Élõkép

Bodor Béla versei

Az Élõkép rovatban egy-egy ragyogó kortárs szerzõtõl válogatunk. A nyitószámban Bodor Béla költészetével ismerkedünk.

Bodor Béla költõ, író, esszéista, kritikus, drámaíró, képzõmûvész, zenész. 1954. febr. 24-én született Budapesten. Nõs, egy lánya van. Dolgozott könyvesbolti eladóként, a Zenemûkiadónál grafikusként, 1975-ig több rock- és dzsesszegyüttesben játszott, 1979-ben rendezte legnagyobb önálló kiállítását festményeibõl, grafikáiból, montázsaiból. 1991-tõl az Élet és Irodalom kritikai rovatának munkatársa, két évig rovatvezetõ. 1985-tõl jelennek meg írásai. Saint Francis experience címû egyfelvonásosa 1988-ban elnyerte a drámapályázat, egy-egy esszéje 1994-ben a Madách-pályázat, 1995-ben az Ady Társaság pályázatának elsõ díját. Díjat nyert a Holmi novella- (1991) és kritikapályázatán (1992), a Magyar Rádió hangjátékpályázatán (2002). 2000-ben Déry Tibor-díjat nyert.

Mûvei:

Dallamos fekvésváltó gyakorlatok (versek, 1989)
A nevek születése (versek, 1997)
Régi magyar regénytükör I-II. (irod.tört., 2000)
Ragtime a Vérnõszõ Barommal (versek, 2002)
A Dallamos fekvésváltó gyakorlatok és A nevek születése teljes anyaga megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban (Mai magyar irodalom - Bodor Béla).

levél a mikulás bácsihoz
folyamatos átmenet
koraesti elfoglaltság
útiterv rag
vacsora rag
elefánt rag
ami elvárható
csereakció
apokalipszis, félemelet
fenn a fán
ars poetica
cherchez la femme
alkalmi vers a világkiállítás elé
az aether-re

A Nevek születésébõl
- Jelentés a rock-madárról
- az arckifejezések
- nehéz úgy gondolni
- akit jól ismersz
- átmenetileg indiánok
- egyre tágabb
- térdedre fekteted

(A Magyar Elektronikus Könyvtárból származó dokumentumokra vonatkozó szerzõi jogi megjegyzések)

levél a mikulás bácsihoz

ha tudható lenne
ami csak látható

ha hallható lenne
ami csak várható

ha megható lenne
ami csak átható

ha kapható lenne
ami csak átadó

dehogy koszorúval
dehogy köszörûvel

hasogató késsel
hajadonfõtt

ami kivárható

folyamatos átmenet

Szó sincs arról,
hogy itt valami elhatározáson, néven nevezésen múlna valami.
Nem, szó sincs róla.
Csupán szembenézünk a ténnyel,
hogy szakállunk õszbe csavarodott,
és nincs mindig kedvünk lesöpörni róla a tarhonyadarabkákat,
kicsipegetni a szõrzet mélyére húzódott lekvárrögöcskéket,
tökmaghéjakat.
Hogy elhúzódó és ravasz ál-abbamaradásokkal cselezõ vizelésünk
után nadrágunk kissé átnedvesedik?
Istenem.
Elégedett mosollyal nyugtázzuk, hogy még nem szarunk be,
járni is tudunk - ha meg is állít olykor
a lábizmunkból combunk belsõ oldalán felhúzódó fájdalmas
merevedés,
és ha szélesebben, kissé kacsázva kell is lépegetnünk
combközépig csüngõ heréink miatt.
Mosolygunk, bár kissé húgyszagúak vagyunk,
álmélkodva gondolunk egykori szeretõnkre, aki ma már szintén kissé húgyszagú,
ezért nem is köszönünk neki az utcán;
motyogva húzunk el mellette,
és emlékeink is álmélkodóak, szinte valószerûtlenek.
Hát így, jellegzetes szagunkba burkolózva
- mondom, szó sincs itt semmiféle elhatározásról -
húzódunk elõször a járda szélére.

Nem vitatom, szerepe van itt a mélység vonzásának,
a száguldó kerekek kihívásának is.
Nos, ilyenkor vetjük az elsõ pillantásokat a sötét üregbe.
Szórakozott, figyelmetlen odasandítások ezek.
Régen is oda-odanéztünk,
szemünk nem akadt meg a látványon, legfeljebb megállapítottuk,
hogy fehérlik ott valami;
nem törõdtünk vele, hogy papírdarab-e, tejfeles pohár-e, mentünk tovább.
Most azonban nyugtalanítani kezd a gondolat.
Papírdarab?
Tejfeles pohár?
Mindegy. Megyünk tovább.
Nem fordulunk vissza, ott még nem tartunk.
Megyünk tovább, de kíváncsiságunk tovább dolgozik;
az a sötét üreg ott ásít már az agyunkban.
Másnap aztán idõben észbe kapunk,
és egészen szélrehúzódva megyünk.
Kissé lassítunk is, és figyelmesen megnézzük.
Tejeszacskó.
No lám.
De mi lehet alatta? mindegy. Megyünk tovább.
Ahhoz, hogy elkezdjük a turkálást, valami komoly csalétekre van szükségünk,
- rózsaszín címkés, élénksárga borítékra,
ezüstösen fénylõ, élénkzöld dinnyehéjra,
miegyébre.
Ha ez már megvolt, munkálni kezd bennünk a szerzési vágy.
Kezdetben válogatósak vagyunk.
Lerágott kenyérhéj, beszáradt tejföl, törött tojás nem érdekel.
Kutatásunk alkalomszerû,
zsákmányunkat kézben visszük haza.
Az üzletek hátsó udvarán csak késõbb derítjük fel a cukroszsákokat.

Addigra már életmódunk is megváltozik.
Egyre kevésbé érdekel a külpolitika,
óvodaavatási ünnepségek,
sporthírek.
Tekintetünk nem kalandozik felhõkarcolók csúcsán;
jobban vonzódunk a fal mellé ejtett fagylalthoz,
hiányosan leszopogatott körtecsutkához;
de ez igazán érthetõ.
Egy új világ nyílt meg elõttünk.
Egy új teljesség.

Ekkortól érezzük magunkat
végképp
örökkévalónak.

koraesti elfoglaltság

a szájüreget tisztára mossuk
az asztalra pohárban vizet készítünk
a billentyû mûködését ellenõrizzük
a fegyvert megtöltjük
a szájba vizet veszünk
a csövet 45 fokos szögben fölfelé a szájnyílás-
hoz illesztjük
az elsütõbillentyût meghú ...

a fegyvert megtisztítjuk
elölrõl kezdjük

elölrõl kezdjük

útiterv rag

Baton Rouge - Jackson - Memphis -
- Charleston - Baltimore - New York
nem jó
nem ez az
hát akkó

Besancon - Dijon - Langres -
- Troyes - Chalons - Paris
nem jó
nem ez az
hátakkó

Temesvár - Arad - Nagyvárad -
- Kolozsvár - Nagyenyed - Segesvár
nem jó
nem ez az
hát akkó

Hatvan - Aszód - Gödöllõ -
- Isaszeg - Pécel - Keleti pu
ez a jó
hát ez az
naemmegvan

vacsora rag

töpörtyüta  zasztaara
töpörtyüta  zasztaara
          töszik

kenyeröta  zasztaara
kenyeröta  zasztaara
          töszik

oszt öszik

elefánt rag

'zelefántnak bébi
'zelefántnak bébi
elõvana elõvana
zórmánya
bizonya
zórmánya bébi

'zelefántnak bébi
'zelefántnak bébi
hátúvana hátúvana
farkincája
bizonya
farkincája bébi

ámdemégis bébi
ámdemégis bébi
haköztük nincsa
haköztük nincsa
zelefánt
kárafáradságért
bizonya
bébi

ami elvárható

a második világháborúban
kb 300 millió kg
embert öltek meg

Magyarországon
kb 8 millió 670 ezer kg
ember hal meg évente
ugyanakkor kb 380 ezer kg
gyerek születik

1979-ben kb 70 kg
apám halt meg

1985-ben kb 3,6 kg
gyerekem született

Etetjük.

csereakció

Porzott a tarló (vagy rét? nem tudom),
nyár volt, de még korán az aratáshoz,
a lényeg az, hogy megígérte, áthoz
egy ürge gázpalackostól, azon-

ban nem hozott át, ott álltam gyalog,
a bajszos még egy rohadt tragacsot
sem (kiskocsit pláne!) - hogy nem tudott,
vagy nem akart - fõ az, hogy nem adott;

csak ordított utánam: ne ütõdjön,
vigyázzak; nem néztem vissza, a földön
barázdát húzva vonszoltam a gázt ott,

az anyját szidtam; nem tudom, mi nõ
a tarlón (?), de rajtam nem volt cipõ.
Nem vigasztalt, hogy mindvégig magázott.

apokalipszis, félemelet

A megfagyott idõ zöld grízjegében
egy-mozdulatlanságban állnak a
klubtagok, áll a százforintos érem
a pulton, és a büfféspár maga;

nem sejthetõ, hogy köttetett-e üzlet,
csak inna most a két dagadt pacák,
de nem tud, állni kell hevét a tûznek,
a lángjegûnek, mely az éjszakát

még mindent látó, már lehunyhatatlan
szemükre égeti. S te kinn, a parkban
zacskód fölé hajolsz, megzörgeted

a vaksötétben, hánytatóan étlen
ropogtatsz zsömlét, zacskót, egyremegy,
elejted. Sírsz. Emelkedsz észrevétlen.

fenn a fán

Nem mint a mókus.
Nem is éppen kötélen.
Csak úgy, szedje-maga-barackfán.
Fényben.

ars poetica

Én túllépek e mai kocsmán,
azzal nincs gond.
Túl a holnapin, a holnaputánin,
tovább, tovább, tovább,
az értelemig. Csak.
Beérném ennyivel.
Ott áll az értelem a söntéspult mögött,
illetve egy nagydarab pacák az,
öblíti a korsókat több fázisban,
és az értelem benne van.
A vizenyõs tekintetében, például.
Két pohárnyi vizezett értelem.
Valakik (vagy valamik)
az értelmet vizezik,
a holnaputáni kocsmában is
és az azutániban is,
vizezik.

Iszom azért meg vizelek.
És kiválasztok. Ez a fõ.
Mert hátha mégis visszamarad
bennem egy
(nyelvbotlás)
mesekõ.

cherchez la femme
azaz keressen az asszony

Ha a nõk üvegbõl lennének,
az bizonyos szempontból jó volna.
Lehetne bennük mindenfélét tartani.
Konyakot, bort, egresbefõttet.
Az ember a nõt megdöntené,
leinna belõle,
és látszana, hogy még mennyi maradt.
Mikor teherbe esnének,
kezdene bennük valami
világítani egy kicsit.
Aztán egyre inkább,
ahogy hasasodnának, mint a villanykörte.
Amikor pedig megszültek,
nem aludnának el egybõl,
csak szép lassan halványulnának el.
És a gyerekek soha,
érted? soha nem lennének üvegbõl.
Hogy egy cseppet sem lehessen
leinni belõlük.

József Attila legszebb öregkori verseibõl

alkalmi vers a világkiállítás elé

Nyirkosodik már az ablakkeret
alja. A télnek vége próbál lenni.
Az üvegen túl pókháló remeg,
parányi súlyát fölkapja, elejti

a könnyû szél. Az emeleti gangon,
melytõl elválaszt a füstszürke ûr,
mindig ilyenkor szellõztet egy asszony,
s a kosárra, melyben élek, rávetül

az ablakszemen megtört napsugár
- ordas mosollyal napfürdõzöm itthon -,
s mint kalapomat régen - a kosár
szegélyét most a Nap csipkézi titkon.

* * *

Jolánék egyszer délben felcipeltek
egy nagy terembe, s ott a néhai
miniszter viccbõl koldult nekem. Teltek
a tálkák; körém szórta Révai,

majd orcán paskolt: - Attila - azt mondja
- még mindig annyi szép verste farag? -
Fehér inget adtak rám, és csonka
lábamból még megvolt egy nagy darab.

Mint aki némán ordítva a torkát
mutatja, ásítottam - õ az asztal
sarkáról felvett egy szelet uborkát,
s a nyelvemre csúsztatta áhítattal.

* * *

Az õrszem engem mindig rosszul õrzött.
Egy állat ült a sínre: meg se látta.
Halántékomhoz mégsem dörgölõdzött
a vonatkerék púpos macskaháta.

Magához vont, mint Jákobot az angyal,
és ringatott a tengely, míg a talpfák
egy-egy cipõvel, ázott ingdarabbal
futottak, hogy az õrnek megmutatnák.

Azt képzeltem, a reflektor kialhat;
most fénye újra rámvetõdik, ím,
s kibírhatatlan tündökléssel alvad
a párkányon a holland margarin.

* * *

Vakít a tél is. Nehéz ragyogású
falak tövében áll a sûrû pára,
és szikkadt hórögök görögnek lassú
bukfencekkel az ereszbõl a sárga

szegélykövekre. Ólmos égre karcolt
szeszélyes rajz volt régen a világ,
és csupa ajtó, ablakszem és arc volt.
Most mennyi járda. Mennyi, mennyi láb.

De itt, lent, béke van. Tömör, nehéz.
A föld, ha reng, sem mozdíthatja többé,
és összeprésel, hogy a földre néz
a testem is; és ittmaraszt örökké.

* * *

A combos ég alá szorult a város:
ölébõl nõ ki majd a tarka Expo.
Sok kis Wotán "Komm her!"-t rikolt a Háros
peremén, s a King Lear sercent rája: "Let's go".

Etát megkérem - úgyis annyiféle
koldus tolong - a bejárat elé
állítson ki egy konyhaszékre téve,
arccal az új vasúti híd felé.

A büszke nyüzsgés könnyûséggé érik
bennem, fejembe száll, és a folyó
fölé emel; úgy gördülök az égig,
mint fényes, egyre áttetszõbb golyó.

az aether-re

Az ember, hogyha kiált egy nagyot,
akarva-akaratlan hátrahagy
egy éppen akkora csönd-anyagot:
a torok képez hangot, nem az agy,

hiába is próbálná meg tehát,
hogy ami fölfénylett épp odabent,
a spirituális matériát
kilélegezze, s hagyja, hadd jelent-

sen bármit, égjen, szikrázzon, ha bír,
írjon a kintbe akármit, magát:
e fénygrafithoz kívül nincs papír;

nem az eszmélet: a torok kiált;
kurjongatunk tehát, tele tüdõvel,
teli ezzel a kurva levegõvel.

A Nevek születésébõl

Jelentés a rock-madárról

Azt gondolom, hogy lassan vége lesz.
Ahogy a sötétség kissé felhígul,
kirajzolódik a domb gerincén
a súlyos, szürke fonadékcsomag,

tollból, szõrbõl, vagy pihébõl tapasztott
hosszúkás tojásdad alak. Lüktetõ
szobor, de nem fej, vagy ha az, arctalan,
lekopott forma, esetleg egy madár.

A sötétben, ahogy elõtte álltam,
éreztem azt a tompa lüktetést,
sötét odújában ahogy a szív ver;
átvette a zakatolást a kõ,

lábam alatt a dombhát vele rengett.
Elképzeltem a nyirkos meleget,
a sötét, csontos, de bélelt üregben
táguló-összehúzódó szív helyét.

Hogy is lehetne a szívben világos,
honnan eshetne fény az élõ szívre,
gondoltam, mikor bolyhos felszínéhez
tapadva álltam a párás sötétben.

Ahogy tehát egy kissé felhígul
a sötétség, és némi fény vetül
a tollburokra, földereng a hasmánt
futó hasíték a merev köpenyen,

a rés, amelynek mélyérõl kibukkan
a fonálból szõtt, kissé ragacsos
alakzat éppen az arcom elõtt.
De milyen nagyon közel, istenem,

miért kell ilyen nehéznek lennie,
ahogy a szûk helyen nekem feszül,
arcomba nyomódik; miért nem lehet
könnyebb egy ilyen nagyon közeli tárgy,

ezt gondolom; miért nem rebbenõen
könnyû, mélyén a verdesõ szívvel,
mézgás vattával ez a nagydarab test.
Visszataszító az ilyen szeretet-

csomag látványa és - ha mélyére néz
az ember, nem a szívig, egy réteggel
elõbb - a vattaszerû tojásalak,
ahogy megépül ott bent, a madárban

a résben látom. Hozzá préselõdöm,
hogy - ha levedli tollát - megragadjam.
Lentrõl a tarkainges kalmárnépség,
kezével ernyõzve szemét, fölfelé

bámul, hogy hozzáragadtam-e, vagy csak
megragadtam; nem látnak erre ösvényt,
a kiszögellésekbe kapaszkodnak,
úgy igyekszenek a nehéz terepen

a zavarbaejtõ pompás madárhoz.
De fel is feslik akkor már a test,
a kloákától begyéig a hasán
szétgombolódik a szálkás tollazat,

és lerobban, mint megpattanó maghéj
a tollas test, ez az egész madárság.
Megbillen a feje és hátranyaklik,
a köre dobban, kongó hangot ad;

a hirtelen széjjelterjesztett szárnyak
megroppannak, a szélre csavarodnak,
és az egész mûködõ szerkezet
röptében megtörve összeomlik.

Egy halom roncs és rongy köröskörül,
az alakzatból más nem is marad,
csak a tollburokból kibontakozó
mézgás anyagú fonadéktojás;

ez a tagolatlan felszínû forma
nem látszik valami ígéretesnek;
foghatatlan és elengedhetetlen,
a letisztulás végeredménye ez,

és nem - mint tojásalakja láttán
gondolnánk - csírája valami újnak.
Egybeburkol vele a szûk helyen
a sûrû és tapadós levegõ,

ez az erjedt, puhán rétegzett közeg,
és megkönnyeztet - hát sírnivaló,
hogy csak ezé a büdös bélgázé
a könnyûség - csípi a szemem,

pezseg a lecsapódó pára a gubó
külsején, ahogy máris oldódni kezd
és gõzzé olvad az érintkezõ
réteg a felszín és a külgáz között.

Nem látni persze innen túlközel
a kibontakozó pompás alakot,
sejthetõ csak a hozzá préselõdõ
test megalázó alulnézetébõl.

Nem a szem ismeri fel ezt a formát.
A szálak ragacsát simító ujjak
ragadják meg: a tapintás tud róla;
a visszaverõdõ meleg lélegzet

ahogy a lassan fellazuló felszín
és a párára érzékeny arcbõr
között vattagombolyagként pattog,
az hoz róla hírt. De nincs neve. A bõr

nem nevezi meg. Tartja és becézi.
Egymás foglya a kéz és az anyag,
ahogy érezni próbálja a testem
messzi bentrõl a gyenge dobogást.

Hallgatóznak tehát az ujjbegyek.
Az arcbõr saját sós nyirkába kóstol.
A mézgás vatta kívülrõl takar.
Hihetetlenül nehezek vagyunk.

Egy közös szemünk van, mély, mint egy seggluk,
aztán feloldódik a csontom is,
mintha szálak gubanca lenne minden.
Annyit érzek, hogy felemelkedünk.

az arckifejezések

                       az lehetetlen
hogy megismétlõdjenek Megáll szegény
a földig érõ öltözõtükör
elõtt és a képpel szembefordul

A száj: száj és a szem is szem igaz
Ismerõs persze Mégis idegen
A két botot egy percre összefogja
és így szabaddá váló bal kezét

ajka vonalán végigvezeti
Alaposan megtapogatja majd
a levegõben megismétli ezt
a rövid egyenes mozdulatot

Azután nyelvével szájpadlására
tapasztja a keserû csokoládét
Szája így vértelen fehér vonal
Nem ismétlõdsz meg mondja Nem: nem

nehéz úgy gondolni

                       egy kivágott
barackfára ahogy elkallódott
szerencsepénzekre vagy könyvekre
emlékezünk A kiásott görcsös

csonk a spíreák virágaival
beszemetelve mint terítékre
tett vaddisznópofa nem leírás
tárgya alanya lehetne inkább

Délután amikor elnyugszanak
a fuvaroslovak a szekerek
mögött egy kevés abrakkal és már csak
olykor dobbantanak vagy vizelnek

a darabos vér meglódul a szívben
a káros örvénylések elsimulnak
és a test átengedi kiválasztott
csapadékát a renyhe keringésnek

akit jól ismersz

                       gyakran vált ruhát
Eldobja a régit vagy egyéb úton
szabadul meg tõle Ráadásul
más dolgok is folyton cserélõdnek

rajta Az apró hegedût naponta
látod a hajtókáján mégis ahogy
siet a hídon át a kerekét
vesztett malom felé mintha ma látnád

elõször Bölcsességét összeméred
egy nyitott veranda küszöbén hagyott
fél pár ortopéd cipõ helyzetébõl
levonható tanulságokkal és

alig hiszed hogy tanításai
lehetnének bár tanulmányait
befejezte Hirtelen nagyon kicsi
leszel Végighúzod a kerítésen

a kezed Az udvarban festéküket
pikkelyesen vedlõ fatárgyakat
látsz Sziklakertet Ez visszatekintve
esetleg kissé már ízléstelen

átmenetileg indiánok

                       laknak
a papírból kivágott vízilóház-
szerû betlehemben A magas pára-
tartalom a ragasztásokat persze

kikezdheti kartondobozukban
a gipszállatok is szétmorzsolódnak
a repülõgép szétesik és egyre
több emlékezetedben megmaradt

arcot tárgyat és jelenetet nõ be
valami értelmetlen takaró-
minta A rombadõlt erõmû ferde
betonpillérén ülsz és nem gondolsz

erre A pusztulófélben lévõ
objektum moszatszõrzetét nézed
ahogy a holdfényben az áramlás
visszataszítóan fésülgeti

ahogy átsiklanak szálai között
a vízbe szórt disznóságok és a
teremtmények bolharákok molnárkák
Gondolatban átlépsz valakit aki

a nád között a sodrásba lógatja
szandálos lábát és gitározik
Hülye kis dallamokat rögtönözve
ártatlan képpel énekel a holdnak

Ujjaid elfehérednek a roncs
kormányán ahogy a bokrok közül
kirántod és megszorítod Igen:
valahol tudsz egy használható belsõt

egyre tágabb

                       körökbe rendezõdnek
az emlékezet tereptárgyai
ahogy a megbolygatott rétegek
újraülepszenek Igen különös

adottságokkal rendelkezõ tér-
darab ez amelyben egy pontban van
minden mégis ha reggel elindulsz
a nehéz ólomkristály kelyheken

kimetszett fehéren zöldessel vagy
a bíbor felületen vízszínûvel
váltakozó mintázattól és végig-
gyalogolod a délelõttöt majd a

délutánt is sokszor álmodból riadsz
arra hogy egy polccal lejjebb értél
ahol hõsies testtartásba fagytak
a sárkányok a teáscsészéken

és a tajtékkõbõl faragott szivar-
szipkán felborzolt szõrrel acsarkodnak
a sebzetten két lábra ágaskodó
medvére a vadászok vérebei

A bolyhos halinakötésû könyvek
közül sorra kiszorulnak a festett
indiánok csak krétából faragott
totemoszlopuk merev szentsége áll

a romló cserearányok dacára
amíg egy kéregpapír rekeszben szét
nem morzsolja valami nehéz
tárgy A röpképes repülõmodell

is elporlik a padláson meg sem
lehet találni mikor a szállító-
munkások tapintatosan de mégis
türelmetlenül húzódnak külön

csoportba és nem igazán értik
hogy is emelhetnék a teherautó
platójára akár gurtnikkal is
az üres házban leülepedett

súlyos levegõt Csak egy idegen
macska tûnik fel mely évek óta itt
bujkál és förtelmessé rondította
piszkával a gyékényszövedéket

térdedre fekteted

                       a füzetet
és új neveket írsz az áthúzottak
fölé "A szavak szétválasztását és
önkényes módon új nevek gyártását

hatalmas gonoszságnak nevezték
népük tehát jámbor volt és azért
könnyen munkára fogható" olvasod
a lap alján A költõ mindamellett

filozófikus néha Kikukucskál
a térelválasztó résein és
neve: ház mondja neve: gyalogos
átkelõhely neve: vallás és neve:

porral oltó készülék Neve: arc
neve: tied neve: nem ismerem
Kikukucskál a térelválasztó
résein és megröhögteti (vagy nem)

az unatkozó egybegyûlteket
Angyalgok a dicsfényképészhez mondja
és igyekszik a legferdébbre húzni
a száját akár egy igazi angyal

Délután a függöny mögé ül a könyv-
tárban és JAVÍTÁS írja fel a
füzet bal oldalára Üres lapok
és hallgatás következik ezután

(Forrás: Bodor Béla, Ragtime a Vérnõszõ Barommal. 2002., Budapest, Orpheusz.; Bodor Béla, A nevek születése. 1997.,Budapest, Seneca.; http://www.mek.iif.hu/)

Ugrás a lap tetejére

Címlap, Üzenet, HelyzetJelentés, Mink magunk,

Élõkép, Határérték, Versnyom

helyzetember@freestart.hu