"Te magad légy a költemény"

Kálnoky László versei

(első rész)

 

A HelyzetEmber klasszikus szerzők műveiből válogat. Nyolcadik számunkban Kálnoky László verseit olvashatják.

Kálnoky László 1912. szeptember 5-én született Egerben. 1930-tól a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán tanult. Tanulmányait másodévtől az egri jogi karon folytatta, majd Pécsett szerzett államtudományi doktorátust 1935-ben, s köztisztviselő lett az egri városházán. Húszéves koráig szinte egész Nyugat-Európát bejárta. Első verseskötete 1939-ben jelent meg, a kötetről Weöres Sándor írt érzékeny bírálatot a Nyugatban. 1941-ben minisztériumi állása miatt Budapestre költözött. Súlyos tüdőbetegsége miatt két évet töltött szanatóriumban. 1945. után főelőadóként dolgozott a Belügyminisztériumban, majd ugyanitt könyvtáros lett, de 1953-ban elbocsátották. 1949-től majdnem egy évtizeden át csak fordításai jelenhettek meg, szinte teljesen kiesett az irodalmi köztudatból, ugyanakkor fordításaival a műfaj egyik legnagyobbjává vált. 1954. és 1957. között a Szépirodalmi Könyvkiadó lektora volt, 1957-től szabadfoglalkozású író. 1939 és 1956 között írt költeményeinek egy részét megsemmisítette. Az Élet és Irodalomban 1960-ban megjelent A kegyelet oltára című szatírája botrányt kavart. Támadóihoz szóló válaszversét nem közölték, így újra elhallgatott, csak fordításai jelentek meg. A hatvanas évek végétől kezdődött lírájának új korszaka, élete utolsó húsz évében terjedelmes életművet hozott létre. 1985. július 30-án, utolsó kötetének befejezése után néhány héttel halt meg.

Főbb művei:

Lázas csillagon: Válogatott versek. 1939-1956. 1957.
Lángok árnyékában. 1970.
Letépett álarcok: Válogatott versek. 1972.
Farsang utóján. 1977.
Déltenger. 1978.
A szemtanu. 1979.
Összegyűjtött versek. 1932-1978. 1980.
Egy hiéna utóélete és más történetek. 1981.
Az üvegkalap: Versek. 1982.
Bálnák a parton. 1983.
A gyógyulás hegyén. 1983.
Egy mítosz születése: Téli napló. 1982-83. 1985.
Hőstettek az ülőkádban. 1986.
Az áramló időben: Válogatott versek. 1990.
Összegyűjtött versek. 1992.
Kálnoky László válogatott versei. 1998.
Egy pontosvessző térdkalácsa: Válogatás a költő humoros verseiből. 1996.

Szeszélyes szüret: Válogatott műfordítások. 1958.
Virágzó tüzek: Versek a szerelemről: Műfordítások. 1970.
Szerenád: Versek a szerelemről: Műfordítások. 1974.
A lehetséges változatok: Válogatott versfordítások. 1981.
Mázsákat görgetve: Elbeszélő költemények: Műfordítások. 1985.
Szentségtörők és mártírok: Drámák: Műfordítások. 1988.

Az a kis ember ott belül
A tearózsa
Első szerelem
   Egy úrilány portréja
   Fonák állapot
   Bűnjelek
   Morbus hungaricus
   Ez lett a vége
Magyar költő a XVI. században
Kövérek a fürdőben
Találka
Bordaműtét
Szanatóriumi elégia
Egy modern zsarnokhoz
Intermezzo
Baka utca
Bűn
Magány
Ars poetica
Kamaszkor
Megbántott halottakhoz
Töredék
Munkamódszerül
Shakespeare: XIX. Henrik
Az idő szintjei
Egyszerű fejfa
A labirintus

 

Az a kis ember ott belül

Az a kis ember ott belül
ugrál, torz fintort vág, nevet;
fejedben lakik, agyvelőd
az ágya, ablaka szemed.
Ha torkod sírás fojtogatja,
s keserűséged könnybe gyűl,
szemtelen hangján felkacag
az a kis ember ott belül.

Az a kis ember ott belül
tarka zászlókkal integet.
Nem látja más, csak te tudod,
mi van a homlokod megett:
cirkuszporond és arzenál,
mert rendet sohasem csinál
az a kis ember ott belül.

Az a kis ember ott belül
szájas demagóg, lázadó.
Te vagy a buta nép neki,
téged uszít és téged óv.
Kigúnyol hagyományt, tekintélyt,
és ha a hallgató bedűl,
kaján szamárfület mutat
az a kis ember ott belül.

Az a kis ember ott belül
élősdid, kis belső tetű,
húsodtól s véred italától
torkiglakott tekintetű.
Megvárja, míg a szív megáll,
a szemgolyón át elrepül,
és egy új testbe költözik
az a kis ember ott belül.

 

A tearózsa

A tearózsa sápadtan hever,
sárga villanyfényt szórnak rá a körték,
mint egy szűzlány, ki este lefeküdt,
de kéjgyilkosok álmában megölték.
Szépívű szára lanyhán hajlik el,
kelyhe tövén áttetsző, halovány pír,
mint fogak helye a fehér nyakon,
ahonnan vérét szívta ki a vámpír.
A kertben valaki letépte reggel;
fáj nézni, s az asztalról nem veszem le,
mert nem mozdulhat addig semmi el, míg
lefolyik a sötét helyszíni szemle.
A tettes künn az éjben bujdosik,
s itt meztelenre vetkőztetve fekszik
az áldozat, és úgy vizsgálom én,
mint hivatásos és komor detektív,
s találok környékén, ha kutatok,
egypár lábnyomot s ujjlenyomatot.

 

Első szerelem

(Részletek)

Egy úrilány portréja

Szép arc, kacér mosolyú, barna szem,
karcsú derék, feszülő, büszke mellek,
ötvennégy kiló hús vagy; azt hiszem,
semmi több, s én hülye, megénekellek.
A zongora billentyűit vered,
strandon fekve tartásod kéjes, álmos,
labdád száll a teniszháló felett,
illatos hajad széltől fújva szálldos.
Legdrágább kincsed, féltett drágaságod
kis hüvelyben egy félhold-forma hártya,
épségben tartva kell reá vigyáznod,
és tartogatnod a nászéjszakára.
Nem fér hozzá udvarló, szerető,
csak férj számára lesz áttörhető.

 

Fonák állapot

A bál után a masszőrhöz kísérlek
a gőzfürdőbe, s látok egy padot
a folyosón, hol, míg becses személyed
meggyúrják, el-elbóbiskolhatok.
De álmos udvarlód kell hogy virrasszon,
mert sikoltasz, mint kin erőszakot
követnek el. Csiklandós a kisasszony!
S elképzelem – mily fonák állapot! –,
hogyan heversz anyaszült meztelen
hanyatt, mosószappanhabtól fehérlő,
szétvetett tagokkal egy hencseren,
s majd megesz az irigység a kövér nő
miatt, ki miden porcikádban ismer...
És ráadásul még fizetned is kell.

 

Bűnjelek

Fűvel-fával kikezdesz, s még ha fűvel-
fával kezdenél ki, de férfiakkal.
Fiatallal s öreggel is, a bűnjel
kacér mosolyod, mely csábít s marasztal
mindenkit közeledben. Még a vén
érettségi biztost is, lusta kislány,
úgy elbájoltad annak idején,
hogy végül átevickéltél a vizsgán.
Ölelnélek, míg meg nem fojtanálak!
Gonosszá tettél engem, oly gonosz vagy.
Légy beteg, azt kívánom, nyomd az ágyat,
míg minden hódolód megunja, s otthagy,
és egyedül én látogassalak.
De te egészséges vagy, mint a makk.

 

Morbus hungaricus

No még csak ez kellett! Tüdőbajom van.
Csúcshurut, de hát mindig ez a kezdet.
Átvészeltem még kisfiú koromban
a bőrtuberkulózist. Most kikezdett
belülről is a kór. Egyik beteg,
ki velem egykorú, azt mondja: "Meglásd,
félnek tőled eztán az emberek.
Kerülnek majd a lányok, mint a leprást.
Nagy baj, hogy nincs még gyógyszere e bajnak,
csak téblábolnak itt az orvosok.
Körül a betegek rakásra halnak."
Sajnos, igaza van. Bizony, mocsok
egy állapot! Mégis, egye fene,
úgy döntöttem, nem pusztulok bele.

 

Ez lett a vége

Mint aki iszapos tó fenekén él,
úgy tengetem itthon minden napom.
Lejjebb vagyok a béka fenekénél.
Hull a hajam, kopaszra nyíratom
s kvarcoltatom fejem, a tegnap este
írt verset dühhel tépem össze mára.
Nem válaszolsz leveleimre. Pestre
mentél, egyéves akadémiára.
Majd hazajössz, hogy eljegyzésedet
megtartsd. Nem is találkozunk mi már most.
Ha így határoztál, Isten veled!
Én itthagyom örökre ezt a várost.
Lantom miattad szögre nem akasztom.
Szülj, flörtölj, légy vidéki úriasszony!

 

Magyar költő a XVI. században

Hajnalban az mezők fűve harmatozik.
Nap kél. Nehéz fejem kókad, darvadozik.
Harsány hangú madár vígan kiáltozik,
s bajom vigasságra ettől sem változik.

Sem penig, ha est jó, világ borultában,
mikor álmatlanul az Duna martjában,
távoli pitymallat sanyarú vártában
ülök az éjszaka csillagos sátrában.

Madorlába foglalt szentkép volt a képed,
de téjszín kezeddel durván összetépted.
Másra borul selyme hajad függönyének.

És fene mándrucnak fogait kiállom.
Csatákban véremnek hullát nem sajnálom,
s gyönge lány okozza keserves halálom.

 

Kövérek a fürdőben

A nap saját tüzét nem állva ődöng,
s a föld alatt fölgyújtja a szenet.
Hűsre vágyunk. De mint megannyi kőtömb,
oly súlyosak, oly lomhán fekszenek

a víz partján a fürdőző kövérek;
hanyatt hevernek, míg a rekkenő
nyárban, mint nagy gyümölcsök, lassan érnek,
és állukon sötétlő serte nő.

Mellszőrzetük sűrű, fekete bokra
dzsungel, melyben eltéved hangya jár;
rápingálja hasukra, homlokukra
haragosvörös rózsáit a nyár.

Verejték tölti meg hájuk redőit
s alápereg, mint zsíros, sűrű könny,
de köldökük körül kis tóba gyűlik,
s a guta ül lila nyakszirtjükön.

Bukfencet vet a délibáb, s továbbszáll.
Fejükre százezer fehér acél-
sugár zuhog, mint fémes fényű nádszál.
Zubog a víz, s lángot vet. Itt a dél!

Kilenc angyal fényes réztrombitát fúj;
süket fülünk mintha nem hallaná;
savószínű szemük a légbe bámul,
eszméletük mély űrbe hull alá.

Nyugodtan fekszenek, tán arra várnak,
hogy fölszippantja súlyukat a nap,
s ők könnyű fonalán egy szép sugárnak,
mint lomha ballonok, elszállanak.

 

Találka

1

Megvacsoráztam, feketéztem
lassan szívtam a cigarettám.
Kint a körúti estbe kék, zöld
s vörös betűket írt a reklám.
Az újságokat félredobtam,
számítgattam, hogy még jöhetsz-e?
Az üvegen át egy csavargó
vágyódó szemmel nézni kezdte,
a fürge pincérek kezében
hogy vándorol a pecsenyéstál.
De félt szegény, hogy jön a rendőr,
így hát csoszogva tovasétált.
Gépiesen mondtam magamban
el egy verssort; jazz-zenekar szólt.
A szomszéd asztalnál kövér úr
emésztett, szájában szivar volt.
A kávéházi grafológus
megpróbált pár pengőt szerezni,
és egy sertéskereskedő
jellemét kezdte elemezni.
Egy hölgy kivette tükörét, hogy
száján megigazítsa rúzsát.
Négy nőszobor oszlopot tartott.
Talán pályatévesztett múzsák?
Fizettem, s indulni akartam,
mivel tizenegy óra múlt már;
ekkor érkeztél, s elmesélted,
milyen nehezen szabadultál.
Arcod piros volt a hidegtől,
a szemeid izzó acéltűk,
és tudtam, hogy enyém leszel
az éjjel, ahogy megbeszéltük.

2

Összemart s itthagyott vágy,
mint szélben elzúgó darázsraj;
a sötétben két cigaretta
világított halvány parázzsal.
Feküdtünk, s az jutott szembe,
hogy mászkáltak körötted holmi
fajankók, s csak nézték a szádat,
de sose merték megcsókolni.
Tudtam, most gyöngédnek kell lenni,
s az volna a dolgoknak rendje,
hogy mondjak már valami szépet,
ami, sajnos, nem jut eszembe.
És irigyeltem azt a férfit,
aki a nőktől gyorsan elmegy,
mikor a szerelem után
már nem kívánja a szerelmet.
Féltem fölgyújtani a villanyt,
mely garniszállókban fakó, bús;
arra gondoltam, most megy el
a legutolsó autóbusz,
s lassan elvásik minden íz,
amibe a száj belekóstol,
s arra, hogy holnap délelőtt
ötven pengőt kérek Lajostól,
s hogy bárcsak egyedül lehetnék
– nógatni kellene a percet –,
s hogy a héten lesz rá időm,
lefordítok egy Verlaine-verset.

Kissé fáztam, és úgy feküdtünk,
a semmit nézve, szótlan, ébren,
mint két fogoly az éjszaka
fekete bársonybörtönében.

 

Bordaműtét

Gonosz fogókkal hét bordám kitörték,
hallottam megreccsenni csontomat.
Holtsárga fényt szitáltak szét a körték,
a műtőasztal szállt, mint a vonat.

A morfium elringatott, hideg
mámorba, jégfalú mélységbe estem,
és olykor egy-egy átvágott ideg,
mint villanyáram, rázkódtatta testem.

Ha akkor láttad volna azt a tálat,
melybe vérem folyt! Micsoda utálat:
csupa húscafat, genny és csontdarabka.

Ha láttad volna azt, mit én se láttam,
válltól lapockán túl feltárva hátam,
megszántál volna tán egy pillanatra.

 

Szanatóriumi elégia

1

Az éjjel, hogy szivem zakatolt szakadatlan,
s dobolt, aludni nem hagyott,
és ablakom mögött ragyogtak dús csapatban
a tiszta téli csillagok,
forró párnáimon forogtam jobbra-balra,
s ekkor történt velem, hogy ráeszméltem arra,
mily borzasztó, hogy itt vagyok.

Körül az utakat a hófúvás belepte.
Hóban szunnyadtak a faluk.
Az éj, mint óriás szárnyú, fekete lepke,
rászállt a tájra, s elaludt.
Bár hagyna engem is a fájó nyugtalanság,
mint fürge hírvivő, ki átvevé parancsát,
s indul, reggelre messze fut.

Vagy futhatnék magam, s lehetnék messze innen,
csatolhatnék lábamra sít,
és meg se kérdeném, teherként kell-e vinnem
e táj sötét emlékeit,
hol minden gondolat vergődés, visszahullás
és cél nélküli harc. Nem várja szabadúlás
azt, akiből kihalt a hit.

Mintha csak egyedül élnék az épületben,
sehol sincs egy parányi nesz.
Várom, hogy a szelíd álomtündér belebben,
sötétkék léghajóra vesz.
A csend, mint fekete bálvány, néz a sarokból,
de reggel köhögés kél háromszáz torokból.
a lassú lázak háza ez.

MIlyen lehangolók a fáradt ébredések!
A hó esik, vagy épp elállt.
Lassan felöltöm a szokásos öltözéket:
mackóruhát, nyakamba sált.
Ha hőmérsékletem nem száll magasra, holnap
felöltözöm, három pokrócba csomagolnak,
és úgy gyakorlom a halált.

Az álom elkerült. Mennyire irigyeltem,
ki öntudatlanul pihen:
az alvók ágyukon, az almafák a kertben,
a gőzhajók sötét vizen.
De párnáimra én fejem hiába hajtom,
mert mint kemény ököl egy súlyos tölgyfaajtón,
dörömböl nyugtalan szivem.

Hallgattam a szivem. Valami nyomta mellem,
nehéz, alattomos veszély.
Harag öntött el az ostoba végzet ellen,
sűrű, fekete szenvedély.
Vasfalnak ronthat így az őrült, s visszapattan.
És vérem folyt, amint az ajkamat haraptam.
Így múlott lassacskán az éj.

2

Oly hosszú volt a tél, szinte kibírhatatlan;
milyen nagyon vártuk pedig
a tavaszt, mely a föld alatt szervezte lassan
játékos forradalmait,
hogy kéklő ég alatt nyilazzanak a fecskék,
s a fák, mint párttagok, kitűzzék a rügyecskék
élénk színű jelvényeit.

Néha oly vágyódóan néztem a szürke égre,
mint börtöncellából a rab,
akinek egyetlen vigasza, menedéke
az a kis, négyszögű darab,
s így nézték mások is, csüggedten vagy kitartón
viselve végzetük. Meglátszott minden arcon:
fél, hogy örökre itt marad.

Ó, hányszor néztem el az ődöngő csoportot
a kúracsarnokok előtt!
Sötét tekintetek, pergamensárga arcok,
micsoda gondterhelte fők!
Akadtak párok is; sétáltak kéz a kézben,
de távolról nézve egyforma volt a két nem.
Nadrágban jártak itt a nők.

A legtöbb lány olyan fiatal volt s törékeny,
hogy összeszorult a szivem.
Félénk virágok a halál forgószelében.
Összebújtak nyolcan-tizen.
Könnyű lépéseik, ha csend van, szinte hallom!
A kettős lift felé siettek át a hallon,
kopogva, kis cipőiken.

E különös helyen sokan a szerelemben
kerestek feledést, vigaszt.
Mit elvesztettek, egy kék vagy fekete szemben
próbálták megtalálni azt.
Szívük sütkérezett a bágyadt téli napban,
s az irgalmas sugár leolvasztotta lassan
a reá kérgesült viaszt.

Az aggodalmasak, elég nagy volt a számuk,
a kórt, mely birkózott velük,
figyelték; pontosan tudták a gaffky-számuk,
vagy westergren-felvételük,
és röntgenképüket maguknál hordva, foszlott
légzőszervük gyakran elnézték. Higanyoszlop
irányította életük.

Fél éve éltem itt, s a hely ezer szokása
így lett lassan tulajdonom.
Mintha egész nyakig volnék a földbe ásva,
nem kért tudás mázsája nyom.
S mint kóbor remete valami sziklazugban,
úgy éltem a hegyen, melyről magam se tudtam,
hogy börtönöm vagy otthonom?

3

Hol elfordul az út, jobbról egy sziklakatlan,
baloldalt bokrok és fenyők,
hogy eltűnt már a hó, gyakran meglátogattam
a hegyvidéki temetőt.
Kakukk szólt, nyúl futott, a természet zsibongott,
de csöndben álltak a fejfák; alul a dombok
hátán haragoszöld fű nőtt.

Halott nevek. Sokan még húsz évig sem éltek.
Mit vétettek vajon, s kinek?
Kaptak-e örömöt az élettől szegények?
Halálukat ki érti meg?
Egy rosszkedvű öreg motoszkált olykor itten;
kimérten dolgozott, sírgödröt ásva Isten
mostoha gyermekeinek.

Pár percet tölt el itt az élő, mint a vendég,
s sötétlő arccal megy tovább.
Félelmes tanterem e hely, hol a növendék
elveszti fénylő mosolyát.
Akiknek nincs tavasz, akiknek nincs vasárnap,
sötétben alszanak, már semmire se várnak
lenn a türelmes koponyák.

Fölöttük csendben nő a fű, közötte dudva
és sárga kutyatej virít.
Ó, ha a számtalan csontszáj beszélni tudna,
mily hangzavar támadna itt!
De emberéletet Isten csak egyszer adhat,
s nem fogja kedvükért megtörni az anyagnak
örök létű törvényeit.

Hogy a sebész kivett hét bordarészt belőlem,
a természetben mit jelent,
s éppúgy, ha a halál majd elrabolja tőlem
az örökkévaló jelent?
A félelem felém hiába is lopódzna,
nem fogom görbülő gerinccel, szolga módra
kérlelni a könyörtelent.

Járok-kelek a lét zavart forgatagában,
és nyugtot nem lelek sehol.
Egy rosszkedvű napon utolsót lép a lábam.
Eltemetnek. Ki tudja, hol?
Ha majd egy sírgödör a testem befogadja,
ott sem leszek egész: csontvázam hét darabja
messze kallódik valahol.

Az életet ha túl kegyetlennek találom,
eldobni azt enyém a jog,
és megrendelhetem naptár szerint halálom;
ha tetszik, mindent itthagyok.
Tapintom mellkasom falát, a szív ahol ver,
de mégsem dörren el kezemben a revolver.
Mily gyáva lázadó vagyok!

Csak állok s bámulom az égen gyors iramban
tovarepülő fecskerajt.
Elillant éveim számlálgatom magamban.
A menekülés vágya hajt.
Hadd mondják a buták és boldogok: "Be jó itt!"
feledve, hogy a sors apró egérfogóit
nem tudják kikerülni majd.

A lét reménytelen. Sötét a szív magánya,
bár mélyén olvadt érc hevül,
de sziklarétegek zárják el, s mint a bánya,
nem mutatja, mit rejt belül.
Titkom sem él tovább, ha megszűnik személyem.
A tárna összedől, és kincsei a mélyben
maradnak menthetetlenül.

Hány szürke alkonyat lepett meg észrevétlen,
testvéreim, tinálatok!
Sok évig jámborul és együgyűen éltem,
akár a boldog állatok.
A fürge gondolat, ha itt járt, már szaladt is.
Rémképek voltatok. Kinőtt a föld alatt is
a körmötök, szakállatok.

De úgy esett, hogy egy hozzátok közel álló
közösség fogadott tagul.
Létem két út között csupán rövid megálló.
Mi sem sújthat váratlanul.
Lassan elhagynak az eszmék; hiába hittem.
A szép szavak silány gyűjteményével itten
csődöt mond Settembrini úr.

Láttam, ki vérömlés után mozdulni sem mer.
Láttam mellkast, melyben szelep
módján gumicső volt. Láttam, mint lesz az ember
élő baktériumtelep.
Láttam, mit ellenünk szeszélyből, unalomból
egy ellenséges és a földön túli kigondol
Új változat már meg se lep.

A semmi dölyfe tölt. Mért vigasztalna minket
bűvészet, betanult fogás?
Figyeljük, befelé fordítva szemeinket,
a férget, mely bensőnkben ás.
Eltűnünk nyomtalan, mint réteken a hófolt.
Nevünk sem él tovább: vérünktől az utókort
megvédi a törvényhozás.

De a sötét erők, szüntelen szertejárván,
a halál magvait vetik;
az ártalmas csírák, az éhség és a járvány
szolgálnak eszközül nekik.
A láthatatlanul kicsik hadteste hódít
e földön, és talán kiirtja majd lakóit
a legutolsó emberig.

A csillagász csövén csak éjt láthat, gomolygó
ködfoltokat; kevés a fény.
A mindenség hideg, a föld parányi bolygó,
az ember megtűrt jövevény,
ki a mulandóság keserű kenyerén él,
s a napkorong tüzes kályhája melegénél
tengeti napjait szegény.

És vándorolnak a csillagképek felettünk,
megfejthetetlen rend szerint.
Lelkünk anyagtalan, és színes sár a testünk,
amelyben életnedv kering.
Nem értjük végzetünk. Bolyongunk körbe-körbe.
Csak porszemek vagyunk. Mindegy, hogy mely gödörbe
kerülnek egykor csontjaink.

 

Egy modern zsarnokhoz

A messzi harcmoraj,
a szén, vas és olaj,
az újság és a könyv
hatalmad hirdetik.
A föld mély gyomra döng,
ha mint hógörgeteg,
fenn eldübörgenek
a súlyos harckocsik.

Éjfélkor városok
fölött az ég lobog;
gyorsan futó, falánk
tűz terjed s szörnyű hő,
sárkánytaréj a láng,
rekedt vészkürt vonít,
megolvadt érc folyik,
átforrósul a kő.

Amíg száj szólni bír,
szélvészként száll a hír,
sötét lovon, az éj
hátán vágtat, s vadul
üvölt, mert a veszély
rabló ölyvként lebeg
a háztetők felett,
s lecsap váratlanul.

Ki fél, imába kap,
más gázmaszkot ragad,
sötét pincéken át
botolva lépeget.
Az asszonyok jaját
elnyelte már a csend,
s hallják berregni fent
az éji gépeket.

Népednek új utat
baljós horgod mutat.
Jog, emberszeretet,
mindezt fölfalta, jaj,
undok falansztered,
a szervezett pokol!
Az ember haldokol,
és bálvány lett a faj.

Álmodban őrzenek
hű testőrezredek.
Tőrével el nem ér
a bujdosó bitang.
Úgy rejt a sűrű éj,
mint lomha harci mű,
mint egy sötét szinű
és óriási tank.

Egy véres árnyalak
mégis meglátogat;
tőle fegyver se véd.
S megbénít az iszony,
mert érzed csontkezét,
s kibuggyanó bele
mint hóhér kötele
feszül meg torkodon.

 
 
 

 

Intermezzo

Nézd az eget s a csüggedt, méla tájat,
a kerteket, a tornyokat, a várat.
A felhőkből, a szélből és a fákból
egy esős nyári nap borúja árad.

Tegnap minden forró volt és sugáros,
de ma alélt és tetszhalott a város,
a mozdulatlan, bűvölt csend szigetje,
mit az idő, az ólmos, sárga ár mos.

Rágyújtok a présház mellett a dombon
Papírcsomagból ebédem kibontom.
Ringatnak a felhők, s én lassan úszom,
mint szomorú vándorlegény a kompon.

Diófánk máskor lombjával beárnyal,
de itt most eggyé vált a fény az árnnyal.
Levert vagyok. Lehet-e, hogy a versem,
a földön kúszó, egykor égbe szárnyal?

Itt örök hazát védett az örök hős.
Családi címerem kardos, törökfős.
Miért, hogy éppen bennem hallgatott el,
s szunnyad a sok, vérembe költözött ős?

Elindulnék, ha tudnám, merre menjek,
hogy a földet figyeljem vagy a mennyet.
Feledhetem-e azt, hogy körülöttem
az árva ország üszkös teste gennyed?

Kinek a harci kürt vad és üvöltő,
változhat-e a csendes, furcsa költő,
s kihűlt tüzemtől lobbanhat-e lángra,
olvasva versem, egy más emberöltő?

A fűben zöldruhás kabóca pattog.
Egy elfutó vonat zenéje kattog.
Észrevétlen kihullasz az időből.
Talán maholnap meghalsz, s nem panaszkodsz.

 

Baka utca

Vas Istvánnak

Megborzongva október szelétől,
az üres háztelken fonnyadó
gaznövényeket nézem, s az égből
esőszínű felhők rongya lóg.
Ólomszürke mélabú lepett el.
Ó, ki tudná bűvölő ecsettel
átszínezni a kopár valót?

Sárga ház. Baloldalt áll a gázgyár,
nagy kéménye füstjét ontja ránk;
udvarunkon vézna macska mászkál,
zsémbes albérlők lármája bánt.
Elfuthatnál, s itt ragadsz a sárba.
Gyűlöld, mint én, gyűlöld ez a sárga
házat, melyben fölvertük tanyánk!

Ha megyünk, kíváncsi szem tapad ránk.
Visszatérünk, szomjas fül figyel.
Kopasz aggastyán a házigazdánk,
ki a lábtörlőre rávizel.
Csengő szólal, reszket tőle térded:
már nyomodban vannak, jönnek érted!
Napunk tétován így múlik el.

Ablakunkból minden este látjuk,
hogy a gomolygó, kámzsás alakok
megragadják trónfosztott királyuk,
a vérpadra induló napot,
s az, fehérből rézvörösre hűlve,
mint levágott fej zuhan az űrbe,
ahol nem teremnek csillagok.

A sötétbe nézünk. Néha távol
hangokat hallunk: szitkot, sikolyt.
Fülhasító lárma kél a gyárból.
Füttyszó. Durva férfihang rikolt.
Robajával egy egész vonatnak,
síneken teherkocsit tolatnak.
Ébren alszunk. Nyeljük az iszonyt.

Rendőrspicli leskel bűnötökre,
s mit kiszaglász, nem csekély dolog.
Fenyeget a törvény bamba ökle.
Álmotokban csendőrtoll lobog.
"Ékszert rejtegettek! Fajt gyaláztak!"
Rátok bélyeget sütött a látszat.
Víz le nem moshatja foltotok.

Én a kort nyitott szemmel szeretném
nézni, bátran és személytelen.
A salak közt csillog-e nemesfém,
meghatározná az értelem.
De az őrült század zavarában
barbár indulóra lép a lábam,
s szenvedélyek labdáznak velem.

S egyre őröl, működik az elme,
mint a megvadult malomkerék.
Nem segít a bor, se nő szerelme,
nem kell zsíros hússal telt fazék.
Nem csábít a kétes üdvű mennybolt:
ki a földön mindig idegen volt,
nem vigasztalhatja azt az ég.

Bár vihetne egy szigetre vágyam,
hol a béke és a csend örök,
melynek árnyadó oázisában
megnyugodhatnék az üldözött.
Régi estéink derűje hol van?
Hárman fuldoklunk e bús pokolban,
kénszagú, maró lángok között.

 

Bűn

Bűnről, aljasságról ki tudna többet
beszélni nálam? Én voltam a kert
gazdája, s buzgón öntöztem a földet,
melyben a mag csirázott és kikelt.

Gonosz beléndeket s bürköt vetettem.
Meddő facsonkok tárták fel csupasz,
megcsúfolt törzsüket. Elégedetten
jártam a gaztól ellepett utat.

Majd a lépések sűrűségbe vesztek.
Nyüzsgött a fülledt zsúfoltság, habár
forrása nem volt látható e nesznek.
(Kertem kerülte állat és madár.)

Itt éltünk. Reszkettél, ha a szakállas
sziklák haragvó arca rád hajolt.
A poshadó vizű és békanyálas
tó arcod undorító tükre volt.

Hogy olvasztott ércként lényembe forrjál,
azt hittem, ehhez lesz erőm nekem,
s mint Isten sárgolyót képére formál,
világomat magam teremthetem.

S mint a király, ki harcol az idővel,
és esztelen építkezésbe fog,
mulandó hírét menteni a kővel,
gőgtől vakult szemem nem látta, hogy

vad szélvihar csapott a kártyavára,
hogy a bokrok között kígyó sziszeg,
s hogy Ámor lehagyott talapzatára
rátelepedtek az Erynnisek.

Sápadtan mentél, hangtalan haraggal.
Utánad néztem, míg csattant a zár,
furcsa Ádám, kit elhagyott az angyal,
és elpusztított Édenébe zár.

Közeledtén álmatlan éjszakámnak,
amely naponta mély gyomrába nyel,
rám ront emléked, és elönt a bánat.
Ma már tudom, hogy bűnt követtem el.

Sötéten zúg a kert. Eléri párás
ablakomat a kora őszi fagy;
fantasztikus virágokat cirádáz.
S ha valaki kopogtat, nem te vagy.

 

Magány

Valami vinnyog... Kint vagy idebenn?
Egy gazdátlan kutya? Vagy a szivem?
Egy hang nyüszít bennem órák során át,
meg-megszakítja együgyű sirámát,
majd újrakezdi... Mért zokog vajon
e táguló s szűkülő fájdalom?
Tartalma nem foglalható szavakba,
mert nem hasonlít emberi panaszra.
Nyirkos pincében zokog így a fény
nélkül tengődő, sápkóros növény.
Vadállatot gyötörhet így a honvágy,
mely ketrecébe hozza zöld vadonját.
Minden árva élőlény így vonít,
ha érzi, hogy elvesztett valamit,
s legfojtogatóbb akkor lesz magánya,
amikor a sosem-voltat kívánja.

*

Kép a falon. Ember nélküli tájék.
Csak fű, fa, ég, a távolban hegyek.
Az úton az előbb valaki járt még.
Ki lehetett?

*

Megváltásban kár volna hinned,
húzódj hát barlangodba vissza.
A valóság csak meglegyintett.
Temetkezz gyötrő álmaidba.

*

Ha kiizzadhatnám a kínt, a lázat,
s építhetnék belőlük csigaházat,
ha száz tüském nem befelé sebezne,
de félelmes sünpáncélként övezne,
ha én lehetnék a dió bele,
s csontnál keményebb héja védene,
mily bátorságot adna a tudat,
hogy senki sem sejti tartalmamat.

Önmagamba nézek, s elborzadok:
Jaj, szinte már egész üres vagyok!
Önürességembe nyakig merülve
bámulok a kinti, fekete űrbe.
Hiába is várnám, hogy összebékül,
egymást taszító mágnes ez a két űr.

*

Pusztaságban haldoklom egyedül,
s belenyugodva érzem, ez a béke,
míg fáradt szemhéjamra nehezül
a lángoló égbolt fénytörmeléke.

Jönnek vigasztaló káprázatok;
jönnek, tudják, hogy utoljára látnak,
s mindazt, amit ajkam elhallgatott,
bevallom egy megértő látomásnak.

Ő szomorú mosollyal megy tovább;
talán maradna kissé, ha lehetne.
A szél képzelt városok hamuját
szórja rám. Alkonyul. Szállong a pernye.

Távozó fényt látok csillámlani,
majd eltakarják előlem a bomlott
szelek eszelős alkotásai,
az óriási, szürke hamuszobrok.

 

Ars poetica

Tűz hull az égből? Rád szakad
a csillag zúgva, sisteregve?
Költő vagy, hát ne féltsd magad,
vagy tűnj el, s álljon más helyedbe!

Panaszkodol, hogy túl kevés
a levegőd, s megfojt e század?
Jó oxigén a szenvedés,
vele izzítsd forróbbra lázad.

Jajgatsz, hogy nem bírod tovább?
Gyerek szeretnél lenni s boldog?
Miért adod az ostobát?
Jól tudod, hogy nem ez a dolgod.

Csak rajta, törd belé fogad
szikláiba a gondolatnak,
és rázd a rozzant rácsokat,
mik mellkasodból megmaradtak,

míg végképp meglazul a zár,
s szárnya lendületére döbben
szíved, e gunnyasztó madár,
s csontkalitkájából kiröppen.

Hadd szállja be a végtelent,
emelkedjék mind magasabbra,
míg madártávlatból dereng
felé a földi dolgok arca.

Lássa, hogy a lét bokrai
ujjongva friss halált teremnek,
s hogy dús, penészzöld gyom lepi
mezőit a történelemnek.

Lássa – bár nem tudhatja meg,
hogy kárpótlás-e vagy előleg –
a kényszerből nyert életet
s kudarcait az agyvelőnek.

Lássa, hogy a kevély falak
sorra a semmibe omolnak;
helyükön halvány vonalak:
néhány örök képlet s viszonylat.

Költő vagy, hát ne féltsd magad
pokoltüzétől a jelennek.
Te púpként hordod zsákodat,
nem lehet azt a földre tenned.

Segítő kéz nem nyúl feléd,
s ha összerogynál, vagy kiállnál
a sorból, terhednek felét
akkor se vállalhatja más váll!

Te magad légy a költemény,
melyet hatalmával a szónak
világra hozol! Légy tömény
s elvont párlata a valónak!

Erőd pattanásig feszítsd,
így lesz tiéd, amit kerestél.
Magad kell, hogy benépesítsd
a magányt, melyre ítéltettél.

 

Kamaszkor

Mint búvár, kit vonz a tengerfenék,
ahol egy elmerült világ dereng föl,
kamaszkorom, úgy süllyedek beléd,
ha néha megcsömörlöm már a rendtől.

Jöjj, zűrzavar! Tégy boldoggá, homály!
Hátat fordítok a szabályozottnak.
Az alkonyat nagy körhintája száll,
rajta elmosódott arcok forognak.

Hadd élvezzelek újra szabadon,
kamaszkor túlfűlt, zsúfolt nyári éje,
te buktató indákkal telt vadon,
kamaszkor kíméletlen ünnepélye!

Habzó sör, pörköltszaft- és hagymaszag...
Vörös-zöld lampion a holdja, napja
az éjnek. Egy-egy gömbölyű pocak
imbolyog, s pattog el, mint lomha labda.

Akik neveltek ifjúkoromig,
s kikre most egy lebujban rátalálok,
reverendájukat fölemelik,
és kánkánt járnak a jámbor tanárok.

Meglódult az idő visszafelé,
s huszonkét évvel siklik el alattam.
Szívem dobog, futok a fák közé.
Kamasz vagyok, szerelmes és tudatlan.

Süldő-lánykák várnak a lomb alatt,
viháncolók vagy mélán szomorúak;
felváltva szívják hosszan ajkamat,
és mellbimbójukkal szívembe szúrnak.

Hazarohanok szédült-boldogan,
a kisvárosi utcán, tántorogva,
s boldogságomban felkötöm magam,
pettyes nyakkendőmből hurkot bogozva.

Két sarkam pajzán indulót dobol,
míg himbálódzom az ablakkilincsen,
s azt kívánom, bár jönne egy komoly,
józan felnőtt, hogy mérsékletre intsen.

 

Megbántott halottakhoz

Ti, kik az éjben, melynek neve nincsen,
puszta névvé, majd éjjé foszlotok,
szánjátok meg függőleges gerincem,
vízszintesen is büszke oszlopok!

Mit arcotokba vághattam, a szégyen
visszaháramlott a fejemre rég,
szívem puhára főtt saját levében,
hogy megutálja a saját levét.

Az ágyakat, mikben lehorgonyoztam
hűtlenségből, mely titeket gyötört,
szú ette szét. Súlyotoktól nyomottan,
magához ránt, majd eltaszít a föld.

Hatalmat ad fölöttem némaságtok,
hatalmat, milyen emberé soha.
Arcok töredezett foncsora tátog,
és vicsorog a tükör fogsora.

Mert hathatósabban vádol, ki vádol,
de szó nélkül. Leselkedik reám
az embriós üveg spirituszából
az emlék tején hízó halmagány.

Arcáról a kencét, hogy végre lássam
igaz mivoltát, lemossa a múlt.
Menekülök a parton álruhásan,
de pőre árnyékom már vízbe fúlt.

 

Töredék

Valami történt, amit most sem értek:
egy éve nem szólsz hozzám. Furcsa csönd ez.
Egy várost, hol a tornyok égig értek,
közömbös mozdulattal összedöntesz,
s a rom fölött bolyongsz, te szép kísértet.
A küszöbökről szétroncsolt kutyák
halálig hű tekintete követ,
de vádolnak az üszkös csonkú fák,
üres talapzatok, málló kövek...
Mint istennő, ki hasztalant teremtett,
továbblebegsz, hogy feldúltad a rendet.
Kéklő csóvák nyomodba sisteregnek,
de félelem nélkül haladsz előre
te, a hideg égövnek kedvelője,
hogy gőgöd oltárán magadnak áldozz.
Hát tudd meg végre: nincs közöd a fákhoz,
nincs közöd a plántákhoz és füvekhez,
az állatokhoz és az emberekhez!
Hozzám se.........................................

 

Munkamódszerül

1

Oly vigyázva illeszd szóhoz a szót,
mint akit csak saját
távolléte bátoríthat beszédre,
s oly aprólékos-pontosan,
ahogyan a halál fiatal arcok
évtizedek múlva megjelenő
ráncainak tervrajzán dolgozik.

2

Úgy nézd a jelenségeket,
mint ahogy a be nem kötött szemű fogoly
látja a fákat, bokrokat,
egy pillanattal a sortűz előtt.

 

Shakespeare: XIX. Henrik

(műfordítás-paródia)

Harmadik felvonás
Tizenötödik szín
(Henrik király, lord Downtar, Anyakirályné, tombárok, pálhahordozók)

Downtar
Felség, a franc föld künyső parlatán
elüllt a hadvasak zadorlata.
Bék ül hevély-csornáló Mars helyén;
s a nép, a tél-túl potnát, csart, sugát,
pohontyot vesztő, nyögsanyarta nép
tallót subál, polyhót vet parlagon,
s ha pönty aszalva, surboly ha beért,
újpénz fejében vesterát lakik,
zengő pakád szavára jár hokornyást,
s dibározik Bonárdus innepén.
A franc király, ki – tudjuk – fő gyimót,
s hétért kitesz, még morcolánkodik,
Richárdot fölcihellve ellened,
ennhorjodat, míg téged elsümérel,
pihál, de csak kurtán s fontátosan.
Mert hosszú nótát a cölöpmadár –
hajósok tartják – ritka nap pityog.

Henrik
Csitándiságomat csotválja még
e purhonya, ez a pöhös nyagóc!
S Richárd, a nyekre? Hát ő? Mondsza csak!

Downtar
Cáp cselkesiddel sunnyog és butog
a Vérgonyasztón...

Anyakirályné
A Vérgonyasztón? Ó, süh! Pém Piha!
Szotykon vatyorgó, páhás veckelem!
Sülly rá, ki vity-váty cselkesek közin
ennhorja ellen ily pórén pocáz!
Csorhjózzék szik töpörré jonha, vetyke,
folyánk cihó duzzon rút harpocsán!
Ó, habkaságos, pátyos-szép nyoszolma,
hol monhóm szörnyt csüvöllött, süly reád!
Süly rátok, hónál hóbb, duzos gemellők,
miknek nedén a ded földemhedett!
Mert nincs ponyább, nincs csetvesebb, riháltabb,
még torzs pöhöndiek között se, mint
e csép, ki szétmandangolá a hont!
(elhónyál)

 

Az idő szintjei

Az idő szintjei...
Egymást kergető és utol nem érő körcikkelyek.
Vonaglások a glóbus arcán.

Az idő szintjei...
Termek, ahol szót sem érdemlő célokat
idétlen tánclépésekkel kerülgetünk.

Az idő szintjei...
Az amfiteátrum lépcsősora,
hová önnönmagunkat ünnepelni
elkésve érkezünk.

Az idő szintjei...
Lejtők, hol a hazugság, öncsalás
napot, holdat eltakaró
szeméthegyei halmozódnak.

Az idő szintjei...
Ziháltató emeletek
egy lift nélküli felhőkarcolóban.

Az idő szintjei...
Megálljt parancsoló
kőtáblák, ahol elmosódva is
a legrosszabbat sejtetik az ábrák:

a gyilkos tűzben sistergő szemek,
egy mutatóujj, szüntelen kinyújtva
valami végzetrejtő gomb felé;

sokáig tűrő hátasállatunk,
a felháborodott föld,
mely lerázná nyomunkat is magáról;

s a megbántott egek,
amint lemondóan továbbvonulnak,
s más csillagot keresnek.

 

Egyszerű fejfa

Anyám emlékének

Arc, mit tükrözött a tiszta tenger,
szétroncsolt a hullám, nem felelsz.

Dallam, emberi ajkak lakója,
házadat elhagytad, nem felelsz.

Mondat, mit a föld porába róttak,
elmosott a zápor, nem felelsz.

Kör, mit madár írt a levegőbe,
az a madár elszállt, nem felelsz.

Láthatatlan lettél, néma lettél,
mint aki sosem volt, nem felelsz.

 

A labirintus

ahol a palota kapuján belépni már bukás
ahol a folyosókon a járás bizonytalan tapogatózás
ahol az alattomos homály látszólag egy irányba vonz
ahol sárgalángú halotti lámpák pislákolnak a fordulókban
ahol tovább kell tántorogni spirális szédületben
ahol megtorpan a láb mikor az út csarnokká öblösödik
ahol a körbefutó fal kétségbeejtő táblaképei várnak
ahol az áldozatok a megbántottak arca tekint alá
ahol a szemgödrökből véres víz szivárog könny helyett
ahol a pergamentbőrű kezek vádolva integetnek
ahol megváltás lenne változni bogárrá pihévé semmivé
ahol az útjelzők előre-hátra egyformán mutatnak
ahol csigavonalban fúj a fojtó föld alatti szél
ahol az arcot pókháló vagy szellemkéz súrolja végig
ahol a tévelygő emberre rátör az embertelen félelem
ahol gyomrában kés forog fejében légcsavar süvölt
ahol a húsevő vadak forró förtelmes bűze csapja meg
ahol az eltévedt megérzi nincs tovább egy lépés a halál
ahol mozdulatlanul figyeli mi közelít felé
ahol a pikkelyes szörny a középpontban terpeszkedik
ahol mozdulatlanul figyeli mi közelít felé
ahol az eltévedt megérzi nincs tovább egy lépés a halál
ahol a húsevő vadak forró förtelmes bűze csapja meg
ahol gyomrában kés forog fejében légcsavar süvölt
ahol a tévelygő emberre rátör az embertelen félelem
ahol az arcot pókháló vagy szellemkéz súrolja végig
ahol csigavonalban fúj a fojtó föld alatti szél
ahol az útjelzők előre-hátra egyformán mutatnak
ahol a megváltás lenne változni bogárrá pihévé semmivé
ahol a pergamentbőrű kezek vádolva integetnek
ahol a szemgödrökből véres víz szivárog könny helyett
ahol az áldozatok a megbántottak arca tekint alá
ahol a körbefutó fal kétségbeejtő táblaképei várnak
ahol megtorpan a láb mikor az út csarnokká öblösödik
ahol tovább kell tántorogni spirális szédületben
ahol sárgalángú halotti lámpák pislákolnak a fordulókban
ahol az alattomos homály látszólag egy irányba vonz
ahol a folyosókon a járás bizonytalan tapogatózás
ahol a palota kapuján belépni már bukás

 

(Forrás: Kálnoky László, Válogatott versei. Budapest, Unikornis Kiadó, 1998.)