Mink magunk

Ebben a rovatban kapnak helyet a HelyzetEmber számára felajánlott művek. Fontosnak tartjuk hangsúlyozni, hogy ezek az írások nem a "legjobbak", nem a szerkesztő ízlését dicsérik. Aki megtisztel bennünket azzal, hogy elküldi nekünk bármilyen írását, az viszonzásul nyilvánosságot kap. Ezt a rovatot nem mi szerkesztjük.

Hálásan fogadunk minden beküldött művet, címeink:

helyzetember@helyzetember.hu
szerkeszto@helyzetember.hu

Jerger Barnabás

Katarzis

Maróti Szabolcs Viktor Olivér Brigitta

Kényszerített légmozgás
néha este lesz
Patakok alján
Hegyekben
De
(Fényt Fényt Fényt Fényt)
(Fény)
(Kedvem a Nap)
Berci az autó mellett állt
Tányérbasírók
(Három álom után a fenti szobádba zárkóztál)
3 K
Kicsit már este van

Mátyus Attila

Kisvárosi hajnal
Magyarország...
Hallgat a fenyves...
Öreg harang
Reménytelenül
Temetői fák
Szabálytalan szonett
A szőnyeg titka
Nem tudom
Magánzárka

Pákozdi Gabriella

eredéstől születésig
talán
magam

Pandzarisz Diána

A zene, mely megérint

Szakáli Anna

Tóparti magány

Vörös András

Alkonyatban
Szemlélődés
Woodstock vágya...
Az ilyen napok...
Család
Kincse(m)s kalendáriumban
Közös munka
Szókép. A közlés misztériuma
Életáldás
Jóérzések
Félreértésre
Hitegető
Erdő, bennem

Szanyi Sándor

Nem rajta múlott...
Kérdezek magamtól
Nincs már
Egyetek
Széllel
Dalolok

Egry Artúr

Szobor a Dunánál, balra
Lehet
Medáliák
Sirató

Izsó Zita

Ének a Létnek
Kain és a madarak
Haiku és impresszió
író gépem előtt ültem...
Garrone cherry

Kristóf

Fekve néztük az éjjeli fát
A szigeten

Hojdák Gergely

Élet vagy irodalom?

Füssy Angéla

A jelen markában
Áhítat
Érintés
Hálátlan hálával
Maradj még!
Por a porhoz
Szerelem fonál

Kovács Enikő Edyko

Valóság-képzelet
Bor

Jerger Barnabás írása

Katarzis

1

Tél volt. Szélcsend. Az ég tiszta, a hold ragyogott. A dombokon panelházak tömbjei. Az egyik ilyen szokványos épület negyedik emeletének kicsiny teraszán egy cigaretta volt fogyóban, egy sovány kézben, mely megremegett a hidegben. Ő volt Tamás, egy 16 éves fiatalember. Intelligens, olvasott, tisztelettudó, de zárkózott és magányos. Fáradt volt. Egész nap tanult. Ilyen állapotban bárkit hamar fel lehet idegesíteni. Szemeit a szemközti lakás ablakaira vetette. Egy üvöltöző nőt látott, egy síró kisbabát és egy fotelbe süppedt férfit. Meghallotta a mentőautók és a rendőrautók szirénájának visszataszító hangját, majd egy kutya ugatását.
Gyere be, és csukd be azt a rohadt ajtót – szólt az anyja. Beledobta a csikket a párkányon heverő konzerves dobozba és bement. Becsukta az ajtót, rádobta köntösét fekete színű forgós székére, lekapcsolta a villanyt és befeküdt az ágyába. Hideg volt, de neki mégis egy izzadságcsepp gurult végig halántékkán. Az ágya mellett egy olcsó szőnyeg hevert, mely a földgolyót ábrázolta. Nem szerette ezt a szőnyeget, azt se tudta, mióta van ott. Létének célja annyi volt, hogy tompítsa az öreg parketta éles ropogását. A plafont nézte, és érezte, nem bírja sokáig, pedig még csak 16 éves. Az édesanyjával nem beszél, az apját nem ismeri, és barátja sincs igazi. A hangot adó járművek zaja még mindig a fülében szólt. Forgolódott az ágyban, de fölöslegesen, tudta, minden póz, amit gyenge testével felvehet, csak ideiglenesen kényelmes, pillanatok múlva az is kényelmetlen lesz. Mégis minden nap forgolódott. S az a két szem, melyről úgy tartotta, hogy minden bánat okozója, nem vitt a végtelenbe, tükör se volt, csak ablak, sötétített üveggel, melyet az emberek tekintetének többsége elkerül, de ha mégse sikerül, bánják tettüket. Úgy érezte, nem akar látni senkit soha többé. Szemei lecsukódtak és ezzel a gondolattal merült álomba.

2

Kikapcsolta ébresztőóráját. Lassan előbújtatta üvegszemeit, mintha azt remélné valami mást fog látni, mint azt utolsó szemlehunyásnál. Felkelt, kiment a konyhába és lassan kinyitotta a hűtőszekrényt, mintha attól félne, hogy kiboríthat valamit az oldalsó szűk rekeszekből, pedig nem volt mit, mégis mindig így csinálta. Kihúzta az egyik polcról a fél literes zsírszegény zacskóstejet, amit mindig hazajövet vett a sarki boltban. Szerette azt a helyet, mert ismerték és sose kellett mondania, mit akar. Az öreg boltosnéni jól tudta, így mikor Tamás belépett boltba, a tejért nyúlt és már ütötte is be a gépbe. Legtöbbször köszönnie se kellett. Kitöltötte az egész tejet hatalmas focilabda mintájú bögréjébe, amit még édesapjától kapott 10 évesen, mikor egyszer legyőzte fociban. A játszótéren játszottak egymás ellen mezítláb, mivel a cipőjükből csináltak kapukat. És valahol mélyen, ahova emberi szem el nem lát, még mindig büszke volt erre a győzelemre. Két slukkra lehúzta a tejet, betette a bögrét a mosogatóba. Aztán megmosta a fogát, felöltözött, kivitte holmiját az előtérbe, felhúzta a cipőjét, vállára vette táskáját, kinyitotta a bejárati ajtót, majd gondosan bezárta és lehajtott fejjel közepes tempóval lement a kongó épület földszintjére, kitárta a nehéz jéghideg vasajtót és megkezdte útját a buszmegálló felé. Szokatlan volt a csend, de mint minden más, ez sem érdekelte. Tíz perc múlva oda is ért. Várt.
Lassan 20 perce állt ott de nem jött a busz. Ez volt a másik dolog, ami felidegesítette, ha valami megváltozik, és nem úgy történik, ahogy szokott. A buszra legfeljebb 10 percet kell várni. Előfordul, hogy egy kimarad, de hogy kettő, ilyen még sosem fordult elő. Felnézett. Nem látott se embert, se autót, se buszt, csak épületeket. Rögtön eszébe jutott tegnap esti utolsó mondata. Játszott a helyzet lehetőségeinek gondolatával, de még mindig nem bírta elhinni. Leült, mert nem bírt állni. Azon töprengett vajon hova lettek az emberek, de ennek megoldására, úgy érezte, nem kap választ. Arca mosolyra húzódott, a gondolattól, hogy ő egy Isten. Az út túloldalán egy szupermarket volt. Bement. Kietlen volt. Óvatosan bejárta az egész épületet. Egy órába telt. Mikor megbizonyosodott róla, hogy az épület üres, megkereste a tejtermék részleget. Jól ismerte az épületet, hiszen édesanyja is itt dolgozott. Nagyon szerette a túrórúdit. Levett egy mogyorósat a polcról. Épp készült volna kinyitni, mikor kezei megálltak. Tisztességes gyerek volt, jó nevelést kapott. Tudta ezt senkinek sem kell kifizetnie, de nem bírta megtenni, helytelennek érezte volna. Pedig volt nála pénz. Támadt még egy ötlete. Elment a pénztárhoz, odatette a pénzt a pultra. Elővett egy darab lapot a táskájából és egy tollat. Tisztességesen a saját gyöngybetűivel hagyott egy üzenetet, hogy itt hagyta a pénzt egy túrórúdira, mert nem volt itt senki, meghagyta a nevét és a telefonszámát, ha esetleg valami probléma adódna. Betolta az aprópénz alá, majd elindulta a kijárat felé és mikor a fotocellás ajtó kitárult, megállt, széttárta markát és bámulta azt az árva túrórúdit vagy öt percig. Végül megfordult és visszatette a helyére, elvette a pénzt a pultról és hazament. Az üzenetet otthagyta véletlenül. A teraszán állt és az utcákat bámulta. Elszívott egy fél doboz cigarettát, míg eme jelenség okán gondolkozott, és végül az a megoldás született, hogy ez egy ajándék Istentől, s amíg ez az állapot tart, ki kell használnia minden időt és lehetőséget.
A túrórúdival kezdve majd minden más apró vágyát kielégítette, a nagyokat nem bírta, de pótolta őket sok-sok kicsivel. Egy hónap telt el, és ez az állapot még mindig tartott. Nagyon magányos volt. Kirakatokat tört be, szemetelt, káromkodott és minden olyat, amit az általa ismert társadalom rossznak vélt. Mert megőrült.
Berúgta a sarki bolt ajtaját, kiszedte a szokásos tejet. Persze az már romlott volt vagy 3 hete. Hazavitte kitöltötte a nagy bögrébe, közben a fejét rángatta és nem is halotta, hogy a tej darabokban távozik a színes zacskóból. Nagyot kortyolt bele, majd az egészet a konyha padlójára hányta és fuldokolni kezdet. Erősen köhögött, a nyakán és a homlokán az erek megfeszültek. Mivel saját kezét is lehányta a bögre füle kicsúszott a kezéből, a földre hullott és összetörött. Térdre borult a szilánkok előtt és sírt, halkan. Mikor könnycsatornái kiürültek, felment a panelházuk tetejére és üvöltött és üvöltött. Üvöltött reggel, üvöltött délben és üvöltött este. Vissza akarta kapni az embereket, nem voltak feltételei. Síri csend volt. Körbe-körbe épületeket rengetegjei, tekintete korlátolt, nem volt szabad. Az ájulás határán volt és minden idegesítette, főleg az épületek. Hiányzott neki a lemenő nap vagy akár egy hullócsillag látványa. Gondolatai zavartak voltak. A szél lágyan simogatta a hatalmas betontömböket. Egy falevelet bámult mely ide-oda cikázott lábai előtt. Hányingere volt. Lenézett, beton, aztán balra beton, majd jobbra beton. Megfordulni már nem volt ideje. Kifolyt a nyál a szájából, hörgött, és ezt hörögte: "Takarodjatok, takarodjatok!" És mint egy letört ág rázuhant az élettelen testre.

Arra ébredt, hogy valami nyaldossa az arcát. Egy németjuhász volt egy kis korcs beütéssel. Tekintete aranyos és kíváncsi. Méretre kifejlett, szőre selymes, tiszta és szagtalan. Tamás sírt. Aztán megnyugodott és órákon át, játszott a kutyával. Ugrált, hempergett, nevetett, majd a kutya vékony, de izmos lábaival fürgén elrohant. Tamás felállt. Most látta, hogy egyetlen épület sincs körülötte, boldog volt. Állatokat látott. Sokat. Legtöbbjük kutya, de volt macska, róka, nyúl, hörcsög, egér. Ezek össze-vissza szaladgáltak, egymást kergetve. Egy nagyobb termetű kutya, nagy hassal kitűnt a tömegből. Magányosan hevert a füvön fejét lehajtva, mivel biztosan elfáradt, mikor a többi állatot figyelte. Tekintete mogorva, tartása tökéletes és szemeivel egy oroszlánt is elkergetett volna.
Szintén egy hónap telt el, ilyen nomád körülmények között. Nagyon megkedvelte ezt az életformát. Gyümölcsöket evett és mindig volt este társasága. A németjuhásszal beszélgetett, akinek a Barát nevet adta. Mindent elmondott neki az életéről. Olyanokat is, amiket még soha senkinek se mondott el. Elmesélte mennyire szereti az anyukáját. Érdekes, hogy a szeretetről különösen sok előadást tartott a figyelmes Barátnak. Minden nap megnézte a naplementét és közben egyszerű, de nagyon vidám versikéket költögetett, amiket még aznap el is felejtett.
Az egyik napsütötte reggelen nyüszítésre ébredt. Felugrott és tudta, hogy ha siet, szemtanúja lehet az élet első pillanatainak. Úgy rohant a hang irányába, mintha az élete múlt volna rajta, de a napfényben suhanó test, mintha falba ment volna, megtorpant. A nagy kutya megszült. Megszült négy élettelen testet. Nedves, fekete orrával, gyengéden nyomogatta a picur teremtményeket. Tamás sírt. Nagyon fájt neki, szinte jobban, mint a kutyának.
Mikor a fájdalom folyadék formájában távozott belőle, úrrá lett rajta a szánalom és az együttérzés. Kezét a kutya fölé emelte és lassan engedte lefele. De ahogy a kéz az első szőrszálat meglibbentette, a bánattól megfeszült, semmibe tekintő arc eltorzult és a kutya támadt. Először a tenyerét harapta át, majd Tamás mellébe mart, akinek tekintette a félelmet, a fájdalmat és a meglepetést sugározta. Majd egy pillanat múlva még valami volt kiolvasható, a gyűlölet. Fázott, mert nagyon sok vért vesztett. Tamás a küzdelemben észrevette Barátot, aki pár méterre hevert tőle a földön teljesen nyugodtan, érzéstelen arccal nézte gazdája kínlódását. Megint kitört belőle a mérhetetlen fájdalom és magány érzése. Fejét jobbra-balra rántgatta, közben kezeivel a kutya füleit markolta és nyomta el magától minden erejével a vérengző pofát. Eszméletét vesztve terült el a földön, de előtte még mondott valamit. "Takarodjatok!"

Riadtan ébredt mintha rosszat álmodott volna. Gyorsan megvizsgálta magát, de a sebei eltűntek. Nem értette, de ehhez már hozzászokott. Fölállt nem látott semmit, csak egy-két kósza fát a közelben, távolabb többet. Napjai változatlanok voltak. Az első két hétben sokat gondolkozott. Emlékeiben élt. Anyjára, barátaira, apjára, otthonára, Barátra és kedvenc helyeire gondolt. Végül úgy döntött, öngyilkos lesz. Keresett egy magas fát, felmászott rá. Erősen meredt lefelé, de nem bírta megtenni. 10-15-ször megpróbálta, de nem sikerült. Úgy döntött, a kínhalált választja. Így hát azt kívánta, hogy tűnjön el minden élőlény. Megfordult és a végtelenségig elnézve csak sivatagot látott, majd visszanézett, és ott is ez a látvány fogatta. Lefeküdt a homokba, és várt. Megpróbált elaludni, de nem bírt. Az eget nézte, tiszta volt. Végiggondolta, mit vállalt és összeszorult a gyomra. Aludni akart mindenképpen. Jobb keze árnyékát nézegette. Torz volt, nem tükrözte a valóságot; ez is zavarta. Becsukta a szemét és kimondta a varázsigét. Sötét lett. Nem tudta hol van. Félt. Úgy félt, mint még soha, pedig már nem volt mitől félnie. Fölállt és elkezdett rohanni egyenesen. Nem tudta hova tart, csak futott és futott. Éhes volt szomjas és fáradt. Majd elvágódott a forró homokban, és szemei lezárultak.

3

Kelj már fel, mert el fogysz késni. – szólt az anyja megszokott kemény hangján. Tamás kiült az ágy szélére, és nézett maga elé. Halotta, ahogy anyja becsukja a bejárati ajtót, és valami "sziát" morog, halkan. Könnyei ömlöttek és csak ömlöttek. Nem bírt megmozdulni, nem tudott beszélni se. Csak ült és sírt.
Egy órája ülhetett így. Eközben édesanyja már javában dolgozott a szupermarketben. Az egyik vásárlója egy fia korabeli srác lehetett, aki egy túrórúdit vásárolt. Illedelmesen köszönt, letette a pénzt a pultra, és várta a visszajárót. Az anya odafordult székével, hogy elvegye a pénzt. Az aprópénz alatt egy spirálfüzetből kitépett csíkos lap hevert. Felnézett a fiatalembere, de az éppen a rágógumikat tanulmányozta. Így hát kihúzta a papírt, felemelte és ezt olvasta:

Tisztelt Dolgozó!

A minap, január 17-én délelőtt 8:30-kor az áruházban jártam, mely teljesen üres volt. A pénzt, melyet a lapra tettem, egy mogyorós túrórúdi ára.
Ha bármi gond adódna, ezen a címen megtalálnak. Illés Gyula utca 7/a, 4. emelet, 8-as ajtó.

Tisztelettel
Bátori Tamás

Hölgyem ne haragudjon, de sietek. – szólt a fiatalember.
Az édesanya kinyitotta szemeit, és értetlenül nézett a srácra. Nem mert a lapra nézni. Összeszorította gyenge kis markát és érezte a hideg százforintos formáját. Odafordult és látta, hogy nincs semmilyen levél. Fölállt kirohant az üzletből és rohant hazáig a bolti egyenruhájában. Nem értette, mi állt az üzenetben, de tudta, valami baj van. Konyította a 8-as számú ajtót és egyenesen bement Tamás szobájába. A küszöbön megtorpant. Látta a kisfia patakzó arcát, és ettől ő is sírni kezdett. Tíz másodpercig nézegették egymást. Az anya nem kérdezett semmit, csak lassan közeledett Tamás felé, aki még mindig nem tudott beszélni. Tekintetével megpróbálta megállítani édesanyját, de nem bírta, és mikor az egykor oltalmat adó kéz végigsimult Tamás könnyes arcán, az üvegszemek betörtek, és ha csak egy pillanatra is, de akkor a végtelenbe vittek. Beledőlt édesanyja, remegő karjaiba és meghalt. S az utolsó könnycsepp, mely a roskadt térden landolt, nem volt más, csak egy múló, láthatatlan folt, az üvegszemek végtelen táján.

Maróti Szabolcs Viktor

Olivér Brigitta írásai

Kényszerített légmozgás

Talán majd holnap odaadja Mr. John McCnoei a szolgálóknak ígért pénz-részesedést, merthogy 2 hete bankrablást végzett, mert megtébolyodott az apja (vagyis hát szerintem nem tébolyodott meg, de a cselekedeteire egy olyan ember, aki nem ismeri a helyzetét, a tébolyodott szót illesztené), és arra kényszerítette, hogy a világ legjobb szemorvosát szerezze meg neki (kúráltatás céljából), aki viszont igényelt ehhez egy fehértéglából épült piramist, máskülönben felfedi ország-világ előtt a híres regényíró titkát, hogy régi-régi elfeledett, vagy soha elő nem került írók műveiből vesz ihletet, vagy újabban egy az egybe az egészet meghagyja csak a szerző nevét változtatja meg (és bizony így volt ez az első művével is amely híressé tette). De valójában nem Mr John McCnoei a neve, sőt ilyen név nincs is, ezt ő maga találta ki művésznévnek még gyerekkorában, igaz 9 éves kora után soha nem használta. Szóval, az igazi neve Gyömbér Ede. Nos, hát igen. Ezért próbált mindig álnevet találni, mert ő se szerette ezt a nevet. Felnőtt korára már már el is felejtette, hogy valaha is így hívták, mert 15 éves kora óta (amikor iskolát váltott) mindenkinek úgy mutatkozott be, hogy "Jó napot kívánok, a nevem Herczeg Tamás". Így mindenki azt hitte, hogy ez a neve. No de nem is ez a fontos, hanem, hogy amikor ez a Herczeg Tamás 35 évesen (akkor már 20 éve mint Herczeg Tamás élt.) az utcájukban az első szülött fiát lovagolni tanította a saját anyján, persze nem olyan értelemben, bár az igaz, hogy az utcán járó-kelők elég furcsán néztek rájuk, sőt még a rendőrséget is kihívták, bár ez már később volt a bankrablásnál. Szóval a fiú minden áron lovagolni akart, és tekintve hogy mindössze 6 éves volt, még nem fejlődött ki az egyensúlyozó érzéke odáig, hogy egy igazi lovon fenn tudjon maradni, így a saját anyja hátára ült (mert az apjának térdműtétje volt még 6 évvel ezelőtt, egy balul végződő verekedésből származóan). Szóval egy szép július 28-i (Szabolcs nap) napon, Tamás éppen az anyja hátán ült (merthogy Herczeg Tamás fiát is Tamásnak hívták), és próbált fennmaradni, miközben az ugrált – már amennyire négykézláb ugrálni lehet – rugdalt és még prüszkölt is. Az apja, Tamás pedig hátulról rángatta a két vállánál fogva és közben ezt mondta: "Lovagolni akarsz mi?!, na most lovagoljál!" Ezt úgy mondta, hogy összeszorította az állkapcsát, hogy a hátulsó (az őrlő) fogai meglehetősen erősen egymásnak feszültek, s csak egy kis rés nyilt a száján amin kijött a hang, ami épp ezért fülsértően magas volt. Erre figyelt fel az öreg Gyömbér, aki ugyanebben az utcában lakott, és műgyűjtő volt. Amikor meglátta, hogy mi történik az unokájával, hirtelen valami végigfutott rajta, villámgyorsan bevillant valami az agyába: egy emlékkép még régről, nagyon régről, még talán más időből is. És: három katonát látott, ahogy egy csupasz szobában meztelenül mindegyik egy-egy fogkefét tartva a kezében a süss-fel-napot énekelve a szoba közepén csüngő villanykörtét tisztogatják, oly módon, hogy azt közbeállva háromszor végighúzzák a fogkefét az égőn (a dal ütemére), majd egy lépéssel mindenki az előtte lévő helyére áll, és minél jobban letisztítják az égőt, annál világosabb lesz. És ez a világosság már az öreg Gyömbér fejében volt, és egyre csak erősödött. Fény, szinte elvakította, épp csak árnyakat látott már amikor a feleségét (Gyömbérnét) szólítva: Vakutkurva! – így szólította – kétségbeesetten próbált kimenni a szobából, csak elhagyni a helyet ahol ez kezdődött. De az egész galibát okozó hiba az volt hogy az újonnan beszerzett antik "Kétágú Nagyvillát" (merthogy műgyűjtő volt) épp az ajtó melletti polcra tette a villákkal kifelé, így amikor a szekrényt az ajtónak hitte a nagy lendületben, pont belefutott a két villa a két szemébe (ami kék volt). Így megszünt az a csekély látása is ami eddig volt. De az igazán különös az volt, hogy a most a fejéből (pontosabban a szeméből) kiálló antik "Kétágú Nagyvilla" a szembe való behatolás közben megsemmisítette azt a receptor-gócot, amely az agyba viszi (pontosabban vitte) a fájdalom érzetet. Nos, ha nem semmisült volna meg ez az ideggóc, akkor 2 másodpercen belül fájdalmában hal meg, így viszont azt hitte, hogy véletlenűl kirugta az ajtótámaszt, ő pedig bekerült a középszobába (ahol ugye nincs világítás), legalábbis a hallott zaj után ez volt számára a legvalószínűbb. (Majd elfelejtettem. Ez az öreg gyömbér – nem tudok rá jobb szót – kibaszott takarékos volt. A szomszédok pl. úgy szólították egymásközt hogy a "Takarékos Gyömbér", de ha bedühödtek akkor még azt is mondták rá hogy "Fösvény Gyömbér", sőt egyszer meg is viccelték és vettek neki egy jegyet egy színielőadásra, melynek az volt a címe, hogy a Fösvény. Ez az ember egy év alatt 25-ször vágta el a lift zsinort, hogy ne kelljen lift-bért fizetni; 5 takarítónőt molesztált el, csak hogy ne kelljen takarító-bért fizetni, a folyosón és a lépcsőházban mindig gondosan kicsavarta az izzókat, és eladta a piacon az összeset, hogy ne legyen világítás amiért pénzt kéne fizetni, és így volt ez a középszobában is, ezért úgy oldotta meg a világítást hogy az ajtót mindig nyitva hagyta aéz ablakos és a középszoba között, így bement a fény. De az a nyavalyás ajtó iszonyú könnyen becsukódott, és ha becsukódott, akkor utána nehezen nyílt, ezért egy ajtótámasszal volt kitámasztva.) Szóval most azt hitte, hogy a koromsötét középszoba rabja lett. Rettenetesen felkavarta ez az esemény a jó öreg Gyömbért, és megfeledkezve róla, hogy felesége csak késő este fog hazatérni (már egy hete mondta neki pedig, hogy nem lesz otthon, mert kapott egy mozijegyet a barátnőjétől, és hogy ez egy különleges nap, mert ma levetítik az összes idáig elkészült Amerikai nindzsát, az elsőtől a legutolsóig.), ingerülten és egyben izgatottan hívta hát a feleségét: "Vakutkurva!!! Hol a köndörménybe vagy?! Nyisd ki az ajtót azzal a gyurgyó puncsos kezeddel!" Aztán hirtelen ráébredt a helyzetének okára. A teljes káoszban lévő agya iszonyú gyorsan öntötte a lehetőségeket, amelyből aztán kiválasztotta a már régóta kisértő rögeszméjét. Kristálytisztává vált előtte, hogy az egész a fia műve, ő lazította ki az ajtó támaszt, ő küldte el a feleségét (hogy ne segíthessen neki), és direkt felizgatta a produkciójával, tudván, hogy akkor majd a középszobában fog nyugalmat keresni, és akkor huss bezárul a kalitka. És az okát is tudta, hogy miért (és egy kicsit büszke is volt a fiára, hogy ilyen cseles fondorlattal próbálja elhallgattatni) tette ezt. Az utcán a fiát lovagolni tanító Tamás hallotta apja segélyhívó kiáltását (pedig a jobb fülére nem nagyon hallott), és a mondat szerkezetből azonnal tudta, hogy az apja ez. És mielőtt az apja segítségére indult volna egy furcsa érzése támadt, és ezt ki is mondta: "Ez már egyszer Valahol Valamikor megtörtént", már sokszor volt ilyesmi érzése, de ezt most nagyon erősen érezte, mint ha valóság metszetet fedezett volna fel, hatalmas érzés volt ez, de vége szakadt, mert a felesége és a gyereke is látták, hogy valami nagyon különös történik vele és nem akartak kimaradni, így először csak kérdezték "Na mi van? Begolyóztál?", aztán a felesége rázni kezdte a két vállánál fogva, a gyerek meg rúgta (már régóta meg akarta rúgni az apját, amiért olyan erősen rángatta lovaglás közben, így most örült a helyzetnek, hogy még jót is tesz). Tamás erre kénytelenül visszatért testébe és régi helyzetébe, az egészből csak egy szó maradt meg, amit önkénytelenül el is mondott mindenkinek és ez ez volt: "Kényszerített légmozgás". Még emlékezett is, hogy honnan jött ez a szó az elméjébe. (Az első novella volt amit publikált a saját – Herczeg Tamás – nevén). Eloszlatta a még megmaradt dezsávű érzését, és az apja segítségére rohant. Amikor felért a 6. emeletre (lépcsőn ment mert a lift nem működött), bement a lakásba, és meglátta, hogy az apja egy a fejéből kiálló antik villával sétálgat fel s alá a lakásban, és láthatóan elmélyülten gondolkodik, csak egy szó tudott kijönni a száján, az is nehezen ment, a meglepetéstől megmerevedtek a légzőizmai, csak annyit mondott: Hugyoshurgyó. A szó hallatán, ha lehetséges még világosabbá vált az öreg Gyömbérnek a helyzet, az odáig fenn maradt csekély kétséget orkán szerűen söpörte el e szófordulat, kiegészült a kép, a halálnál is biztosabb lett benne, hogy a fia juttatta be a középszobába, hogy aztán egy nagy krumplis zsákba rakja, kivigye a reptérre, és bedobja a Csaurangya-szigetekre küldött krumpliszállítmány közé. (Köztudott, hogy a Csaurangya-szigeteknek a külvilággal egyetlen egy összeköttetése van, az ötven évenkénti krumpliszállító gép.) Mindezt azért, mert fél, hogy az apja egy napon kikotyogja egy újságírónak, hogy a híres Herczeg Tamás azt a művét, amivel világhíres lett, 2028-ban nem is ő irta, sőt egy szót se írt belőle az egészből, csak a nevet változtatta meg a mű végén (az aláírást), a többit, úgy ahogy volt, lemásolta. Valójában egy ismeretlen seggfej írta még 1998-ban. Ezt egyébként Herczeg Tamás hat évvel korábban mondta el az apjának, annak a fiának a születésnapján, akit öt perce még lovagolni tanított az anyján. Azon a napon (főleg a kerti-szülinapi-rendezvény alatt) igen sok alkoholt fogyasztott (egészen pontosan 9 és fél korsó sört (kb. 4,75 liter) juttatott be és 0,75 litert juttatott ki szervezetéből szájnyílásán keresztül. A 10. korsó fele elfogyasztása után, ivótársa Fanta Fáraó, megkérdezte, hogy ízletes volt-e a sör, de ez a kérdés Herczeg Tamás hasizmait olyan tornára késztette, hogy a 25 másodperccel korábban elfogyasztott sör most visszakerült a korsóba, mire Tomi így szólott: "Na most má nem olyan ízletes", erre újratöltötte cimborája korsóját is.) Ahogy kezdett este lenni, előjöttek jól az érzelmei, meg az alkohol is segített, és persze azon a napon született egy fia, így olyan érzése támadt, hogy legalább az apjának tudnia kéne a titkát, és ez a gondolat addig nyüstölte, amíg el nem mondta neki. De aztán mikor már előtte állt, sőt már el is kezdte, akkor valami visszahúzta, és csak egy részét mondta el végül. Az apja csak annyit tudott meg, hogy nem ő írta és hogy csak lemásolta, de azt már nem árulta el, hogy igazából hogy jutott hozzá a mű. Azt mondta, hogy találta. (Így zajlott a belső genygerdőnző által visszahúzott Herczeg Tamás füllentése: – És honnan szedted az eredetit – kérdezte az öreg Gyömbér – azt honnét szedted? – Hát... aaa aztat aonnét a ...melyiket az eredetit? – Azt. – Ja, azt találtam..." Pedig dehogy találta.) 2023-ban történt, hogy épp németországban töltötte élete azon időszakát, és mint már nem egyszer, épp akkor is nikotin függését akarta megszüntetni, és mint már nem egyszer, megint rájött, hogy semmi értelme, hogy sokáig éljen (mindig rájött erre, ha abba akarta hagyni a dohányzást), elhatározta, hogy azon nyomban abbahagyja ezt a fölösleges önkínzást és szerez cigarettát, de a probléma az volt, hogy túj jól ismerte magát, és abban az időszakban, amikor le akart szokni, soha nem hordott magával annyi pénzt, hogy megszeghesse megállapodását, ezért elhatározta, hogy ha kell, erőszak útján, kiszed egy doboz cigarettát egy automatából. Épp az ötödik automatát próbálta jobb belátásra téríteni, egy előzőleg nekitámasztott kerékpár segítségével. Ekkor már nagyon dühös volt, de főleg azért, hogy meg fogja szegni a megállapodását. A 18 sebességes versenybicikli tizennegyedszerre csapódott neki a cigaretta automatának, amikor berepült a hátsó sárhányó is, de ami igazán fontos, hogy megjelent a járdán (épp akkor, amikor a sárhányó földet ért), még csak a horizont szélén – mert egy bucka volt az utcában, egy kis emelkedő – egy ember, aki nem ment át a másik oldalra, látva a cigarettavásárlást. Tamás még nem vette észre, és gondolván, talán tizenötödszörre sikerrel jár, újra meglendítette a kerékpárt, de nem történt számára érdekes változás. Eközben 5 méter közelségbe ért az ember (élete delén lévő, kellemetes külsejű férfi) és megértően mosolygott, mint aki nagyon is ismeri ezt a problémát. Ez a gesztus persze csak jobban felidegesítette Tamást, viszont eszébe jutott hogy kérhetne is ettől az embertől egy pár szál cigarettát (kezébe vette a "kerékpárt" hogy hatásosabb legyen), így németül megkérdezte hogy kaphatna-e néhány szál cigarettát, bár az ember nem németnek nézett ki, így nem várt semmi jót (ráadásul nem is a legudvariasabban kérte). Az ember megértette viszont, és válaszolt is ékes német nyelven. Azt mondta, hogy:"Nem leszek hóhérja gyenge lelkednek még értelmetlen akaratod fölött sem." Ezt egy három soros versbe szedve mondta, amelyik minden sora összerímelt, és kedves dallama volt. Herceg Tamás nem abban a hangulatban volt, hogy értékelni tudja az effajta produkciókat, így először azt kérdezte hogy: "Mi van?!" aztán minden erejét összeszedve az ember fejének lendítette a biciklit. Az ember fejének lendítette a biciklit. Az ember elterült a földön betakarózva a biciklivel, és nagyon úgy tűnt Tamásnak hogy hullává változott (ez így is volt). Tamás átkutatta a zsebeket és talált egy doboz cigarettát, amiben 8 szál volt még, egy pénztárcát amiben 350 márka volt papírpénzben és 34 fémpénzben, ezenkívül a pénztárca egyik tasakjában ott volt egy köteg papír, amire ceruzával volt írva és eléggé el lehetett olvasni, ezt ugyan zsebre tette, de azért jobban örült a ZIPPO-nak, amit a nadrágzsebben talált. Csak négy órával később nézte meg alaposabban a teleírt papírokat. Az első lap tetején ez állt: "Kényszerített légmozgás". Gondolta, ha már kinyiffantotta, akkor legalább elolvassa a levelét (először azt hitte, hogy egy levél valami baráttól). Amikor végig olvasta, a hideg rázta ki, aztán azt hitte, hogy alszik, és a saját agya szórakozik vele, végül letisztázta, hogy nem akar megőrülni, ezért elhatározta, hogy nem gondol rá többet. Aztán öt évvel később egy pályázatra küldte be, amit aztán megnyert, de a pénzt végül egy árvaháznak ajánlotta fel, az meg elfogadta. Nem tudta, hogy volt-e gyereke, vagy családja annak az embernek, de biztos, ami biztos, ő azért megpróbált könnyíteni a lelkén. Sikerült is, és azután tömérdek művet küldött be ismeretlen szerzőktől pályázatra, de a leghíresebb az első könyve maradt. Híres ember lett, meggazdagodott, megházasodott, még egy fia is született, és most ott állt az apja lakásában, ahol az apja egy antik villával a fejében sétálgat, és épp nagylevegőt vesz, hogy reagáljon a fia 5 másodperccel azelőtti megnyilvánulására. Hosszan vette a levegőt, s aztán belekezdett. Elmondta, hogy már régóta számított erre az aljas cselekedetére, és azt is elmondta, hogy nem mondta el odáig senkinek a titkát, és hogy nem is szándékozott, ezért fölösleges volt kitervelnie, aztán véghezvinnie ezt az egész kalamajkát. Aztán elmesélte, hogy még 4 évvel korábban készített egy magnókazettát, amire rámondta az egész történetet, amit tudott, úgy hogy közben a háttérből egy Mendelssohn-szimfónia szólt, aztán odaadta ezt a kazettát az Alaszkában élő Kőrösi Csuma Nándor barátjának, és megkérte rá, hogy amennyiben nem kap tőle havonta egy levelet, aminek az egyik felén Grósz Károly van meztelenül, akkor juttassa el a kazettát a magyar sajtónak. Végül pedig felszólította a fiát, hogy mihamarább nyissa ki az ajtót. (A történet a levéllel perzse blöff volt, nem volt semmiféle ismerőse Alaszkában, pláne nem olyan, akit Kőrösi Csuma Nándornak hívtak, de a leggyengébb pontja még is az volt a sztorinak, hogy egy regényben olvasta, amit a fia lopott, ráadásul már háromszázszor elsütötte ezt a módszert a fiának, persze mindig más volt a tárgya, és utána mindig beismerte, hogy füllentett.) Ami igazán kikészítette Tomit, az az apja monológjának utolsó előtti mondata volt, amiben tudtára adta, hogy amennyiben 15 percen belül nem engedi ki a szobából, akkor nem restell kiabálni is akár, majd szellemesen hozzátette: "És remélem, nem kell részletezni, fiacskám, hogy mi lesz mondanivalóm tartalma." Szegény Tomi lelkivilágának egy kicsit sok volt ez az előadás, mind látványban, mind tartalomban. Többféle rettenetes érzés keringett az épp elboruló elméjében, amik végül a helyzet gyors elemzése után átvették az irányítást Tomitól. Szegény Herczeg Tamás hiába próbált úrrá lenni önmagán, nem tudott mást tenni apja nemmindennapi produkciója után, mint kirántani az antik villát az apja fejéből és 3 perc 46 másodperc múlva egy az Országos Takarék Pénztár alkalmazásában álló pénztárosnő fejébe belenyomni. Mit ad Isten, Tamásnak sikerült pont úgy eltalálni a pénztárosnő fejét, hogy azt az ideggócot, ami a fájdalomérzetért felelős, ugyancsak megsemmisítette a kedves antik villa. Ezt a pénztárosnő egy "Ki oltotta le a villanyt"-tal letudta. Herczeg Tomi azonnal kihasználta a helyzetet, és így szólt: "Jó napot kívánok, a nevem Herczeg Tamás, az áramszünet-elhárítóktól jöttem, mint láthatja áramszünet van, de biztosíthatom, hogy 5 percen belül újra világos lesz." (Ez hazugság volt.) Tomi könnyűszerrel kipakolta a kasszát, és aztán mint ha mi sem történt volna, az ajtó felé indult, de a probléma ott volt, hogy a biztonsági őrök már kezdték visszanyerni az eszméletüket a jelenet okozta röhögőgörcsből, és most már fegyverrel kényszerítették, hogy fogadja őket szolgálóvá, majd azt meghálálván 5-5%-ot adjon nekik a pénzből, és akkor ők segítenek kijutni a bankból. Mit tehetett szegény Tomi, azt mondta, hogy most nagyon kell sietnie, de biztosíthatja őket hogy másnap visszamegy és akkor akár 10-10%-ot is hajlandó lesz adni. A két őr persze újból röhögőgörcsöt kapott, ahogy meghallotta, hogy milyen kispályás módszerrel próbálja átrázni őket ez a fejbe antik villát szúró bankrablófajzat. Az utolsó köbcenti levegőjét is felhasználva imigyen szólt az egyik: "Hülyének nézel minket, te kedves antik villát fejbe beszúró bankrabló?" Erre Tomi újra csak azt mondta: "Jó napot kivánok, a nevem Herczeg Tamás" ezt azért hozta az őrök tudomására, mert azt szerette volna hogy a továbbiakban így szólítsák, mert az előbbi jelzősorozat egyáltalán nem nyerte el tetszését. Ebben a pillanatban a biztonságiőrök tüdeje realizálta a helyzetet, és sürgősen elájulásra késztette a szervezetüket, mert máskülönben képtelen elegendő oxigént termelni. Így Herczeg Tamás könnyűszerrel ki tudott sétálni a két kábult test között. Egyenesen az utca végén lévő orvosi rendelőbe ment, ahol régi ismerőse, Fanta Fáraó volt az ügyeletes, és emellett a világ legjobb szemorvosa (volt is egy érme aranyból, amire az volt írva, hogy a "Világ legjobb szemorvosa"). De 6 évvel azelőtt Herczeg Tamás kapcsolata látszólag felfüggesztődött Fanta Fáraóval. A már említett mulatságon (a fia születésnapján) együtt iszogattak, de akkor már Tomi elég rossz passzban volt, így amikor Fanta Fáraó barátságosan hátbaveregette cimboráját, és azt mondta: "Hát Kedves Barátom, mit tett velünk mó megin ez a Kurva Élet, há nem Apa lettél", akkor Tomi legyengült teste kajakra megfejelte az előtte álló embert, akit egyébként Arnoldnak hívtak, és provokációnak érezvén a gesztust beleüvöltött a jobb fülébe szegény Tamásnak, amivel kezdetét vette Tomi jobb fülére halláskárosult élete, de ez a sajátos információátadás ami egyébként a "Van valami baj?!" kedves mondat volt, csak mint egy tájékoztató, hogy pozdorjává fogja aprítani a csontjait (ezt az üzenetet Tomi is kiolvasta Arnold szeméből), és már kezdte is volna mentegetni magát, de az alkohol és a rúgás okozta zavartól csak egy félszavakból álló szövegmassza ömlött ki a száján, ami valójában egyetlen kifejezés volt sokszázszor egymás után elmondva hogy: "Várj má". Nos, Arnold nem várt. Öt perc múlva Tomi a földön feküdt, és mintegy utolsó üzenetként szolgáló szavakat próbálva mondani, magához hívta Fanta Fáraót és ezeket a szavakat mormolta a fülébe: "Szembeturkáló Fasztarisznya". Gondolom a hátbaveregetést köszönte meg íly módon, ami aztán a Fáraót hatalmas haragra gerjesztette (nem szerette, ha így szólítják), és belerúgott még hármat a fejébe szegény Tominak, és közben tudatta vele, hogy ha mégegyszer az életben beszélni akar vele, akkor építtessen neki egy piramist fehértéglából. Erre még egy hónappal később is emlékezett amikor felébredt az intenzíven. Szóval hozzá tartott most Tomi, gondolta, hogy ha megmutatja, hogy megvan a pénz a piramisra, akkor segít majd neki és visszaadja apjának a látását, és akkor nem gyanúsítja többé az öreg Gyömbér semmilyen cselszövéssel, és ami a legjobban érdekelte, nem fog kiabálni, és nem fogja elmondani senkinek a titkát, amivel egy pillanat alatt olyan nagy változások történnének Tomi életében, amilyeneket ő egyáltalában nem akar. (Az alaszkás történetet már unta, azzal nem törődött.) Az út kb 2 percig tartott, és ezalatt a 2 perc alatt fel se fogta, hogy annyi pénze van mint még soha életében nem volt, és hogy jelenleg egy fehértéglából felépülő piramisra szánja. Azért nem jutott ez eszébe, mert más dolgokkal foglalkozott épp az agya. Először lejátszotta magában, hogy mit fog mondani a Fáraónak, aztán eszébe ötlött a lehetőség, hogy a Fáraó szóba se fog állni a piramis nélkül. És akkor Tomi agyába először villant egy apró kétely a megoldásával kapcsolatban, arra gondolt, hogy lehet, hogy van más, egyszerűbb megoldás is, de aztán gyorsan elhessintette, gondolván, ha már idáig végigcsinálta, akkor most már nem változtat semmin, másrészt pedig ez is működik. Megérkezett. Amilyen gyorsan csak tudta, elmesélte a sztorit a Fáraónak, aki azt mondta, hogy szívesen segít neki akár a pénz feléért is, meg azt is mondta, hogy azt a dolgot a piramissal csak viccből mondta, és hogy örűl hogy így 6 év után újra látja. Gyorsan összepakolta a cuccát, amiket szükségesnek talált és 3 perc 24 másodperc múlva már az öreg Gyömbér szobájában voltak. Az öregy még mindig biztos volt a dolgában, és hangosan számolta a másodperceket a 15 percből. A szobában állt Tomi, a Fáraó és az öreg Gyömbér. Sokáig álltak ott. A Fáraó egy táskát tartott a bal kezében. Tomi egyre idegesebb lett, és mondta a Fáraónak, hogy hát vzsgálja már meg, vagy csináljon már valamit, erre a Fáraó azt mondta, ne idegesítse fel, hanem hagyja gondolkodni. De csak álltak, az öreg Gyömbér meg fel s alá mászkált és közben számolt (már elfelejtette, hogy hol kell megállni, de azért csak számolt). 798-nál járt, amikor megkérdezte a Fáraó, hogy: "Biztos, hogy nincs semmiféle ragályos szembetegsége, mint például szemtermesz?" Tomi már nagyon nyugtalan volt, ezért erre a kérdésre nagyon röviden válaszolt: "Igen", és a hangsúlyban az is benne volt, hogy jobban örülne, ha csinálna is már valamit. De ez a válasz nem volt kielégítő a Fáraónak, ezért két alkarját (párhuzamosan egymással) föl-le mozgatta kétszer, úgy hogy a bal kezében lévő táska tartalma ezért hangosan megcsörrent, és közben azt kérdezte, hogy: "Most van vagy nincs?" Tomi minden agresszióját visszafojtva válaszolta, hogy: "Bazdmeg NINCS, NINCS, érted bazdmeg NINCSEN". A Fáraó erre jobb kézfejét vízszintesen hasmagasságba emelte és utána 5 centiméterrel lejjebb engedte mint ha nyomna valamit, és közben azt mondta, hogy: "Nyugi, ki kell gondolnom, hogy hogyan kezdjek hozzá." Az öreg ekkor már 806-nál tartott. Ott álltak egészen amíg 814-ig elért, akkor odalépett a Fáraó az öreg Gyömbérhez és kibaszta az ablakon. Meghalt az öreg Gyömbér.

1998. november 23.

Pandzarisz Diána verse

A zene, mely megérint

(s öngyilkosságra késztet)

Ma likőrszagú narancsot fogtál marokra. Zenét facsartál belole.
Kúsztak a kis hangjegyek, át a mályvaszín, rojtos szőnyegen.
Csodát tettél. Szép kis menüett. Karon fogtál, táncoltál velem.

Földhöz szögezted a papucsot. Izgága jószág. Tolakodó,
nem szívlelem. Az úton valami összefüggő sor haladt.
Az ablakon kihulltam, kezek megragadtak a cinkos fák alatt.

Csak a sejtektől, élő, összefüggő húscafatoktól próbáltam
szabadulni. Elítéltek, nem értették hangomat a zajban,
földre estem, elterültem, s végigmeneteltek rajtam.

2004. április 21.

Szakáli Anna verse

Tóparti magány

Megjelenik az est vöröspuha,
tompán izzó, ringató mosolya.
Édes illatok úsznak fehéren,
magányom szomorúan végtelen...

A tó türkizkék mély ragyogása
elúszik az esti félhomályba.
Hullámkigyó tajtékzik, tekereg,
képeivel hiába hiteget.

Nézem a víz változó színeit,
más égi fény nem ragyog, nem jár itt,
egy imbolygó ezüstös híd lebeg,
mocorogva a hullámok felett.

Bókol a nád, a víz fölé hajol,
hosszan rezeg, zizzen a sás, dalol.
Pergőhangú levél had sisereg,
a parton őrt áll a fűz-hadsereg.

Hallgatom az est moccanásait,
míg túlnan a hegyek fénysorait,
mint villogó gyöngyfüzért csodálom;
a szél rám legyint, mennem kell, fázom.

Felállok. Velem együtt lép a Hold,
szép az este, bánatom átkarolt;
de holnap, mikor a Nap felragyog,
drága szerelmem, hozzád indulok.

2004. október

Vörös András versei

Alkonyatban

Lehull a csend a fakult alkonyfalra,
fényszívó percek sürgetik az estet,
egy ablaknyi élet épp előttem végzett,
és holnap is fog, ha nem veszem magamra,
keresi a szépet, az elnapolt végzet.
Ennyije fért ma, e napja vesztett napba,
ennyit érzett, ki többet képzel, de magának versel,
színvesztő félreértett, az esthajnalba.

2004. szeptember 12.

Szemlélődés

Halvány, de meghitt e reggeli fény,
elhitt, sötét álmok sarkítják szépségét,
csöndes, ért nyár félős húga a nap arca,
vágy napfoltjai, láz fekete-lyukjai rajta,
kélt ég, látózöld hallgatja a szél csendjét,
színek repkednek, meleg hangok élednek,
illó illatok éreznek, örömre emlékeztetnek,
napi növések élveznek friss kéjt, és enyelgést,
termő múlt tanul újra tavaszt, gyermeknevetést,
mentő hitet, jövővetést. Az élet helyesli ébredését.
Se várt okozat, rejtő séma, a szemlélődés nyugalma
nyújt kedvet és reményt, hogy jó lesz jól lenni még ma.

2004. augusztus 10.

Woodstock vágya...

Woodstock-ot vágyva,
a lé-parton, állva,
beat-ben, hippi szívvel,
a szoci Budapesten,
egy volt-jobb korban éltem,
rosszabb helyeken,
is, bizony és sem.
Fiatalon, naivabban,
könnyed boldogabban,
hazugságban, épen, értve,
várva, vágyva, érzékenyen,
kamaszodva szélfújt szerelmeken.
Csellengők, csövesek, próbálkozók,
hasonlók, egyirányú kiscsajok,
zárak, rendek, hasonító trendek,
szabadságocskák, kóbor numerák közt
egynapi élet, mit habzsolva éltem át,
kívántam, tettem, hitünket hittem,
s hogy egyre több vagyok, a sokból az ok.
Hippik, szelíd rockerek,
kéj-művesek, hétköz-szentek,
most is mennék, ha még lehetnék,
de jobban félnék, hogy veszthetek,
a magány, már nem vagány,
bár kényelmesebb.
Zene, pia, fű, pina,
a többi alatta, ifjúságom hím-nimbusza,
az érzés csodája, az írás csírája,
kinőttem, de beleragadtam,
sajna a maradékban, első olvasatban,
koromból leválva, a használtat használva,
nyílás helyén, nyilallást nyögve a vágyban,
régen túl azon, mit akkor vártam.
Ma már a hőskorok, őskorok,
a lányok ábrándok, a barátok kabátok.
Szerelmek, haverok – halottak, verssorok,
csak hangokat hallok és színeket látok,
ha emlékezek és álmodozok, kopott
képek és nyúlt dallamok, én is emlék
vagyok, mi szépül, míg el nem évül,
ahogy a "gruppiból" erekció készül,
csak a farkadat váltja az agy
és ezzel érted, az igazi az maradt.
Ott voltam, bár kívül álltam,
égtem, túléltem, felhasználtam,
most átemlékszem, fájom e hiányban,
mert szépek voltunk és velük háltam,
zenében, fényben, vágyban.
Végül, ha egy hipszter vénül,
a múltba utazni készül,
el kell engedni, csak távolról lesni,
hagyni, menni és szeretni,
a jövő egyremegy, a régi közelebb,
woodstoki elegy, se változik, se megy.

2004. július 29.

Az ilyen napok...

Üresen is teljesebbek,
sokszorozva is kevesebbek,
csendesebbek, ernyedtebbek,
szégyentelenek, emléktelenebbek.
Hiányosak, erőltetettebbek,
hosszabbak, idegesebbek,
nem hoznak, csak visszavesznek,
nem múlnak, csak továbbmennek.
Átmeneti, érdektelenebbek,
mint jeltelen idők, s túl régi nők,
most unalmasak, s majd hiányoznak,
múlásodban újra élni fognak,
győzd, vagy vesd el, felőrölnek,
hajnaltalan alkonyba temetnek
és elfelednek. Az átkozottak!

2004. július 12.

Család

Jelez a gyermekem.
Nem értem, de érzem.
Valami mozdul benne és bennem.
Valaki belőlem, az utódom(?), a részem.
Elágazott az életem, félem és féltem.
Meg(be)értem. Párat hátra, de egyet előre léptem.
Veled, vele áldott részben, érte egészen.
Lét született a kéjben, csoda egy fogaskerékben,
s a "mi", a védett énben.

Kincse(m)s kalendáriumban

Kutyák, macskák, fák és madarak közt élek,
gyermekemmel, társammal és éppmagammal,
persze nem egyformán érzek, alszik is a lélek,
de elégedek élő kincseimmel, s a létalapokkal.
Csak velem van baj, s vélt veletek, hajaj,
kedvet győznek a miértek, s a válaszoktól félek,
ha mégsem, hiába értem, attól még megőszül a haj.
Legyünk jobbak, jobban, egy-másnak maradóbban,
hisz egymásba változunk, egymásról álmodunk,
külön világként együtt vagyunk, hajtva és hagyva.
Néha bezárjuk az ajtót, máskor világítunk
szeretettel, humorral, semmiségekkel. És öngyulladva.
Együtt öregszem a természettel, ő sokszor,
én tudom csak egyszer, tavaszt és időt kérek és
elvagyok perceimmel. Változom ésszel és szél ellen,
részes lényegemmel, teszek vele, érte és értetek,
amit tudok, és ahogy csak lehet, ha értitek.
Telt magtárrá lettem, tervekkel, tettekkel, énekekkel,
megírt könyvekkel, latens öregedéssel és kis hitekkel,
képekkel és képzelgésekkel, hogy ünnepi naptár a lelkem,
tele fénnyel és futó sötéttel, múlttal és piros reménnyel,
összefirkálva ötlettel, kísérletekkel, ténnyel és idézetekkel.

2004. február 19.

Közös munka

Együtt dolgozunk a lányommal,
ő mindenével, én a tollammal,
a papír közös, az ok, s az eredő is,
a kötés örökös, a többi labilis.
Érzetek és jelek, próbák, kifejezetek,
részei lényegemnek, s a szívem melegének,
ha feléltem, jóllaktam, szűrtem, műfordítottam,
páros emléket hagytam, tőlünk, belétek.
Három és féltől – ötvenig, tetszik, vagy nem,
ez egy élet-képlet. Az enyém, én értem,
az övé, ha ti mégsem, de, mit akartok ingyen?

2004. február 23.

Szókép. A közlés misztériuma

Igaz és mégse, a tegnap lemásolt képe,
kövült világ, fagyott sziklaszilánk,
az élt dermesztése, tükrözöl, mert önözöl,
hogy birtokold végre. Nézd és érezd,
nem kell hogy az időt okold és mérjed,
– a végtelen nem rejti végtelenséged – elég,
ha szemreflexeidben őrzöd e pillanatképet,
könyvelő készítsen fényképet, te égd beléd,
s belé egyéniséged, boldoggá bolondíts,
ürömöt örömíts, szépíts, de ne hamisíts,
ámíts, mégse másíts, alkoss, ne sokszorozz,
túlél, ha így éled és megérte ha így sem,
megérted, magad vagy bírád és közönséged,
harmóniád, hiányod, a hűség, s a változás éhe,
lényeged lényege, hogy látass és lássanak bele
az értő irigyek és megbántott boldogok,
te voltál az ok, vagy csak a fel sem fogott,
szókép a szélben, fény az emlékben, itt az ott.
A minőséget, érezd, ne kérjed, kötelességed,
nem a fizetséged, jár, ahogy szokott...
A változat csak befogadott, a máshogy szüksége,
egész a részben, élmény a szépségben,
igazad a titok: szép-szép, de sohase jobb!

2004. április 22.

Életáldás

Az új nap felfénylik fenyőm piros gyertyáin,
a kert mint a tenger, tarka virágok árja vitorlázik,
zsongva zsendül a világ, meleg, színes, szemérem selymes,
a butább része szerelmes, tavasz-kedvben, szép kéjében ázik és
boldogabb is, mint ki magával ámít, harmadrendű tettestárs
   az ember,
örülni is csak hajnali csendben mer, mert éjjel megőrülni kezd
    az érzéketlennel,
vágyáért az idővel csencsel, önvesztőn élvezi,
   hogy hiába csal, nem nyer és majd ez is
emlék lesz egyszer. Ha őszbe kókad ért, jobbik felével
   és földbe folyik a hűlő esővel... De,
ma tavaszünnep van, és csakmégegyszer!

2004. május 03.

Jóérzések

Ma valami jó ér, bizonyság, esély, a holnap fénye,
könnyed csók a számon, kedv könnyű érzése,
titok mámora, jó-emlékű álom, régi kedves nevetése,
a semmi-baj terülő szépsége, boldog bolondulásom,
a tavasz-lét élménye, zokni melege a lábon,
az ürítés kéje, az elég meglepetése, nem tudom de... Béke csendjét élvezem, e perc nyugalmát áldom,
eszem és kezem harmóniáját, örömünkre teszem,
érett szerelem, nemesül dolgom és hiányom,
szép szó vágyát várom, a várakozást szelídítem,
élem a jót, nem magyarázom, nem kéne semmi sem.
A május teszi e, vagy öngyógyulásom,
a szeretet szerepe, vagy Ágoston az ágon?

2004. május 12.

Félreértésre

Miért kell indokolni a semmittevést,
a nem és a talán sikerülést, a bambulást,
révülést, a céltalan jóérzést, a napra ülést,
az álomáldást és a szemlélődést?
Léleknyűgért, közösítő kötelezettségért,
mert félreértjük és éljük az elnyomást.
Szokás, tévhit, időtörvény vág lelkifurdalást,
arcunkba ferde barázdát, vár bánt bizonygatást,
itt is egy-ok a szégyen és az éljen,
nekem önigazolás, neked kifogás az írás,
engem ez aláz és áld, bár nem oly mélyen,
hogy az öröm igazát meg ne értsem,
és eltévesszem a boldogság bagzó szagát.

2004. június 21.

Hitegető

A fű is kinő,
siker is sikeredhet,
nekem is nő még nő,
szerethetem szebbé a percet,
örömödhet az elkövetkező,
az egészség jóérzésbe telhet,
pénzt hozhat e kedvtelő... Csak, ezek tervek,
az idő, meg idő.
Ő raktáros nem lesz soha,
én meg kereskedő.

2004. január 9.

Erdő, bennem

Erdőmben, a régi rejtő helyett,
nőnek koraősz, október színek,
élem a halált, a múlásért szeretek,
minden lehullott levéllel újjászületek.
Ősszel kapok, tavasszal adok,
megélek középen, nyárinak a télben,
míg a végletek közt egyensúlyt hagyok,
leszek, amíg a régi vagyok.
Nyáron fogyok, télen hízok,
az éjt szeretem, a hajnalban bízok,
továbbolok létem szerényén,
de magányosan vacogok a végén.
Össze-vissza éltem, ezt már mind reméltem,
tudom, csak színező emlékek és vágyak,
nem visznek, ha szállnak, – öröm és bánat –
és szürkeségből szikrázik az élmény,
múlt is, jövő is hazudik a mának,
de ötvenhez érvén, visszacserélném.

Szanyi Sándor versei

Nem rajta múlott...

Változik a világ csak én nem
Maradok így mint voltam régen.
Elmegy mellettem az idő szava
Vágok a szavakkal mint egy rozsdás kasza!
S megvágnak a szavak engem is néha
Ez a vers erre egy jó példa.
Mert nyavalygok megint de minek.
Írom ide a szavakat de kinek?
Hisz nem olvassa el se ember se kutya
Ennek az embernek nincs jövője csak múltja.
Az is zavaros s üres
Mit leír kemény, lázadó, tüzes.
olyanok mint ő maga ki csak nézi
Ahogy a Szellem magát idézi
Megidézi a múltat magának
Nem hisz már a saját szavának
Már csak élettelen, unott!
Ez az egész nem rajta múlott!

2004. augusztus 15.

Kérdezek magamtól

Vártam, hogy tudjak neked életet adni
Hogy el tudjak magamtól szakadni.
Ne csak én legyek az ki elvesz s önző
Legyél te is "színész" , ne csak néző!
Ne nézd ölbetett kézzel nyugalomba
Hogy az életed besöprik egy üres vagonba.
S a vagon vakvágányon indul tova
Én talán tudom merre megy s hova.
Elvisz tőlem messze, hol nem látlak
Hol nem tudok élni veled, hol nem látlak!
Élsz majd valakivel boldogan szabadon
A hegyeken át a tavakon
Visz majd a vagon tőlem messze
Én csak sóhajtok utánad: Hát persze...
Jobb neked így ezt én tudom
S amíg bírom s meg nem unom
Írok hozzád még szavakat, verset
Képzelek hozzád ezerféle testet
S ha majd összeállt a kép rólad
Mikor már úgy érzed, hogy jól vagy
Meg merem érinteni a tested
S ha ezt majd később lefested
Hiányzok majd a vászonról ha nézem
Nem oda való vagyok. Érzem.
Csak magamat akarom látni nem mást!
Csak egyedül inni áldomást!
Csak egyedül gyereket nemzeni!
Csak egyedül gépet kezelni!
És egyedül akarom a vagont vezetni
Egyedül tőled kérdezni
Kérdezni azt, hogy egyedül maradtam?

2004. augusztus 15.

Nincs már

Szerettem volna nektek olyat adni
Szerettem volna ezt a verset elszavalni.
Látom ez nem fog menni mert sírok
Többet betűt e füzetbe nem írok!
Mert a betű is fekete mint a toll
Nincs Isten, tündér, ördög, apostol
Van minden viszont mi más
Délibábnak tűnő látomás.
Van élet, van halál, van pajzán mosoly
A papon csuha, köpeny az orvoson
S van halál mi megváltás lett mára
Már nem feszítenek senkit a keresztfára.
Már nincs méltóságos halál
Nincs ember! Elfogyott ma már!

2004. augusztus 15.

Egyetek

Tékozlom magam nektek
Már nem csak szavakkal vertek
A szemetekkel is ezt teszitek
A szívem akarjátok! S ha kivesztitek?
Nem jártok jól vele, mert durva
S tennétek vissza belém újra!
De nem hagyom, hogy ezt tegyétek!
Fogjátok és egyétek!
Legyek így a ti részetek
Kik eddig csak lenéztetek.
Ezután tudjátok meg milyen az
Ki olyan mint egy emberi romhalmaz.
S ha majd csikarom a beletek
Szenvedek én is veletek.
Veletek s miattatok
Úgy mint én, ti is kihaltatok!

2004. augusztus 16.

Széllel

Légváramat repíti a szél
Ismét csak durva lesz az ősz a tél.
Kemény idők lesznek megint,
Kit nem látunk csak legyint.
Homokváram fújja a szél
A szemek között fütyül s zenél
Hallom ahogy dalol, tombol
Mit építettem mindent lerombol!
Születés és halál minden nap
Mindkettőnél orvos, s pap.
A két véglet ez mi között vegetálsz
Néha sírsz, nevetsz, kiabálsz.
S élsz ha hagynak s ha akarsz
Mindenért megküzdesz, kaparsz!
Mindent elfúj a szél idővel
S ha még bírja erővel
Fúj még 1000 évig vadon
Földön, homokon s a hideg havon!

2004. augusztus 16.

Dalolok

Most írok ide vidám szavakat
S felvidítom kicsit magamat.
Nevetek magamon amit írok.
Már a nevetéstől sírok.
Mindig ez a vége ha vigadok
Magamból mindent kiadok.
Gondolatot, szavakat, iróniát
Dalokat, verset s hamis áriát.
Énekelek dalokat magamnak párat
Míg a hangom el nem fárad
És ha már nem dalolok
És ha süket néma maradok
Magamba nevetek majd magamon
S ennyit mondok: Vadbarom.

2004. augusztus 16.

Egry Artúr versei

Szobor a Dunánál, balra

(In memoriam J.A.)

Leültem, feszülten itt a parkban,
Most is itt ülök zavartan,
A bronzba zárva,
Egyedül, akár egy árva.

Magamnak annyi mása,
Magamnak vagyok csak a társa,
Verseimben, magam magányán,

S térek vissza egyre-másra,
E park szórt árnyán,
Magamra várva.

Ülnék én itt nyugton, a Dunánál,
S talpam alatt e márvány,
Lágy hullámokat vetne.

Kabátom letenném keresztbe,
Magam mellé, várva,
Hogy történjék valami már ma.

Itt várnám, hogy mit hoz el az este,
Munkát vagy sztrájkot fejez be
Az orvos, a tanító vagy éppen a munkás,

Egy panaszra éhes más, valami új Júdás,
S a szívét ablaknyira tárva,
Öntené panaszát a világra.

Itt hallgatnám, erősen kívánva,
Hátha nem telt el az idő hiába!

S Új Krisztus kel fel az új nappal,
Itt vitáznék megannyi újféle pappal.
S vágnám őket a füstölőmmel hátba!
Zavarva mindet szerte a világba!

* * * * * * * * * * * *
De itt nem változott semmi, jó Petőfi óta,
Nincs népek tengere, csak egy langyos tócsa!
Gálya annál több áll, a parkoló tele,
Ha rajtam állott volna, már ülne a fele!

2003

Lehet

Az idő odvában lakom
Kibámulok az ablakon
Fenn, cseresznyék érnek a fán
Lehet, ez az értelme tán

2004

Medáliák

12

Az eltaposott orrú fekete,
a sárga, kinek kékebb az ege,
a rézbőrű, kin megfagyott a vér
és a lidércként rugódzó fehér –

Álmában öklöz mindegyik vadul,
s a másikát eladja aljasul,
ha felriad, magánya rácsücsül,
mind meghal az, kit kínnal anya szül.

2005

Sirató

Múltadnak ringy-rongyai
a délutáni a szélben,
szikkadtan lengenek
egy hullámos sós kötélen.
Mert feltépted hasztalan
vékony csíkokra mindet,
épen nem hagyva semmit,
talán egy ócska inget.
Hiába kértelek,
Istenre, füvekre, fákra,
ott álltál meztelen,
akár egy anyátlan árva,
és a rongyok alól,
kikandikáltak a csontok
fehéren és véresen,
ahogy a hús lefoszlott.
Miféle vad lelkiség,
miféle harci bánat
tilthatja meg nekem:
ne nevezzelek apámnak?
Már a fény felé figyelsz,
napba bámulsz csendben,
elkéstem most is,
mint annyiszor e furcsa rendben.
Két szemhéjam kelyhében
a bánat mos ma lábat,
úgy vágyom
most is, – utánad!

2005

Izsó Zita versei

Ének a Létnek

Vándor-dal vagy, csend-melódia
édes gyönyör, lélek-orgia
négy sor csodás, hangzó gondolat
vallomás és titkos mozdulat

Titok vagyok. A Lét Remény.
A Te Titkod, s Te az enyém.
El ne áruld –
Te vagy a Lét –
szétvet, ha elhagy
de megóv, ha félt...

Kain és a madarak

kőrisfák alatt vasárnap délben
az Úr a teremtést piheni éppen
lába az égben
keze még itt lenn
nem mozdul, alszik, se lát, se hall
pesti kéménybe szorult tavaly
ott ragadt december hatodikáról
kiruccant egy napra a sok imából
helyettesített, ezért volt távol

megfeledkezett a fizikáról
túl nagy ő
szűk a cső

...

a pásztor pihen...

s támolygó ég alatt
üvöltő könnyfalak
cincognak a verebek

szomjas eső szemereg
körbe kátrány tekereg

INSERT
On

pár kósza sor elmenőben
fél lábbal a levegőben
lóg üresen
tüzetesen
szemléljétek mégis meg:

..........................................
..........................................
............................................
............................................

(ez a reklám helye volt.
majd aki többet fizet, annak.)

Off

...

Miklós, a piros, zsákos duhaj
meglógott Svájcba a hozománnyal
ahelyett, hogy püspöknek állt volna
készpénzért árulta csokiból a Milka
fejébe szállt a tehénlila sipka

megsúgta, így mondja a marketing:
ő bizony télen már nem dolgozik
kirúgták ezért a szentek sorából
muszlin lett
Bin Laden
videón üzenget
Szent George (W.) is
retteghet

rég túllépte a sebességhatárt –
whiskytől bűzlik a rénszarvaskarám
nekimehet a szabadságszobornak,
fejét venné a turistaszezonnak

menekül, zsákjában visz minden jót
kulcscsomót, hullát, pénzt és mogyorót

üldözi Péter, a kapus,a Falk
épp szivarért volt egy földi tabakban
kulcsát meg hátrahagyta a lakatban
Colombo országát eléri vajh'?
megkapja-e az útlevelét Svájcba,
vagy kell, hogy éves adóját ajánlja?

hosszú ez a hetedik nap...

itt a szentek háborúznak,
ott tépik az Úr szakállát,
megfújják az egek kulcsát...

szolgának álltak az angyalok...
szénfekete lábnyomok
kénes esőt fröcskölnek a földre...

"Így készült el a föld és az ég minden bennelevővel együtt.
Isten a hetedik napon befejezte művét, amit alkotott.
A hetedik napon megpihent munkája után, amit végzett..."

Az Úr alszik...
Kain megölte Ábelt,
kőrisfák alatt
belezi az utolsó madarat

kert volt a Föld, Te gyomláltad
kőből hússá Te formáltad
Kain kezében a véső:

Uram, mondd, mikor lesz hétfő?

Haiku és impresszió

A fekete sirály

(magány)

konokul vigyáz
üres odújára a
fekete sirály

(impresszió I.)

egyforma arcok
a szürke lét peremén:
magamban vagyok...
odakint
halásznak a csillagok
sivító madárraj játszik
melódiakacajt
a szennyvízelvezető
kénes kövén
a Duna-örvény
a szárnytépés, játék
engem nem hívott
sohasem
merengek...
dacosan feszítek
a villanypóznán
nem ám a vízen
az evolúció csodája, én:
külön faj, kirekesztve él
fehérek közé
űzött pogány

az egy szem
fekete sirály

(jellegtelenek)

semmivé apad
az áradt folyómeder
ha átlagot ölel
mint puszta kő
s álomcsepp sem jön el
csak langy eső...

(szerelem)

mint szélverte tó
lüktetek, s az eső súg
könnyes altatót

író gépem előtt ültem...

...csak nevetett
meresztett
kikirics
szemeket

sárga fénnyel súgta: készen
bekapcsoltam, s meghal éhen
szóra vár
egy önállóra
élő húsra
altatóra
józan láng ne égjen többé
részeg legyen
mindig készen
hogy a tollat befogadja
tintáját magába marja
az egyesült szerelem:

vers, csak vers, csak vers legyen!

de

míg játszik az élet ezen a világon
minden álomra felkel a reggel
és a postás
a számla
kilakoltatás-
gombnyomás

delete – törlés

enter – bevitel

pár rovás ez
nem ősmagyar
gép-agyba
mi belenyilall

Complex CD jogtár után
melyre tegnap programozták
holnap megy és ledoktorál
beül egy nagy irodába
sztárügyvéd lesz
egy halom pénz
kávét rendel
négy cukorral
jogászbálon tollászkodik
a dékánságra lobbizik

szó se róla
talán futja
majd egy újabb
egérlukra –

ez a módi ily körökben
alkalmazott egered
nem dolgozik padon ülve
Te is sznob vagy, ne feledd!

poros asztal lapja helyett
így egész nap
gurulós bőr székben alhat

csak lába lóg a semmibe...
karja meg egy tepsibe:
alá is gyújt sebtibe'

ökölbe szorította a tűzben
végsőkig ragaszkodott hozzá
csuklóból vált le a keze

skizofrén költő
ez lett a veszte

...

most megérzem:
feljajdulok
tollam helyén
csak csonk-nyomok

gép vagyok én, memória
csupasz számsor, teória
négy szó lézeng zárt szívemben:

fekete, fehér, igen, nem.

Garrone cherry

ízelt ihlet kitinhátán
vénült testű ész zárt alján
józan-hártyát a valóság
nem törte át sohasem
mégsem vágyott rejtelem
nem kívánja meztelen
látni őt már senki sem
csak fogatlan, kopasz sátán
egykor majd, a holtra várván
az ihlet
megrekedt
de
nyelve nyirkos potrohán át
segélyt kiált
módszerest
leszólít
egy üveget

itt állok
a lány, a költő
szárnyas oltár, Vesta-templom
vigalomház, ifjú Villon
aszkéták elfojtott éhe
szuvas éjek meddő méhe
mind én vagyok
bor és párlat
test a szádban
hely az ágyban
Vénusz
milói
és willendorfi

ópiumként lubickol majd
vénádban a gondolat
mi ódzkodva fennakadt
agyam rácsán a minap

akkor
garronés üveg leszel
címkédre írom testemet
az elátkozott verseket

addig hadd sírjam el rigmusom
apró, révedt sóhajom
a sarki üvegvisszaváltónál
míg combom nem alszik álladon

garrone volt,
s őszibarack
konyha szülte
ősi malaszt

hogy abszintot mért nem kapok?

kétfilléres költő vagyok

Kristóf versei

Fekve néztük az éjjeli fát

Fekve néztük az éjjeli fát,
Csak bámultuk álmosan a téli éjszakát.
Egymás karjaiban, mint két gyermek,
Amint a szeretetet kívánják jelnek.

Igen, az volt, igaz szeretet,
Mely emberből talán sosem veszett.
Így mutattuk az egész világnak,
Mit tudunk mi, mi nagyon szilárdak.

Távol volt már a fény, hang, nagy világ,
Távol jártak már a hangos éjszakák.
Csak feküdtünk, nem éltünk, nem táncoltunk többet,
Gondok nélkül, szabadon csak voltunk, mint kicsiny kövek.

A szigeten

Több magányos nappalon át,
Sok álmatlan, csillagos éjszakán,
Egyedül, egyedül a semmi közepén,
Fekve szenvedtem, s küzdöttem én.

Féltem, bújtam a viharban, zokogva,
Nem volt senki, ki vigasztalt volna.
Imádkoztam, táncoltam egy szabadulás után,
Kértem az Istent, de csak nézett rám furán.

Szabadultam, ember lettem,
A szigetet nem feledtem.
Nem feledtem éjszakáit,
Ürességét, hajnalait.

De most, hogy szabad vagyok,
Nem tudom, mit tegyek,
Pedig már a halállal is,
Játszottam eleget.

De tudom, újra kell kezdeni,
Nincs többé akadály,
Mert holnap felkel a Nap,
És ki tudja mit hoz a dagály.

Hojdák Gergely írása

Élet vagy irodalom?

Egy felejthetetlen kirándulásról térek éppen haza

Felszállnék egy zsúfolt városi autóbuszra. De nem teszem. Ahogy végignézek a busz fásult, szorongó utasain, mintha csak horogra akadt tengeri halakat látnék. Eredeti életformájukból, egészséges lételemükből erőszakkal kiragadott halak érezhetik így magukat a dunsztos üvegben. Van valami ”szépúj” (modern) világunkban, amit sohase fogok megszokni: a tömegkultúrát és az emberi szükségletek (pl. az emberség megtapasztalása a világban), szóval legelemibb és legemberibb szükségleteink alárendelését a maximális hatékonyság mindenható törvényének. Nem vagyok képes megszokni, hogy az embereket matematikai adatokként kezeljék, és a legnagyobb hasznosság elve szerint statisztikai osztályokba rendezzék őket. Hisz értem én, hogy szűkösek az erőforrások (a bűvös szó, amely előtt mindenki meghajol), s hogy már így is természetes kapacitásán messze felül kiaknázzuk a természet évmilliárdok óta számunkra (?) őrzött kincseit. Csak abban nem hiszek, hogy testi, lelki és szellemi képességeit (és emberségét!) harmonikus fejlesztő, nagylelkűségre nevelt emberideál helyett a pillanatnyilag legnagyobb hatékonyságot felmutatni képes haszon-ember típusa fogja legoptimálisabban felhasználni (sőt, a cél az lenne: megőrizni) a természet amúgy is erősen korlátozott erőforrásait. Persze rögtön ellenem vethetik: hogy ideális ember nem létezik , s hogy korunk másik legsúlyosabb tünete (az erőforrások agresszív felélése mellett, sőt talán éppen annak kázusaként) a tökéletesség bálványozása. Abban talán meg tudunk egyezni, hogy a tökéletesség, azaz a tökéletes emberség követendő és hasznos ideál. A kérdés csak az, hogy kerüljük el hamis bálványok választását. Csakhogy a tömegkultúra, illetve a jelenkor egész társadalmi, gazdasági, kulturális és oktatási rendszere egyáltalán nem is foglalkozik ezzel a kérdéssel. A padló alá söpri, mondván, hogy az ilyen kérdések szenvedélyes kutatásának pillanatnyi hasznossága nulla. Ezért nincs szükség írókra és szépirodalomra.

A következő buszra már tényleg felszállok, pedig majdnem olyan zsúfolt, mint az előző. Érzem, ahogy testemnek szelíd atmoszférája egyszerre tömegnyi másikba metsz bele hirtelen, s ők egy emberként hördülnek fel a néma fájdalomtól: még egy fölösleges, haszontalan útitárs. Mennyi kikopott életút, hány félresiklott életút süt felém az arcukról gyilkosan, ha pillantásom az illendőség vákuumából néha feléjük kalandozik cinkosan. Mért nem látok sehol egy mosolygó arcot vagy érdeklődő tekintetet? Mért nem kezdeményez senki egy spontán beszélgetést, vagy miért néznek rád, mint útonálló banditára, törvényen kívüli gonosztevőre, ha te mégis? Talán csak rossz buszra szálltam? Nem, azt hiszem, már sokkal korábban eltévedtem. Emlékszem, először még egészen kicsi gyerekkoromban.

Kisgyerek vagyok, olyan ötéves forma, aki a ház mögötti kert sűrű vadonjában felfedezni indul a világot. A gondosan ápolt tuják és virágágyások közül egyszerre csak, hirtelen félelmetes bozótosban találom magam. A legkülönfélébb színű, szagú és formájú gizgaz csápol előttem, ártó gonoszságuk, mint rossz lebujban a cigarettafüst, betölti az egész levegőt (a ruhámat is átjárja, már a bőröm szívja magába, de én nem tágíthatok - hisz marasztalnak a jóbarátok). S én egyre beljebb hatolok az élet sűrűjében. Vérszomjas bogáncsok hasítják a bőröm! A fű teljesen ellep; beborít, szorongat a dudva! ”Mama gyere!!!”

A kuplung igencsak kopott lehet, a busz nehezen indul, rázkódik, a forgóban az emberek görcsösen kapaszkodnak a szúrós, hideg korlátba, hisz kicsi a felület, nem jut belőle mindenkinek (íme megint az erőforrások dilemmája). A kezek egymásra tapodnak, de érzem: a többiektől csak hőt kapok és áttetsző közönyt. A busz gyorsul, a sofőr igen vagány, néha fékezés nélkül veszi be a meredek kanyarokat. Az emberek, a többi utas arca centikre tőlem, de már nem próbálkozok beléjük nézni (eszembe jut, hogy járt az a szegény fiú Pesten egy ugyanilyen autóbuszon). Kezdem megtanulni a rendet, s az íratlan szabályt: mi közöd hozzá? Alkalmazkodom a társadalom házirendjéhez. Inkább még a szememet is behunyom.

Behunyt szemmel sétálok egy sűrű erdőben, tizenegynéhány éves lehetek. Eleinte rettegek, nehogy fának ütközzem. Egy szertelen ág – mint kacér lányok haja, ha hevesen gesztikulálnak az igazukért a társaságban – megsuhint. Félek, hogy mindjárt felnyársalnak ezek a közönyös gallyak. Hunyorgok, majd gyáván kinyitom a szemem. Lám, vannak olyan szabályok, amiket én sem tudok, nem merek megtörni. Szerencsére az ösvény tiszta, nem lógnak be faágak. Újra nekiveselkedek a nagy kísérletnek: meddig tudok csukott szemmel sétálni az erdőben? Ezúttal legalább egy percet sikerül "kihúznom". Istenem, milyen mámorító ez a szabadság! Sose éreztem még magam ennyire szabadnak! Már-már beleszédülök a hirtelen jött szabadságba (így érezhették magukat a néger rabszolgák, vagy az európai jobbágyak, amikor évszázados zsarnokságból szabadultak). Újra megpróbálom. Már nem is szédülök, inkább szárnyalok, szállok és suhanok. Éppen ellentéte az annak az érzésnek, amit még akkoriban az iskolámban éreztem. Amikor még elhittem, hogy az iskolai érdemjegyem határozza meg, ki is vagyok én valójában (ó, azok a gyermeki hülyeségek)! Elhittem, hogy természetes, ha mások az alapján ítélnek meg, hogy ott vagyok-e, hogy "részt veszek-e", hogy értem-e, hogy akarom-e, hogy tudom-e, hogy alkalmazkodom-e, hogy behódolok-e, hogy vigyázzba állok-e, hogy tisztelgek-e, hogy tapsolok-e (mikor elvárják), hogy hallgatok-e (az ellenvéleményemről), hogy köszönök-e (tökélyre fejlesztett semmitmondással). Szóval én akkor félek leginkább, mikor az emberek nem hagynak "én" lenni. S ilyenkor mi értelme egyáltalán lenni?

A busz meredeket fékez – útlezárás lehet valahol. A féktárcsák, és a forgó körlapjai fülsiketítő zajt keltenek.

Mámoros pillanatok, a szájharmonika-művészt alig akarják leengedni a színpadról. Már a harmadik ráadást játssza. Máskor egy erdei kunyhó integet felém a távolból – az is szájharmonika-éneket ereget magából. De ez egy kicsit más, mint az előző: ez élet-szagúbb. Bús, melankolikus, ez jobban hajlik. És jobban összhangban van a derült égbolt mély kékjével. Ezt a dalt valami természeti ember játszhatja, aki legnagyobb kiszolgáltatottságában is szembe mer nézni a természet vad, emberellenes erőivel. Számban érzem a fém ízét én is (hisz én is szájharmonikáztam). Érzékeim teljesen feloldódnak egymásban, ahogy az ismerős dallamot hallom. Fokozatosan felkutatom, keresztbe-kasul végigjárom a hangok rejtélyes, színes, mélabús világát. Téved az, aki elhiszi, hogy a hang nem több, mint rendezett fizikai hullám és a fény csak fotonok monoton áramlása a nagyvilágban. A szavaknak lelke van! Hát nem érzitek a pattogós 'bükk' és a szájpadlás-simogató 'tölgy' csodálatos kontrasztját? Pedig ezt soha nem fogom bebizonyítani nektek. Nincsen rá képletem. S talán éppen ezért tetszik annyira.

A busz most panelházak között kavarog: ez a külváros. Szemétkonténer-ligetek, korlát, falak és kerítés. Bejárati ajtó, nejlonzacskó a húsos zöld gyepen. Egy-egy betonjátszótér. Az egyik szélén kókatag virít egynéhány sárga gyermekláncfű. Látszik, hogy nagyon élni akarnak. Ki tudja ebben a mai világban: talán egy évtized sem telik belé és újra övék lesz a világ. Új élet fakad egy letűnt civilizáció tövéről. Ez az amit nagyon nem szeretnék, de néha, amikor az egész világot ellepő erőszak-hullámok áramlanak felém a televízión keresztül, néha megszorítja a torkomat a láthatatlan rettegés.

Amott építési terület. A régi sportcsarnok homlokzata leverve, a munkások csákánnyal dolgoznak, úszik a beton a sötétben. Éppen mint a lebombázott városok képei a háborús filmekben. A sötétség könnyen becsapja az embert. Különös, fülledt sötétség. Az éj királya – a fekete köpenyes bűvész – most mindent úgy elvarázsolt. Hol eddig gyermekkorom kedves, árnyat és játékot adó fái terpeszkedtek, most mintha valami elátkozott, kiszáradt fák nyújtózkodnak a baljós színű ég felé – minden águk egy-egy döfésre emelt tőr. Mely kietlen, ősi pogány mágiáktól átjárt tájról szakajtották ide őket az én kedves Népkertem helyére?

A "... környékén különös villódzás lepi meg a szememet. A panelek tükörsima ablakai ijesztő játékot játszanak a fénnyel: a villogó sziréna keltette vízhang – mint valami barlangban - ide-oda pattog a beton lakótornyok között. Baleset történt, egy gépkocsi, mint valami összegyűrt, eldobott alumínium-szemét vérzik az aszfalton. Vezetője mozdulatlan, a kormányra hajtja jól fésült fejét.

A busz "végre" felélénkül egy kicsit. Nagyon. A fekete, barna, szürke, kék és zöld szemek és kontaktlencsék neonos sugarai a pórul járt gépkocsivezető látképén metszik egymást. A helyszínelők közben letakarják. Megjöttek a rohammentők – talán még szükség van rájuk. Elfordítom a fejem, a bámészkodás undorít. Az ember, ha segíteni úgy sem tud, csak újabb seb a pórul járt szerencsétlen összeroncsolt testén. A járókelők tömege, mint valami ősi vadászcsorda gyűlik az elejtett "vérző" vad köré.

Én egy tisztást látok magam előtt, a fenyő illatát kaszált páfrányfű nyomja le. Ősemberek futkosnak körbe-körbe, egy zebrát üldöznek, s végül lándzsáikkal leterítik. Az egyikük leguggol melléje s egy ék formájú kődarabbal leráncigálja róla fekete fehér csíkos pizsamáját. A csoport tagjai egyre élénkebbek, ahogy a mályvaszínű hús szépen előbújik rejtekéből mint tavaszi hóvirág a fagyos földből. Marakodás kezdődik, pofonok csattannak, egyik-másik a földre hullik közülük, s előkerülnek a fegyverek. Na jól nézünk ki: kezdenek emberek lenni. Vezérük, egy szigorú, morcos amazon-ősasszony félrehúzódik körükből és befejezi a megkezdett munkát. Ahogy befejezi, feláll, és határozott, ritmikus, már-már táncos lépésekkel járkálni kezd a rét körül. S végül megtalálja, amit keresett. Egy aszott, porhadó fatuskóra ráhúzza az értéktelen csíkos bőrt és dobolni kezd rajta. A Boleró ritmusát játssza: egy paripa két paripa vágtat, egy paripa két paripa üget a hegyeken, egy paripa két paripa vágtat, egy paripa két paripa üget a hegyeken, egy paripa két paripa... az ősemberek varázsütésre (a zene varázsának ütésére) felfüggesztik az öldöklő küzdelmet. Megtörlik a felhasadt szemöldököket, s mindenki kerít magának egy-egy hangszert. A zebra csontjaiból sípot, furulyát faragnak. Ínjaiból húrok, fogaiból csörgők készülnek. És játsszák a Bolerót... csak úgy ősemberesen. Én a szájharmonikámon kísérek. A közönség – a kimaradók – visszatapsolnak bennünket. Végre kezdem magam én is embernek érezni – köztük. Ebből előbb vagy utóbb (néhány százezer év múlva) még művészet is lehet. Megtanítom őket kezüket imára összekulcsolni. Most már mindent tudnak, ami lényeges.

A végállomáshoz közeledünk. a busz hátsó ajtaján egy szerelmes párocska száll fel a járműre. Kezeik vég nélkül egymáson motoznak – a Boleró lassított ritmusára természetesen –, minden mozdítható részletükkel falják egymás testét. Két forró, tüzes kohó. A lány – olvadó puha fém – hajladozik a fiú nagy kalapács-kezei alatt, s szépen fokozatosan teljesen hozzásimul, ahogy a haján is végigsimít. Lassan felveszik a szék alakját, a hideg ül(l)ő is átforrósodik tőlük. A levegő párolog, szikra robban belé – az első csók. És még száz másik követi természetesen. A két merev ("civilizált") fémtest teljesen felenged, talán, hogy az éjszaka sötét tégelyében végül majd összeolvadhassanak.

A pályaudvaron vagyunk. a heringek, mintha befőttesüvegből öntenék őket vissza a megoldatlan feladatoktól és pénzkeresés vágyától tajtékzó tengerbe, kifolynak az autóbuszból. Csak én maradok még egy kicsit, megvárom, amíg mindenki leszáll. A buszvezető rámdörmög: "na mian, tán ittécakázunk?" Tulajdonképpen jó lenne! Jó lenne beutazni ezzel a busszal az egész világot. Eljutni távoli tájakra, távoli emberek közé. "Na mian, tán a fülünkün ülünk?" - zsörtöl tovább Maci Laci, a sofőr (ennél idegesítőbb hangrendet keresve sem találhatott volna egyébként). Biztos álmos szegény, én aztán igazán megértem. Így mégiscsak nekilódulok az otromba magas lépcsőknek.

2005. március

Füssy Angéla írásai

A jelen markában

I.

Ma szótlan voltál, mint ki csak keresi a rímeket. Két kezedbe fogtad az arcomat, s elvesztem néhány lopott pillantásra a nagy kékségben. Ugyan az a szempár, ugyan azok a szemek – amiben ott felejtettem magam. Semmi nem változott. Persze te nem hiszel nekem. S ha arra kérlek, ne félj, hogy bízz végre bennem, te puha csókkal olvasztod vissza torkomba a szavaim. Ajkaid között már rég elfelejtettem az érveket, s csak akkor mosolyodom el zavarodon, ha befordultál a sarkon.

Végre testet találtál félelmeidnek – bennem. Mert önzésemre és csapongó létemre tökéletesen ráhúzható. Csak az rettent el igazán, hogy tükörbe nézel ilyenkor, ha szemmagasságban tartod arcomat.

És két félénk érintés között gyermekké válsz karomban. Gyermekké, aki magához édesgette a vadat, néha kifutott hozzá a kertbe, hogy megsimogassa – bizonyságot tegyen arról, mennyire édes a számára. Néhanap a tenyeréből etette, mint egy profi idomár; s akkor a vad házi-cicává vált egy órára. De egy pillanatra sem felejtette el, hová tartozik – mikor a kisfiú napokig csak az ablakból lesett ki rá. Egy reggel aztán arra ébredt, hogy hiába szólongatja kedvencét. Csalogatta volna szép szóval, langyos tejjel – a vad már messze járt. Tán visszatért a vadonba, mert a fiú sosem engedte be a szobájába.

S ki tudja, felnőtt fejjel talán önön húsával etette volna... Akkor eggyé lesznek ők ketten?

Nem téphetek a húsodból, legfeljebb sebeidből kicsorduló véredet nyalogathatom időnként.

A leopárd például saját mancsát lerágja, ha csapbába esik. Szelídítsd meg, engedd a hálószobádba, s ágyad mellé heveredik, amikor alszol. Csak sose zárd rá az ablakot. Mindig legyen egy rés, ahol biztosítottnak látja a menekülés útját.

Mondd, Te meg mernél szelídíteni? Vagy inkább - csak kijársz hozzám az állatkertbe?

II.

Arcok és tenyerek özönében, nem volt túl nehéz megtalálni a tiédet. Ismertem a lélegzeted, a karod szorítását, és még mindig kilométerekről felismerem a lábaidnak nyomát. Most újra kézen fogva sétálunk a homokos partokon. Ami néha olyan, akár a futóhomok. Elsüllyedünk, ha megállunk átölelni egymást.

Mielőtt a homok betemet, kifonom karjaimat a nyakadból. Mert folyton sietni kell. Lesni az órát, mintha lemaradnánk valamiről.

Mi történik akkor, ha nem kapálózunk? Mi lehet a homok alatt? Elárulom neked, Te és én. S a teljesség. A teljes vérközelség. Nem félig vállalt szerelem.

Nem maradhatunk túl sokáig az ölelésben – sétáljunk tovább... Ha kifogy belőlem a szusz, ígérem; elhallgatok. Akkor megállhatsz és felkaphatsz az öledbe. Kergetőzünk. És újra futóhomok. Már térdig ér. Én vajon elmerek süllyedni benne?

Ahol a partok véget érnek előbb megszorítod, majd elengeded a kezem. Tovább sétálunk, mint két ismerős, kik csak összefutottak a Szupermarketben, és egy irányban mennek tovább. Ha nem engednénk a szorításból, vagy hogy ne kívánjak sokat, csak a kisujjam az ujjaid közt hagynám véget érne-e az utca?

Ha nem volnék biztos abban, hogy magadtól ugyan ezt kérdezed – meghagynálak a tudatlanságban. Vinném egyedül a kérdőjeleket a hátamon, mert én vagyok az erősebb.

De minden éjjel a leheletemet érzed a tarkódon. Kisimítod szőke fürtjeim az arcodból, fogaid közé szorítod a párna sarkát és várod a mindig holnap reggelt, hogy kisüt e a nap. Ugye így van kedvesem? „Mert napfényre mindenkinek szüksége van.”

Oly annyira biztos vagyok magamban, mégis mennyi a „ha”, mennyi a feltételes mód...

Ismerlek, miként önmagam. De valóban helyesen ismerem e fel a két test közti határokat. Már néha nem tudom, hol végződöm, és hol kezdődsz te. Hol ér véget test és lélek ha a kontúrok összemosódnak?

III.

Eszembe jutnak az első suta lépteid, hogy nem mersz a szemembe nézni. Csak lesütött tekintettel hajbókolsz, hogy a füled hegye is beleizzik. Csak az asztal túloldalán érzed biztonságban magad – de nem tudtam megmaradni a kijelölt helyemen. Nem kellett túl sok hozzá, csak átvágni egy szalagot, átszakítani egy korlátot és lásd eltűnt az asztal. Felálltam a székből, eléd léptem és megragadtam a kezedet. Azóta nincs két külön oldal. Elgörbült a tér és csak az idő maradt, mert úgy hisszük... Vagyis még mindig nem hisszük el, hogy vég nélkül való.

Az idő. Amennyit abból egymásnak tudunk adni. Töredéke annak, mint amitől két ember összetartozik. Ha ez egyáltalán az együtt töltött idő kérdése. Hány egymás karjában ébredés után nyilvánítható párrá férfi és nő?

Minden reggel veled kelek, magad vagy a hiányérzet, mi beleég párnába és paplanba...

Ha szabad perced nekem szánod, s én épp akkor épp azt a percet szintúgy tőled kívánom, az a teljesség. A teljesség önzetlensége. Azt mondom légy szabad, légy mindig a sas a szirtek felett – mégsem tudom felszámolni önzésemet. Mikor leszek már végre annyira Ember, hogy átlépjem a legemberibb fundamentumot – az önzést?

IV.

Amikor feltárod a föld alatt rejlő sziklába zárt kincseket, amikor már ismered annak a földnek atomjait, atomjainak rezgéseit, hogy felcsillan a mélyből az értelem – fordul egyet a világ. Más szögből süt a Nap, s tán nagyobb árnyékot tart a Hold is.

Újra fordult a Föld a tengelye körül, vele egy pillanatra, vagy hosszabb időre – meglehet – hátat fordított a Napnak. Hirtelen minden világossá vált, eloszlottak kétségek, mint zivatar után a felhők.

Az első gondolat: Vesztettem!

Vesztettem, a nélkül, hogy „a harcot megharcoltam” volna. És mert az térhet csak nyugovóra, ki „a harcot megharcolta”, nyughatatlanul tévelygek, mint kóbor szellem; kísértésre ítélt még csak el sem kárhozott lélek.

Ki csatában esik el, legalább hősi halott – még a heroikus bukást sem élhetem meg érted, értem.

Tisztes harcban akartam elbukni végül ha győzni nem lehet, s nem hadirokkantként megírni a harcot mit mások harcoltak helyettem.

Nem kellett döntenem. Holott épp ez az, amit még meg kell tanulnom ahhoz, hogy tovább tudjak lépni. Nekem, magamnak kell döntenem. Egyedül.

Bár ketten vagyunk, amikor rád nézek, tudom, hogy én fogok választani. Félek, hogy túl gyenge leszek. S ha csak játszi gondolatra is engedem, hogy eluralkodjon rajtam a félelem – akkor vesztettem, valóban veszítettem.

Áhítat

Miképp a koldus
Kinek torkán fúlladozik az éhség
S megtöri darabka kenyerét
Míg sülő kalács illatát hordja a szél
Nyelvén a falat akár a méz
Nem, mint több napos avas kenyér
Húsz fok hidegtől megváltást remél
S magára rántja Krisztusunk lepelét –

Akképpen te is
Mindenkor
Áldott legyél!

Érintés

Ma éjjel
még
kezed kezembe fér
bőröd bőrömhöz ér
húsod húsomba ég
Hajnal jön
borús az ég.

Hálátlan hálával

(Istennek és az Anyának)

I.

Isten,
vagy akárki, odafenn
itt vagyok
s te akartad, hogy így
legyen.

Mondd, megérte-e?

Megérte-e életre küldeni
ki minden írt-íratlan
törvényeddel
s még önmagával is
felesel...?

Oly hatalmas a születni
Vágyó lelkek tábora,
Mért pont engem küldtél
a legsötétebb korba...?

Hálátlan hálával
Elfojtott bánattal
Ostobán és gyáván
Eldobnám mindazt, mit nekem adtál!

II.

Sütött-e a Hold
az édes éjszakán,
mikor méhedbe fogadtál
– Anyám?

Vagy a Napnak sötét oldalán
ölelte magához hab tested
az apám
s attól lettem én ily
borús és halovány...?

Sose bánd!

Ha nem is nyílt virág
tiszta szívem táján,
ne bánkódj, mert én sem
bánom...

Hálátlan hálával
Elfojtott bánattal
Ostobán és gyáván
De köszönöm, Anyám...!

Maradj még!

Lassan lépdeltél elébem
Az áttetsző csöndön át
S megálltál szememben,
Mint vihar után
A letört faág.

Por a porhoz

'Enyészet foglya angyalarc tükrében a mosoly'

*

Hullámzó érző testek...
Kéjutazásai a porhüvelynek

Érintések bölcsője
Bőrünk negédes zenéje –
Idegvégződései egy kérges tenyérnek.

Balzsamozó rózsa csókok
Egymáshoz tapadó petyhüdt izmok...

*

A bíbor vér még áramlik öledben
Még bizsereg ízed a nyelvemen
Nem kell több...
Ötven év csupán,
Hajnal hasad testünk alkonyán.

– Mi leszel ha nagy leszel?
– Névtábla korhadt keresztfán!

*

Csontjaid megette a rák...
Fekete zsákkal takarnak le egy sztrádán...

Ágyban sorvadsz öntudatlan...
Elfogyunk lassan a dalban

Por a porhoz
Ennyi marad
A kezemet meddig fogod?
Ránk talál éj után a hajnal
Küzdhetünk acélként a faggyal.

*

Kik születtünk szerelemből
Éveken át így szerettünk
Ős ösztöntől átitatva
Hányszor kezdtük mindig újra?

Megfeszültünk hitünk mellett
Csak nyakunkban hordtuk a keresztet
Tövisektől sosem féltünk
Mégis százszor kivéreztünk

Reményünket isten falta
"hét emberként" szálltunk sírba.

Szerelem fonál

Csendből fonlak
nem szavakból
Szavak közti
hallgatásból

Pont vagy te
a mondatomban
Nyugalom
a tobzódásban

Hallom, ahogy
arcod fordul
Rezdülő kis
mozdulatból

Szabadulsz
puha karomból

Ott hol nyílik
egy szakadék
Áttűz
fénytengernyi messzeség

Csak a pillanatban
bársony az érintés
Utána
fénytengernyi messzeség

Csacsogásom
térdedig ér
Nem hajolsz le
szavaimért

Csak némaság
tiszta beszéd
Gondolatnyi
szemérmesség
A többi:
fénytengernyi messzeség

Csak az épphogy-érintés
elég merész
Hogy ne tépje szét
az észlelés

Meredély!
Ami nem: az
csak menedék!

Maradunk
Te meg Én
S a fénytengernyi messzeség.

Kovács Enikő Edyko versei

Valóság-képzelet

Egy érzés, egy pillanat,
s egy kép, ami megmarad
A valóság, s képzelet,
játékot űz veled.
Látod, de nem hiszed,
érzed, de nincs veled.
Egy látomás, végtelen,
s a képzelet, száll velem.
Csak érint és elhalad,
mint árnyék, egy perc alatt.
Itt volt, de elveszett,
kerested, hol lehet.
Elmúlt, de újra jön,
egy szép nap, majd rád köszön.
Érzed, most jó neked
vágysz rá, de nem mered.
Szólnál, de nincs kinek,
kérdeznéd, hogy lehet?
Látod, mert képzeled,
érzed, mert elhiszed.
Érint, bár messze vagy,
álomként elragad.

Bor

Borban van az igazság
és borban van a lényeg,
e tökéletes nedű nélkül
mit érne az élet.

A felkelő Nap mosolyát,
az alkony vörös fényét,
a zivatarok illatát,
s a boldogságnak ízét.

A hétköznapok gondja közt
az ünnep tisztaságát,
minden cseppben érzed ezt,
s a lélek szabadságát.

Vörös színben tündököl,
mint rubinkő a fényben,
mint nemes-lelkű királyvér
a győzelem hevében.

Illatában benne van
a remény és az élet,
ki nem kóstolta, nem értheti
miről is beszélek.

Köszönjük szerzőinknek, hogy műveikkel emelték a lap színvonalát!