden erônkre szükség volt, nekivetkôzve forgácsoltuk apró darabokra az elpusztult fát. Nehezen adta magát száraz teste, de kora délutánra végeztünk. Apámmal összehordtuk a rôzsét, hogy elégessük. A nagyobb darabokra még szükség lehet, így azok kimaradtak az égetésbôl. Magamra vettem a kabátom, nehogy megfázzak, és amíg apám újságért szaladgált, addig én a gyufát kerestem zsebeimben. A gyufát nem találtam, de kezembe akadt a papiros.
A papír puszta érintésétôl eszembe vágott minden, a három héttel ezelôtti történésekbôl. Többször megfordult velem a világ, ám ennek ellenére, mintha csak éreztem volna, hogy szükségem lesz rá, megmaradt józan ítélôképességem. A hideg futkározott a hátamon. Egyszerre csönd, kongó csönd lepett meg. A varjak leszálltak egy-egy ágra, és onnét figyelték a világot. A nap, mint az élete legnagyobb részét az erdô mélyén élô ôz, ha tisztásra ér, úgy bújt elô a felhôk hömpölygô, mindent beborító szürke homályából. A betûk a papíron láthatóvá váltak, és úgy fénylettek a napsütésben, akár megvilágított arany a bánya mélyén. Szinte izzottak. A vers volt, s most már pôre szívvel engedte át magát, hogy megfeleljen egyetlen és végsô lényegének: a megértésnek. Zengett, zsongott, morajlott tudatom, de szelíden simogatta szívem. Másodpercek teltek el csupán. A nap visszabújt az ô erdejének mélyére, s a betûk elhalványodtak, megfakultak a szürke félhomályban. Dermedten álltam, s a lélek mélyérôl egyetlen szó visszhangzott csupán: a Tûz.
A megtalált gyufával meggyújtottam hát a papirost, és mélyen bedugtam a rôzse alá. A tûz azonnal megfogta a száraz ágakat, s mire apám talált gyújtóst, már recsegve, ropogva égett az emésztô tûz, aminek füstjénél, hullámzó füstjénél imát mondtam minden áldatlan halottért, akik mintha örökkön együtt lennének velünk, a még létezôkkel. Üdvösség.