Mink magunk

Ebben a  rovatban kapnak helyet a   HelyzetEmber számára felajánlott mûvek. Fontosnak tartjuk hangsúlyozni, hogy ezek az  írások nem a  "legjobbak", nem a szerkesztõ ízlését dicsérik. Aki megtisztel bennünket azzal, hogy elküldi nekünk bármilyen írását, az   viszonzásul nyilvánosságot kap. Ezt a   rovatot nem mi szerkesztjük.

Hálásan fogadunk minden beküldött mûvet, címeink:
helyzetember@freestart.hu
laredo@ludens.elte.hu
tengerszem@ludens.elte.hu

Vörös András: Adria
                      Ihlet
                      Márciusban

Komáromi János: Gondolatok
                         Zsoltárok
                         Múló évek
                         Pihenni
                         Emlékek lesznek
                         Hajnal

Magnifique: Csak Neked
                  Az, ami biztos eljõ
                  Tiszta szív és õszinteség
                  Látszat
                  Barátném
                  Félelem – 1. rész
                  Egy este
                  Nagyobb, mint bármely királyság

Sys: A szeretet és erõszak dalai
          Válaszok
          A kertész
          A gyengék éjszakája
          Mi akik a sötétségben élünk
          Szuperego
          G-hez
          Kétség az érzéketlenségben
          Cím nélkül
          Egy szép este
          A gyõzelem napja!
          Fegyverkovács
          Varázsének
          A tél
          Az átkozott
          Egy szomorú dal
          Penge és kötél
          Üres tudattal
          Vidám ének
          Újjászületés vagy halál!

Tengerszem: Városvilág
                  Vidékvilág
                  A halál

Vörös András versei

Vörös András harmadik verseskötete, a Poét(ik)a 1993–2003 teljes terjedelmében elérhetõ a HelyzetEmber Különszámában.
(http://ludens.elte.hu/~laredo/helyzetember/k)

Adria

Sikátoros est, tengeröl öble.
Színek fénye, hajók ritmusa.
A mediterrán íze, vized nõ-illata.
Utcák simasága, ódon doh-szaga.
Egymásra újuló élet, szél-tépett harmónia.
Idõtlen köveid közt idõmet féltem.
Tenger-tiszta testtel a most-múltat élem.
Nyárt sirató napfény, a szépség hangulata.
Öröm-idézõ díszlet, dagályom alkonya.
õszi ráncaidban ráncaimat érzem.
S vigasztalsz, Adria.

Ihlet

Csak érzések szülte érzelmek,
semmi ész, semmi próza,
csak lelkem fattyai a versek
mutatnak be a percnek,
a többiek nem tehetnek róla.
Az "én" vágyaiba fulladt,
ketyeg a szív, nem járt le az óra.
Csak repdesek öntudatlan,
felszínek esnek, mélyek sietnek,
a tenger hullámzik a halban.
A másnapos reggel a tudója,
nem volt erõszak, csábító helyzet,
a boldogság teherbe ejtette a percet.

Márciusban

Festeget a természet, terjednek az oldott tavasz-színek,
halvány, hajnali pasztellek. Szürkésbõl zöldülnek, kekibõl barnulnak,
az alapok erõsödnek, a kontúrok a földre hullnak.
A pára-köd víziók a sarkokban lebegnek, a víz-erek
aranymetszéssé válnak, a fény-árnyék játékok megtervezettek.
A tónusok felfénylenek, a formák könnyedebbek, nõnek
a tavaszra festett részek, a tél halott rajzai délre nincsenek meg.
Így, félkészen a legszebb. Melegszik a szívem, ahogy nézek egy
hangulatnyi képet, egy kajla kamasz-ágat, – még belül az ablakon – érzem
a virág-vágyat, csal a tarka rét-káprázat, frissít a rügybezárt izgalom.
(A) márciusban nincsen szégyenérzet, s bár nevetek magamon,
befestem a bajszom.

Komáromi János versei

Gondolatok

Gondolatok,
madarak
repülnek a csendben.

Szárnysuhogás,
lélegzés
verõdik fel bennem.

Eszmélés,
zuhanás
vissza a világba.

Földetérés,
eltûnés
az éji homályba.

Zsoltárok

Zsoltárok hangjait zendíti
fák ágai közt a szél.
Vágyó álmom lassan
ébred és útra kél.

Az éjszaka, mint jóbarátot köszönt.
Az ész nem úr már az ösztönön.
Milyen távoli most minden gondolat,
milyen indulatok vezetik tollamat.

Vágyak szárnyán repül a képzelet,
lassan elakad, ziháló lesz a lélegzet.
Távoli minden boldog perc,
emlék csak amikor ölelsz.

Múló évek

Szárnyas oltárán
a múló idõnek
mi ég el,
mi áldozat füstje
száll magasba?
Mondd!!

Mint mikor
dombtetõn borulok
térdre
az égetõ Nap alatt.
Esõt kérek, de az
égiek nem hallanak.

Olyan most ez a vers is.
Olyan mint az életem.
Hiába írt betûkbõl
állnak össze kusza sorok
mert mikor írom
rád gondolok.

Az idõ oltárán
feláldoztam már
annyi boldogságot
ígérõ percet.
Füstté váltak
mozdulatlan tettek.

Elenyésztek
beteljesületlen
álmaim.
Elégtek
testetlenül maradt
vágyaim.

Egykor õszinte
igaz hitem
hamuvá lett
az oltár kövén.
A hamut túrom kezeimmel
s könnyem hull a hitemért.

Ne!
Még ne tünjön el minden álmom!
Még adj idõt!
Még kell a remény!
Még várnom, még hinnem kell,
hogy élhetek.

Még õrizném
az elmúlt
az elhamvadt éveket,
még raknám halomba
a fakult emlékeket,
még...

De hiába.
Nem vagy itt.
Az idõ lejárt,
az oltár kihûlt.
A szívem hiába
menekült.

Pihenni

Számold a napokat,
mit együtt töltesz velem.
Számold, ahogy én
számolom kedvesem.

Az élet rövid,
a boldogság csak álom.
Pihenni, egyre csak
pihenni vágyom.

Csendben megpihenni
karjaid között,
hová e zord világban
a boldogság költözött.

Emlékek lesznek

Elenyésznek a szavak,
kisimul a jelen szövete.
Csak egy apró rezgés marad
mint a múlt üzenete.

Vibrál még benned
az elszállt érzelem,
nem tudud mi volt
öröm vagy félelem.

Elmúlt percek fénye
majd emlék lesz csupán.
Elmerengsz a régi
lángok parazsán.

Mosoly ül a szádon
vagy könnyes a szemed?
Az emlék a tiéd,
ilyen volt az életed!

Hajnal

Váratlan csörrenés,
csillag hullt az éjben.
Suhogó rebbenés,
álmom a sötétben.

Résnyi derengés
az üvegeken át,
mint érintés,
ébreszti a szobát.

Szemem a fénybe néz,
de még az éjbe lát.
Lustán seprem le magamról
a kábult félhomályt.

Magnifique versei

Csak Neked

Néha nem értelek,
s közben úgy féltelek,
s van mikor úgy szeretlek,
hogy ha megölelnélek,
félnék,hogy összetörlek!

De szeretlek,
s ezt soha el ne feledd!
Mert Te vagy az én kistestvérem,
értelme vagy Te is életemnek.

2003. 07. 10.

Az, ami biztos eljõ

Tûz lángol a szívemben,
Hangosan kiáltanék,
Félelem a lelkemben,
Amitõl elmenekülnék!

Kristályvízként csobog a könnyem,
Bárcsak telne már az idõ,
Boldogságra vágyom, reménytelen,
Bárcsak közelegne már az, ami biztos eljõ!

Miért oly távoli a kék végtelenség,
S miért oly szembetûno a képtelen szenvedés.
Miért fájó e kétségbeesés,
Miért nem lehet az élet egyszerû és mesés?

Tûzõ napfény és kék ég,
Nekem már ennyi is elég,
A parton lubickolnék,
Vár már rám az örök pihenés.

De még mindig ma van,
Harcolnom kell, de okosan,
A bûvös küzdelem,
Mely édes kihívás is nekem!

2003. május 29. csütörtök

Tiszta szív és õszinteség

Keresve sem találnék boldogabb perceket,
Ha olyanokkal vagyok, akit nagyon szeretek!
Bizalmat érezni csak úgy lehet,
Ha abban bízol, kinek nyitott a szíved,
Ki jól ismer Téged,
Kinek szemében érzed
S felismered, a csupa-szív embert!
A tiszta szív vajon milyen is?
Ki nem csak boldogságodban,
Csak a vígságodban,
Szerencsédben áll melletted
Mert ha kell tûzbe teszi kezét érted.
Ki bánatodból rögtön felvidít,
Erõt ad és biztos támaszt,
Lelkednek igaz vigaszt;
Lelke annak oly sok jót rejt,
Akkor fedezed fel magadban a kételyt!
Hidegzuhanyként fut át az agyadon,
Hogy vajon:
Szívem milyen lehet?
Rossz vagy jó vagyok,
Kinek mit adok,
S mi az mit visszakapok.

Örömkönnyekben a szépség,
Maga az õszinteség;
Bárcsak minden percben,
Érezhetném a szívemben,
S hogy nincs semmi kétség,
Elért már a Mélység,
Az olykor kitûzött képtelenség,
A kegyetlen ésszerûség,
Amit nehéz elviselnem,
De mindent kibír a szívem,
Mert itt Mélyen, érzem.

2003. 06. 07. szombat

Látszat

Holdfény, holdsugár,
Keserûen rámtalál,
Álmatlan éjszakán,
Tekintek ki az ablakon át.

Oly szép az est,
És mégis oly sötét,
Teliholdat mutat
Az éj minden leple alatt.

Mintha éberen álmodnék,
Mintha tûzként lángolnék,
Úgy nézem az ég
Minden lépését.

Minta keresnék,
S mégsem találnék,
Csillagok közt keresném a választ,
Választ, mely talán megnyugtat!

Haragom és dühöm úgy fáj,
Mi lesz majd velem ezután?
Erõsnek kell lennem,
S kitartónak,
De, ha annak látnak,
Reményt ad a látszat!
Gondolataimmal lassan
Lesz éjbõl a pirkadat,
S feltûnik sugara a Napnak.

2003. 06. 19.

Barátném

Keresem azt a pillanatot, amikor a szemedbe nézek,
Amikor beléd látok, és elmerengek.
Látom néha félsz, ha rád nézek,
Ha meglátom édes énedet.
De olykor, ha szemünk egyszerre összetéved,
Néha úgy félek,
Hogy meglátod mit érzek.

De ez így van rendjén,
Hisz tudjuk a lelkünk mélyén,
A szeretetünk nem kérdés,
És nem is kérés,
Csupán egy igazi, tiszta érzés,
Mely erõt ad és megértést.

Egyetlen szó, mi összekötne minket,
Elég soha nem lehet,
Mert a dolgok, amik velünk történtek,
Mi éltük meg õket.
Az emlékek sûrû vidékén,
Megjelenünk Te és én,
És hangosan kiáltjuk a szót: Barátném!

2003. 06. 22.

Félelem

1. rész

Bujdosnék és menekülnék néha minden elõl,
Amikor a szívem ég, és minden gyötör!
Elfutnék oly messzire,
Ahol senki sem ismerne;
Megszûnnék létezni
csak egy kis idõre.
De amint eltûnnék újra akarok élni,
Mert többet szeretnék még ennél elérni!
Vágyakozva törném meg a csendet,
Csendet, mely minden rosszt feledtet.
Miért kell a szenvedés, minek a törekvés,
Hisz néha felesleges mindaz, amit elérsz!
És mért oly nehéz elviselni,
Ha szívedben képtelen vagy megfutamodni!

Ezért leszek erõs, és mindent túlélek,
Mert mindaz amitõl most félek,
Erõt ad, hogy tovább lépjek.
Ha a gyávák mellett a bátrak is menekülnek,
Akkor elszaladna elõlem maga az élet.
Ami most vár majd rám,
Nem lesz majd halovány.
Életemben egy fontos megmérettetés,
Amit célnak tûztem ki nem is olyan rég.
Igaz félelemmel veszek mély levegõt,
Összeszedem azt, mit megtanultam ezelõtt.

2003. 06. 22.

Egy este

Összegezve sírtam,
Átgondolva nevettem,
Könnyes szemmel éppen
Érzem most mily jó nekem.
De egy álom mégis felkavar,
Engem bántanak, és vádolnak;
Könnyeimet nyelve csodálkozok,
Bús tekintetem háborog.
Felébredek riadtan,
Könnyeimet itattam,
S feleszmélve sírok,
Hogy már nem álmodok.

Remélem tudom, hogy tényleg ki vagyok,
Mart amivel vádoltak az lenni nem akarok.
Sokan vélnek õszintének, megértõnek,
De álmomban az ellenkezõjét vágták fejemhez!
Nem hittem fülemnek, oly fájóak voltak a kegyetlen szavak,
S nem hittem szememnek sem,
Mert az volt ellenem, aki mindig mellettem.
Képtelen voltam erõs lenni,
De még szörnyûbb volt felébredni.

Remélem, hogy a valóság ennél édesebb lesz,
S tudom kit miért engedek közel szívemhez.
De mily különös az emberi természet,
Hol sírsz, hol meg nevetsz,
Van, hogy gyûlölsz, s annál jobban szeretsz,
Bizalmatlan vagy, s valakiben mégis bizalmat lelsz.

Érzékeny a lelkem,
S ezt beismerem,
De még erõsebb, ha kell szeretnem.

2003. 06. 26.

Nagyobb, mint bármely királyság

Csillagként nézem a szemed,
Mégis annyira félek,
Mert ha elveszítenélek,
Szomorú lenne az élet,
Lelkem kiszáradt sivatag lenne.
Nincs szó erre,
Mert az élet nélküle értelmetlen lenne.

Szavak helyett a tekintet,
Mindennél többet jelenthet,
S egy gondolatod rád mered,
Mi nélkül képtelenség az élet,
Kik azok, kik számodra sokat jelentenek?

Ezt már rég nem kell megkérdezned,
Csupán jól esik ezen elmélkedned,
Mert ugye egy az életed,
Ami megadatik neked,
S vele minden édes perc,
Minden szó és tett,
Amik szívedbe vésõdtek.

Olykor a keresetlen szavak
Mindennél fájóbbak,
Mert az ember lehet kegyetlen s makacs,
Néha túlzóan akar,
S a döntések elõl keres kiutat.
Mégis egy embert takar.

Ki õszintén szeret,
Nem nézi mennyi pénzed van,
Csak azt szíved mindig a helyén van,
Az igaz barátság
Nagyobb, mint bármely királyság.

S bár a szerelmet még nem éreztem igazán,
tudom valahol vár majd rám,
Egy olyasvalaki, kiben új értelmet nyerhetek,
Kiben bízni lehet,
Ki bennem lelne új életet.

2003. május 25.

Sys: A szeretet és erõszak dalai

Válaszok

Minden nap olvasom a szentségtelen bibliát
A madarak röptében és a szél beszédében
A tûz vér bilincs és korbács képeiben
Disznóként pusztulok el mert nem látom
Miért nem látja más csak én a meggyalázott könyveket
A spirálon utazok magamba vagy az univerzum szemébe
Kintrõl a tények fehérek és feketék
De gyere be kicsit a kolostoromba
Megnézheted a bárányokat és kifolyt vérüket
Láthatod minden igenlés tagadás
Az elfogadást nemnek hívják
Mert emberi testbe zárt angyal vagyok
Mert angyallétbe zuhant ember vagyok
Neked mindenre van válaszod
Én pedig csak gyenge vagyok mondanád
Én ismerem a tudatlanok ostobaságát
Ismerem a felégetett erdõket
Mert csak színjátékokat játszotok a romokra építve
Én a romokat érzem a galaxis és az emberiség maradványait
És végigsimítom ezeket kitárom neked
A nyál ondó hüvelyváladék és vér képeit amit nem értetek
Mert féltek érteni az egyszerû tudást
Amit minden nap olvasok a szent testben
Nem mintha-játékok és kimondatlan kényszerek
Hanem a kimodott igazság jelzõk nélkül

A kertész

A laposférgek összefonódnak puhává idõtlenné
Megremegõ bükklevél az univerzum közepén
A hegyek oldalán olvadnak a pórusok
Fenntartás csatornáin piócasiklás virágbaszökken
Megöleli a hangtalan vijjogás
A mindig-volt mindig-lesz hullámtarélyt

A semmi falain lassan lesüllyedek
A létközép falain lágyan bezörgetek
Az egek felõl lesikló ige
Csendes dal vízhez ér

A halak siklása
A csillogó pikkelyek
Patakvízbe hullnak

Ringatása a vörös reménynek
És dugattyú az ezüstgépben
(Míg a langyos idõ végetér)
Pillanatba fagynak sikoltó hegedûk

Amint véget ér a csillogás
Jelenbe szakad a gát

A gyengék éjszakája

Egyedül lehetünk gyengék
Éjjel lehetünk emberek
Ilyenkor más is létezik
Mint harag és gyülölet

Beszélhetünk egyszerûen
Remélhetünk szorongás nélkül
Ilyenkor emberek vagyunk

Nappal fa szeretnék lenni
Ami kiszáradva is szép
Amit szárazon is tisztelnek

Az égert is szeretik
A nyírfát is szeretik
Nem csak a tölgyet

Nappal virág szeretnék lenni
Ami kiszáradva is szép
Akit holtában is tisztelnek

A mályvát is szeretik
A szegfût is szeretik
Nem csak a rózsát

Nappal halott szeretnék lenni
Mert a holtak fájdalma tiszteletreméltó
A holtakat mindig tisztelik

A koldust is szeretik
A bûnözõt is szeretik
Nem csak azt akiben van erõ

Mi akik a sötétségben élünk

Akik Ré bákájánál kapaszkodnánk
Nem tudunk feljutni
Az álmok és emlékek maradnak
A reggel átlátszó gyöngyei
Egy zöld élõ bársonyon
Sebzett nyelvünk alvadt hitek kötik
Sebzett kezünk alvadt rettegés borítja
Nem kapaszkodhatunk fel Ré bárkájára
Ott járunk ahol vöröscsillag és kereszt egy
Ahol turul és angyal egy
Gyújtanánk egy gyertyát azokért akik holtak
Látszatra élnek még
De a virágokból máglyát raktunk
Meg ne faggyunk
De a harangokból fegyvert öntöttünk
Hogy maradjon földünk
Emlékek nyúzott bõre egyenruhánk
Hogy legyen mit viselnünk
Mert elárultak azok akikben bíztunk
Mert elárultak akiket barátainknak hittünk
Mert még seregeink is kevesen voltak
És dicsõ vereségekre se emlékezhetünk
Soha nincs szövetségesünk
Mert vesztesnek látszunk
Wir sind der untermensch
Mondják
Míg el nem hisszük
Vagy el nem bukunk
Mert nevetségesek vagyunk
Minden kacagótól megszabadulunk
Minden rajtunk gúnyolódótól
Nem marad velünk csak a kaszás
Mert az idõ fájdalom
Mert az idõ harag
Mert az idõ háború
Nincsen szövetségesünk
Nekünk
Lopni nem tudunk
Csak koldulni
De nem akarunk
Csak élni
Vagy ölni
Vagy a fegyvert letenni
Mert már nincsen lehetõség
Emberré lenni

Szuperego

Wotan asztalánál mindenki otthon lehet
Nincs suta szeretet szeretkezés
Lakásprobléma gyûlölet
Csak az ölésben-halálban megtisztulás
Nincs csak könnyû mézsör
Csaták emléke félelem nélkül
Nincs otthon család konstruktivitás
Nincs szeretet
Békében a halálban
Ahol nincs csak az õszinte ölés
Ott nincs ölelés
A béke még enyém lehet

G-hez

Nem patakzik álladon az erõszak habja
Nem élsz gyûlöletbõl látod?
Én nem lehetek melleted
Mert tisztellek de nem szeretlek
Rámraktad nem viselt fegyvered
A szeretettelen halál bennem testesült meg
Fegyvertársad lehetek még ha engeded
De nem a felcsered
Talán meggyalázott templomaimat
Felégetet kertjeimet köszönjem?
Fegyvertársad lehetek nem a felcsered
Virágzik ajkaimon az erõnélküliség dala
És hogy a vers csak vers nem köszönöm meg
A fegyvereid nézd bennem szónokolnak
A Fekete Nap alatt barátod és bajtársad leszek
Tisztellek de neked nincs más
Csak letagadott fegyverek
Nincs és nem lehet senki veled
A harcos csak magányos lehet
Elveszted a csatáidat ha élvezetvákuumból élsz
Nincs benned leplezetlen
Mindenki-ellen-is-akár-gyülölet

Kétség az érzéketlenségben

Könnybõl nem nõhet a rózsa
Kertész nem lehetek – csak tolvaj
A falakon rést nem nyithatok
Ha kívülrõl rombolják

Felhõkbõl betont hogy öntsek?
Ha beton alatt felhõim rabok
Palotát is emelhetnék
De a putrik közt ég alatt lakom

A magány mintha nem is magány lenne
De a társak élõ holtak
Sem fény se hang nem vár vakot

Tavamban hattyúval lehetnék
De ólban trágyában rothadok
Kérdés ember vagy disznó vagyok

Cím nélkül

Ellenem van aki "szeret"
Hátbaszúr "bizalom"
Meglehet
Variációk:
Egy kurva
De az ember szerelmes
(Ha nem elkoptatott szó ez)
Az elsõ lehetõség kiesett
A második
Van pengém
De úgysem értenék
És a kádból kiszednének
A harmadik szétzúzzak valamit
De semmi olcsó nincs itt
(A racionalitás belépett)
A negyedik hogy öljek
(Raconalitás akadály
Kettes számmal)
Az ötödik hogy iszom egyet
Önpusztítás-pusztítás
Bármi megváltás lehet

Otthon...

Egy szép este

Költözz ki az utcára –
Mondta a langyos este
Ott nincs senki akit szeretsz
Nincs senki akit utálsz

Azon a kellemes estén
Az elviselhetetlen a helyet
És az embereket
Akiknél élek elhagytam volna

Döntöttem
Egy sör és
"Haza" megyek
Na meg egy pohár

Egy "jéger"
Unicum helyett
Ahelyett hogy az utcán
Magamban beszélek

Minden tesztoszteron
Adrenalinná transzformálva
Mégsem azt teszem amit
Az ember tehet: üt

A szabadság csábított
Azon az estén
Legyen leplezetlen
Az alapvetõ érzés:

Gyûlölet

A gyõzelem napja!

A napon mikor mindenki elhagyott
Éreztem újra: Fenris vagyok
Loki összes trükkje után
Magamadó lágyság után
Adrenalin gyûlölet agresszió

Azon az estén mikor megmutatták
Sziromesõ és fûfelbolydulás
Õszinte megnyilatkozások után
Kegyetlen a civilizáció
És én harcban állok
Adrenalin gyûlölet agresszió

Vérrõl és késrõl fantáziálok
Nem kell patkányoknak gyertya
Nekik nem kell tavaszi napfény
Ostobák
Amikor torok élvezését látom
Elönt a melegség
Dalolna a fém a húsban
Adrenalin gyûlölet agresszió

Nincs mellettem barát
És szövetséges sem
Most már a tett ideje jött el
Késben-önmegvalósulás
Adrenalin gyûlölet agresszió
Nem adott elvett igazság

Fegyverkovács

Az erõ útja az érzéketleneknek
Amikor az ostobák nem látják
Amit tesznek
Szúrt vagy vágott seb
Mintha élveznék
A kertek elégtek
Kardot hordok és készítek
Mert a könnyek ideje lejárt
Sírjanak a nyílt sebek
Semmit sem szeretek
Mindent elviselek
A feláldozott béke és szeretet
A disznók pusztulásából
Újra hatalmat nyerek
Magamat is feláldozom
Nem szeretek és nem élvezek
Semmit és senkiben
Ha elborítanak a sebek
Megdöglöm állatként
Mégis isten leszek

Varázsének

Egy kis rózsaszín terror
Egy apró ajándék
Égj!
Ahogy vonaglanak a hernyók
Bõröm alatt
Kést!
"Minden születés véres"
Rügy ha fakad
Szavakat!
A gyomorszorulás és remegés
Ahogy megnyilvánulok
Agytörzset!
A kéreg megszakad a munkától
Élesre köszörült acél
Vágjunk
A sebbe!

A tél

A forróságban égek
Elmúlnak a rettegések
Minden bizonytalanság
Az nyár lehelete a télben
Az elveszett nyáré
Az elveszett tavaszé
Senki sem hazudik eztán
Minden suttogásom igaz lesz
A fogak koccanása után
A hiábavaló remegés után
Az összes seb indát ereszt
Jézus lesz velem
Örökké nyár
Örökre az elveszett nyár
Mikor a hóba süpped lelkem
A jóságos hegyek betakarnak
Minden fa rámnéz
Ágaik között Hold mosolyog
A fagy van velem
Az Ég veletek!

Az átkozott

Légy átkozott!
Hittem hiteit
És nem maradt csak kétség
Légy átkozott!
Nem így de ezt
Mondta nekem
Légy átkozott!
És elfolyt életem
A folyók csak nevetnek
És a tengerekbe viszik
Testem
És csak a remény él
Hogy nem vár semmi
Csak az óceán karjai
Átöleljük egymást a vízzel
Megcsókolom a fulladást
És szabad leszek
Amikor minden átkot
Lemosok magamról
Az emberiség szülõjével szeretkezem
A hideg tengerekkel
Minden érintés és mondat
Õszinte
Amikor megtisztulok
A szennytõl mi rám tapadt
A hazugságoktól
Senki nem fog látni
Csak én látom testem
És lelkem boldogságát
Minden átkot lemos a léghiány
Víznyelés
Pánik
Az élvezet

Egy szomorú dal

Mikor a körmök arcbavájnak
Minden este minden este
Leégett és parázsló tábortüzek
Mellett megfagyott ujjakkal
Kiszáradt patak
Medrébe belemosott az arcom
Az elûzhetetlen kísértetek
És én csak építem a kriptám
Mert más már nem maradt
Minden mûködtetni vágyott mûködésképtelen
És mûködõképesen nem mûködtetett
Ezüstgépezet
Isteni emberi óraszerkezet
Patkányrágta és ürülékbefulladt
Küzdelmek a normaeltérés miatt
Varázstalanított mágiával
A Szomorú Kígyó
A bekormozottarcú Kertész
Csak halálmegváltást ígér
Mirígyekben ragadt könnyekkel
Az elmaradt támogatások alatt
Hányva magamtól valóságtól alkoholtol
Cigarettától és körüllevõktõl
Minden rohadt gyengeségem
Elõjön és dühöt idéz
Álmomban üvöltök veletek
És ha távozom végre a börtönbõl
Vagy a siralomvölgybõl
Senki sem láthat
Senki sem nézi az arcomon
Az elvakart sebeket
Álmomban ölelkezem
De lassan álom sem marad
Csak az "Ég veletek"
Utoljára egy papíron
A híd aszfaltján
Vagy a kedves fák alatt
Álmomban mindent kimondok
És mindent megteszek
Amit szeretnék
De már éjszakám sem marad
Elveszett mint az álom
Gyûlöletemben sincs fellélegzés
És már elmehomály sem elég

Penge és kötél

Magamba szívtam nappal kínjait
A Hold nem volt velem
Az igaz valóság arcába néztem
De az elhagyott
A vér a vágott sebet a csuklón
Kötélben igért megváltást a Nap
Azon a délután
Az ûr fürdetett sötétségben
A nincs semmi csak a porló percek
Ha nem lenne semmi örökre
Csak a föld gyökerénél aludni
Angyalok bársonnyá vált bõrében
Elsimítva homlokmról az órák tincseit
Csak kábultan a valóságban
Penge és a felhõk könnyei
A felszín legyen másé
Aki el tud szürkülni
Enyém csak Gaia rettegése
Csak befogadna tisztán engem
A föld szeret
Csak a penge és a felhõk könnyei
Megpihenni a mélyben
Az égõ felszín helyett
A Hold könnyei a csillagok
Mossák le emlékem a Gyehenna tüzébe
A föld szeret

Üres tudattal

Csak feküdni szeretnék
A Gyík szemei nélkül
Heimdall tekintete nélkül
Csak egy percre
Örökre
Elhinni nem vagyok
Kígyóban teremtett
Az olajos tavakban
A világösszeomlásban
Keserû kertész nélkül
A kovács ereje nélkül
Csuhában
A kövek kedvességével
A felismerés és
A felismerés akarása
Helyett csak a fûszálban
Jóságos örvények gyökerénél
Üzenetet küldenék
Bélsárral festve
A börtönöm falát
Lemondás és le nem mondás
Izzásából elszállva
A tenger befedne engem
Csak az elhagyott koporsók
Nyugalmával
Vérszínre festett hajnal
Oltárán elheverve
Nem kérve és nem akarva
Nem ígérve
Sem lélegzõ városokat
Sem elszaggatott hitet
Csak halott istenemmel
Hûvös templomában
Örökre feküdni
Csak egy percre

Vidám ének

Minden idõk végén
Ha eljön majd a csend
Minden gyöngéd fûszál
Ölel akkor engem

Nálam lesz a fegyver
Velem lesz a béke
Vereségek megadások de
A harcnak ott lesz vége
A kínnal eltelt élvezet
Az út végére elvisz
Nem lesz akkor társam más
Sem Gyík Kígyó sem fényvirág
Mikor mindent itthagyok
Nálam lesz egy
Fehér toll
És holdfény

Semmi más

Minden terek közepén
Átölel a csend
Kecses fûszál
Testembõl nõ

Ha Fenris megpihen

Újjászületés vagy halál!

A vihar sohase vak
Ha más nem marad
Mert önnön kezünk
Saját állkapocsbörtönünkben
Legyen! balkézben a kard
De csonkán hivatkozhat-e
Fogyatékára aki ím'
Így maradt
Leláncolva a fenevad
Idõk végezetéig
Idõ a végezetig
Mennyi van?
A kalapács soha sem vak
Összegyülve Odinnal élen
Õszrevárva Fenrissel szemben
Addig adrenalin ha más nincs
A halottak már bárkára szálltak
Addig a vihar
Harag
És talán új békés létre
Ébred a holnap

Tengerszem írásai

Városvilág

Tisztességes, de elégedetlen polgára vagyok egy világvárosnak. Az én városom számomra teljes és örök marad, de csak halálomig.
  Tisztán akartam látni, ezért néha hosszú és kellemetlen sétákat tettem a várost kettészelõ folyó partján. Terméstzetes közegében kívántam látni a helyet, ahol élek: utcáin házakat, ablakokat, s bennük embereket találtam, akik, csakúgy mint én, figyelték, hogyan alakulnak át és rendezõdnek vissza állapotaikba az élettelen tárgyak. Engem viszont az ember érdekelt. Lényegtelen, de aggasztó kérdéseket tettem fel magamnak, hogy ne halljam az agyrepesztõ monológokat, amelyek a fájdalom síricsendes motyogásai vagy az üres elégedettség ordibálásai voltak. Csupán hazaérve foglalkoztattak a mindaddig kõszobroknak tetszõ (de annak tökéletes) egységek, miként formálódnak hússá, elmévé, szívvé.
  Vizsgáltam õket oly tudományos szemmel, mint Newton elõtt tették, a homokórát.

2003. 07. 17.

Vidékvilág

Halott volnék? A teljesség és örökség semmivé foszlott. Talán igen. Már akkor is furcsának találtam, hogy a Városvilág címû özönt vidéken koptatták papírra ujjaim. Már a valóság is (pedig mily torz lenyomata is az az igazságnak) megcsalt. Ha halott vagyok, akkor már haldokoltam.
  Tisztán vágytam látni, ezért nyaranta hónapos látogatásokat tettem nagyanyámnál, messzi rokonaimnál vidéken. Eleinte mint rég nem látott vendéget fogadtak, elkényeztettek, bemutatttak mindenkinek. Közvetlenségük lenyûgözött, és alig pár hét után köszönhetõen nagyvonalúságuknak, jóindulatuknak, otthon éreztem magam. Mindig megfogott az az egyszerûség, ahogy a világ dolgait magyarázzák. Példának okáért, ahogy egymást próbálják megismerni. Nem úgy, mint otthon: A nevem ..., hanem: Én ... fia, lánya, unokája, ... vagyok. Az identitás nem önnön magában értelmes, hanem a családi kapcsolatok, közösségek (az unokája barátja, a lánya udvarlója, a gyerekkori szerelmének, barátjának unokájának barátja, udvarlója) teszik azzá. Betéve tudják a család teljes családfáját. Ilyenkor az emberek az a sajátos érzése támad, mint a réten a sok gyom és virág között, amikor lefekszik közéjük. A virágok színben, illatban, látványban ugyan különbözõek, de egyazon föld csíráiból keltek életre, egyazon esõ öntözte magvukat, egyazon napsugár fényébõl növekedtek.
  Együvé tartoznak.
  Vizsgálatom befejezõdött, és a kapott eredményeket most már tudományos tekintélyem teljes tudatában magyarázom.

2003. 08. 19.

A halál

A halál egyetlen pillanat, amikor a test megszûnik tenni egyetlen igét, amely az élet sajátja, élni. Hosszas elmélkedés helyett és bárminemû bizonyítás nélkül kijelentem, hogy az élet olyan, mint a halál, csak és kizárólag folyamatában lehet értelmes. Ez tudományos szemmel felfoghatatlan.
  Põre szívvel és tiszta elmével indultam el felfedezésem utolsó szakaszán. A halál volt egyetlen segítõtársam, a halál, mely ott létezett város és vidék között, a halál, melyen, mint egy álmon, átestem, azon felfedezés nélkül, hogy halott vagyok.
  Az álom: Hasonlóképpen a halálhoz, egyetlen pillanat, ahogy átadom neki magam. De a hosszú nap fáradtsága nélkül magyarázhatatlan a vágy és a tiszta elme feladása. Olyan, mint a repülés (legalábbis így képzelem el, mert még soha nem repültem), csak az ösztön vezérelte elme számára nem léteznek oly parányi gátak, mint például a gravitáció. Így a Hold érthetõvé válik, amely mint egy gomb, ott tündököl az univerzum hálóköntösén. Kigombolva õt, ott táncol tenyereden a világegyetem örökmozgó gépezetének egyetlen, átláthatatlan, mégis kiszámítható; megérthetelen, de érezhetõ igazsága: a törvény.
  Csak Istenek születnek így.
  Csupán késõbb tudatosul a tény: halott vagyok. És a halál, akárcsak az álom, valami új tudat létrehozója. Amely függvénye mindannak, ami eddig voltál, s megfogalmazható, akár egy mû címe. Mindössze három szó: Több vagy önmagadnál.

2003. 08. 22.

Ugrás a lap tetejére

Címlap, Üzenet, HelyzetJelentés, Mink magunk,

Élõkép, Vastartalék, Versnyom

helyzetember@freestart.hu