"Te magad légy a költemény"

Kálnoky László versei

(második rész)

A HelyzetEmber klasszikus szerzők műveiből válogat. Nyolcadik számunkban kezdett Kálnoky László-válogatásunkat folytatjuk.

Kálnoky László 1912. szeptember 5-én született Egerben. 1930-tól a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán tanult. Tanulmányait másodévtől az egri jogi karon folytatta, majd Pécsett szerzett államtudományi doktorátust 1935-ben, s köztisztviselő lett az egri városházán. Húszéves koráig szinte egész Nyugat-Európát bejárta. Első verseskötete 1939-ben jelent meg, a kötetről Weöres Sándor írt érzékeny bírálatot a Nyugatban. 1941-ben minisztériumi állása miatt Budapestre költözött. Súlyos tüdőbetegsége miatt két évet töltött szanatóriumban. 1945 után főelőadóként dolgozott a Belügyminisztériumban, majd ugyanitt könyvtáros lett, de 1953-ban elbocsátották. 1949-től majdnem egy évtizeden át csak fordításai jelenhettek meg, szinte teljesen kiesett az irodalmi köztudatból, ugyanakkor fordításaival a műfaj egyik legnagyobbjává vált. 1954 és 1957 között a Szépirodalmi Könyvkiadó lektora volt, 1957-től szabadfoglalkozású író. 1939 és 1956 között írt költeményeinek egy részét megsemmisítette. Az Élet és Irodalomban 1960-ban megjelent A kegyelet oltára című szatírája botrányt kavart. Támadóihoz szóló válaszversét nem közölték, így újra elhallgatott, csak fordításai jelentek meg. A hatvanas évek végétől kezdődött lírájának új korszaka, élete utolsó húsz évében terjedelmes életművet hozott létre. 1985. július 30-án, utolsó kötetének befejezése után néhány héttel halt meg.

Főbb művei:

Lázas csillagon: Válogatott versek. 1939-1956. 1957.
Lángok árnyékában. 1970.
Letépett álarcok: Válogatott versek. 1972.
Farsang utóján. 1977.
Déltenger. 1978.
A szemtanu. 1979.
Összegyűjtött versek. 1932-1978. 1980.
Egy hiéna utóélete és más történetek. 1981.
Az üvegkalap: Versek. 1982.
Bálnák a parton. 1983.
A gyógyulás hegyén. 1983.
Egy mítosz születése: Téli napló. 1982-83. 1985.
Hőstettek az ülőkádban. 1986.
Az áramló időben: Válogatott versek. 1990.
Összegyűjtött versek. 1992.
Kálnoky László válogatott versei. 1998.
Egy pontosvessző térdkalácsa: Válogatás a költő humoros verseiből. 1996.

Szeszélyes szüret: Válogatott műfordítások. 1958.
Virágzó tüzek: Versek a szerelemről: Műfordítások. 1970.
Szerenád: Versek a szerelemről: Műfordítások. 1974.
A lehetséges változatok: Válogatott versfordítások. 1981.
Mázsákat görgetve: Elbeszélő költemények: Műfordítások. 1985.
Szentségtörők és mártírok: Drámák: Műfordítások. 1988.

Szvidrigajlov utolsó éjszakája
Mi vagyok én?
Sirató
Bíbornokok és japánok
A szellem kéjelgései
T. D.-nek
Az üvegkalap
Félistenek és kérődzők
Szaniszló és a csillagász
Bálnák a parton
A csodatétel (XII. 31.)
A körülmények bűne (II. 4.)
Automatikus vers
A száztizenhat éves barna kislány monológja
Hőstettek az ülőkádban
Felvonulás magyar módra
Már megint a harmincas évek
Kifakadás
Hó
In memoriam
Ha arra gondolok

Szvidrigajlov utolsó éjszakája

Aludnék, s nem jön álom a szememre.
Miért hánykódom itt, hepehupás
ágyán egy kéteshírű fogadónak?
Mi ült lelkemre, mint a por,
mely könyvek lapjai közé szivárog,
s elmossa a betűket?
Miért olyan ijesztő
a fák zúgása künn, a szélviharban?
Mily messze tűnt vidéki kúriám,
a megszokott pipák és bútorok,
az oly szükségesnek hitt kényelem,
az éhomra felhajtott papramorgó,
a tűzdelt fácán- s fogolypecsenyék,
früstökre kis kövér fenyőrigók,
a kamrában oldalszalonnák, sódarok,
a zongoraszó este a szalonban,
a whist-partik, a megjelent leányok
ölelésbe fúló tiltakozása,
sok titkos, bűnös, édes összebújás,
a lejtős úton a csilingelő szán,
s fakó lovacskák árnya havon.

Mit érdekelne mindez
engem, akit halottak látogatnak?
Már nem vesz semmi sem körül,
csak a tárgyak fekete foltjai,
bőrszag, egérbűz, szennyes ágynemű
s az undorító ételmaradék
a tálcán, legyek lakomája.
Pénzem szétosztogattam.
Méltónak-e? Jobb, ha nem firtatom.
Innen indulni könnyebb,
s az út végét előre sejthetem.

Igen! Igen! Az örökkévalóság
nem szent mennyország, nem tüzes pokol.
Poros kuckó az, nincsen ott egyéb,
csak holmi át nem látszó, piszkos ablak,
nádfonatú rossz szék, a falusi
fürdőkamráknak korma a falon
és sűrű pókháló a szögletekben.
Ott ásítozik, bóbiskol az ember
ezredévtől a másik ezredévig.
Fölrezzen olykor. Véli: kopogást hall
az ajtón, pedig csak kihűlt szive
dobban meg néha. Bosszúsan legyint,
s nehéz feje ismét mellére kókad.

Mi vagyok én?

Zongora a süketnémák intézetében,
kőkorszakbeli táskarádió,
csillagászati távcső egy szénbánya mélyén,
szélmalom teljes szélcsend idején,
lejárt belépőjegy egy elmaradt előadásra,
kulcscsomó egy lebombázott lakáshoz,
éjszakai napszemüveg,
tévedésből kopaszra nyírt paróka,
tékozló fiú malacperselye,
madárijesztő a Szaharában,
hóember a trópusokon,
eltűnt protézisét kereső macskacápa,
gyalogló bajnokságból kizárt százlábú,
könnyeit felszárító krokodil,
egérfogóba szorult kandúr,
gazellák elől futó leopárd,
téli álmatlanságban szenvedő barnamedve,
etruszk nyelven beszélő papagáj,
galambepéjű hörcsög,
farkasvaksággal megvert szentjánosbogár,
heverő alatt sétáló zsiráf,
elvonókúrán sínylődő gödény,
kéményseprő fehér szmokingban,
Földnélküli János árendása,
lepkevadász az Északi-sarkon,
analfabéta polihisztor,
vegetáriánus kannibál,
fagylaltárus a pingvinek honában,
búvár a sivatag kellős közepén,
alkoholundorban szenvedő pincemester,
abrakadabrát szállító futár,
villanyszerelő Mátyás király udvarában,
koporsókísérő bohóc.

Használati utasítás. A régi költők szerint a 33 bűvös szám volt. Balassi Bálint ezért állította össze első verseskötetét 33 versből. Állítólag még két, egyenként 33 verset tartalmazó kötetet tervezett, mivel a 99 szintén mágikus szám volt. Tervének megvalósításában korai halála és egyéb kisebb kellemetlenségek megakadályozták. Az én itt közölt versem 33 verssorból áll. 11 sorban valamilyen tárgyhoz, 11-ben valamely állathoz és 11-ben valamilyen személyhez hasonlítom magamat. Ez a részarányosság természetesen növeli a költemény bűverejét és gyógyhatását. Elmondhatjuk ráolvasásként, rosszat kívánva ellenségeinknek, és bizonyos, hogy nem lesz belőle semmi hasznuk. Ha influenza-járvány idején mondogatjuk, lehetséges, hogy nem kapjuk meg a betegséget. Légzőszerveink fölé rögzítve is hordhatjuk ilyenkor a verset; természetesen csak ing, kombiné vagy garbó-pulóver alatt, hogy feltűnést ne keltsünk. Strandon, uszodában fecske vagy bikini helyett semmi esetre se viseljük!

Sirató

Nagy László emlékének

1

Hűvös fényű kaszával
láthatatlan suhintás,
érzem, megcsap szelével:
időnk hidegre fordult.
Gyorsan fogyó kalászok,
egymásra ráborulunk.
Hagyod, hogy szertehordja
hajadnak színezüstjét
a tolvaj, kapkodó szél?
Hagyod csontig lerágni
felejthetetlen arcod?
Szóm rajtad nem segíthet.
Szód rajtam nem segíthet.

2

Sosem látott mezőkön
fekszel zöld fűbilincsben,
arcodon állatoknak
langyos leheletével.
A csöndet nem törik meg
melledből messze hangzó,
piros harangütések.
Csak bordáid törékeny
üvegcimbalma pendül
játékos szélfúvásban.
Csak a sárgás halánték
behorpadt völgye mélyén
üt ki lopva a sziksó.

3

Amit te cselekedtél,
sosem teheti azt más.
Amit egyszer te mondtál,
sosem mondhatja azt más.
Zenére fölfigyeltél,
sosem hallhatja azt más.
Itthagyott lábnyomodba
más sohasem taposhat.
Edényed összetörted,
más nem ihat belőle.
Amit te elfeledtél,
nem juthat más eszébe.
Mert voltál, aki voltál.

Bíbornokok és japánok

Egy régebbi versemben megírtam, hogy életemben háromszor történt
velem olyasmi, amit sehogyan sem tudok megmagyarázni, legföljebb
kerülgethetem, mint macska a forró kását.
Nemrég jutott eszembe a negyedik csodálatos esemény,
egy kicsit kevésbé megmagyarázhatatlan, de mégis
eléggé különös. Anyámnak voltak megérzései, valami olyan
      tulajdonsága,
akár a vándormadarak tájékozódási ösztöne. Csak késő öregségében
enyészett el ez a képessége, mikor már nem érdekelte más,
csak fiatalkori emlékei. De a történtek idején
még ifjú asszony volt, én pedig a kamaszkor küszöbén
álló fiú. Apám előfizetett a Pesti Hírlap
nevű újságra, mely vasárnaponként gazdag, színes borítólappal
      ékeskedő
melléklettel kedveskedett olvasóinak,
de a húszas évek vége felé a hétköznapi számokhoz is
vékonyabb, mintegy hat oldalas, egy színben nyomott
képes mellékletet csatolt. Egy napon
anyám futólag rápillantott a melléklet
első oldalára, melynek teljes szélességében egy
vízszintesen elhelyezett kép volt látható, helyileg az újságok
tárcarovatához hasonlóan. Anyám nem olvasta el
a kép alá írt szöveget, csak a hosszú, földig érő köntöst
(valójában reverendát) viselő alakok sorát látta,
a középsőt tiszta fehérbe, a többieket sötétebb színbe öltözötten.
„Nini, japánok!" – mondta anyám, mire én aki jobban szemügyre
vettem a képet, kacagni kezdtem: – "Dehogy japánok!
A római pápa és a bíbornokok!" Anyám is tüzetesebben
megszemlélte a felvételt, elolvasta a kép szövegét, és ő is jót nevetett
a saját mulatságos tévedésén. Másnap azonban
én vettem ki elsőnek az újságból a képes mellékletet,
és elsápadtam a megdöbbenéstől, mert az első oldalon,
pontosan azon a helyen, ahol egy nappal előbb
a pápát láthattuk a bíbornokoktól körbevéve,
valóban valami japán küldöttséget vagy színtársulatot
pillantottam meg, a papi talárhoz némileg hasonló,
földig érő, bő kimonókban. Ugyan hogy is
láthatta meg anyám már tegnap délelőtt a mai
újságot? Nagy kár, hogy nem a holnapi számot
olvasta egy nappal előbb, hiszen ha előre megtudjuk
a másnapi lóversenyek eredményét, még van időnk Pestre utazni
és komoly vagyont nyerni. De úgy hallottam, még a legkiválóbb jósok
jövőt megérző képessége sem terjedt ki soha a totó- és lottó-
eredményekre, vagy mondjuk, a tőzsdei értékpapírok árfolyamának
változásaira. És ez bizonyára igaz lehet,
hisz máskülönben bolondok lettek volna,
ha lemondanak a meggazdagodás e könnyű,
kényelmes lehetőségéről. Azt is hallottam vagy olvastam valahol,
hogy a század elején a lélekbúvároknak
sok gondot okozott egy idős, analfabéta parasztasszony, aki negyven
      fokos lázban, önkívületben
Homérosz hexametereit kezdte skandálni
görög nyelven. Végül kiderítették,
hogy a néni kosztosdiákokat tartott hajdanán,
és az ő hangos biflázásuk rögzítette a szöveget
az asszony emlékezetének legmélyén vagy legszélső peremén,
mivel gyógyulása után megint egy árva görög szót sem
ismert többé, sőt az Iliász és az Odüsszeia
létezéséről sem volt tudomása. Anyám is talán
hallott valamit félfüllel a rádió hírei között
a hazánkba érkezett japán küldöttségről (vagy színtársulatról),
de nem figyelt oda, csupán a kép távoli,
látszólagos hasonlósága hozta felszínre ezt az öntudatlan
emléket. Mindegy. Akkor is különös, hogy a képek
a mellékletnek pontosan ugyanazon a helyén voltak láthatók
mindkét napon. Olvasóim egyik-másika lefitymálhatja versemet,
mondván, hogy réges-régi, érdektelen ügyekkel
traktálom a közönséget. De magam akkor is vallom,
hogy inkább vagyok az érdektelenségben rejlő szépségnek,
semmint a szépség érdektelenségének
szomorú fölfedezője.

A szellem kéjelgései

Én, azaz a százbillió atom,
mely engem képez, s mit énnek neveznek,
én, hű antennája gyanús neszeknek,
melyek átszűrődnek a falakon,

én, aki majd kicéduláztatom,
én, kit mumifikáltan polcra tesznek,
én, akit decimálnak, jegyzetelnek,
s bibliográfiákban lakhatom,

megteszem az élőtől adatig
vivő utat, s túljutok ama zónán,
hol a kijózanult költő belátja,

hogy az emberöltőnyi pásztorórán
simogatnia más nem adatik,
csupán egy pontosvessző térdkalácsa.

T. D.-nek

Honni soit qui mal y pense.

Ennének-e medvecukrot a medvék?
Elvileg igen, ha a csemegét
el nem nyelné a széles szakadék,
mely embertől medvét tátongva megvéd.

De látom, medvéknek keresve kedvét,
sétálgatni mackóival D'Orét,
kinek bitorlom most szerepkörét,
féltve medvék üdvét, ügyetlen ügyvéd.

Jó volna nem látni többé trolit, buszt,
csak mászni hajlékony fatörzseken,
s mohón rágcsálni az eukaliptuszt.

A járható ösvényt fölismerem
már messziről, s száll szívem sóhaja:
Jó írni s élni a la koala.

Az üvegkalap

Filippo Marinetti, olasz futurista (később fasiszta) költő
a század húszas éveiben divatba szerette volna hozni
az üvegkalapot. Hogy jó példával járjon elöl,
fúvatott is magának egyet a muranói
üveghutában, és viselte egy ideig.
Sem az olasz irodalom történetében, sem az üvegipari
szakkönyvekben, sem a divatlapoknak
a férfiakalapokkal foglalkozó oldalain nem sikerült
nyomára bukkannom, miért nem terjedt el az újszerű
kalapdivat. Azt sem sikerült megtudnom,
vajon az volt-e Filippo Marinetti szándéka, hogy a költők
különböztessék meg magukat a közönséges
halandóktól, avagy netalán az üvegkalap
általános viseletté válását remélte-e? Ha sikert arat,
ma büszkeség dagasztaná nem egy élemedett korú poéta
keblét, ha fiatalabb pályatársaik
megüvegsüvegelnék őket az utcán vagy a folyóiratok
szerkesztőségének folyosóján. Ha viszont arra gondolok,
hogy az üveg törékeny, elfacsarodna a szívem,
ha azt olvasnám valamelyik ismerősömről a lapokban,
hogy a fejére mért ütés következtében
olyan szerencsétlenül törött el a tökfedője,
hogy kalapkarimája levágta a fél fülét.
Igaz, később feltalálták a törhetetlen
üveget is, de lehetséges, hogy Filippo Marinetti
az abból készült föveget nem ismerte volna el
igazi üvegkalapnak. Bizonyos előnyei azonban
kétségkívül lettek volna ötlete elterjedésének.
Ha például rekkenő nyári hőségben
tiszta forrásra lelnénk, elég volna kalapunkat
a csobogó alá tartani, hogy a kínzó szomjúságtól megszabadulva,
felüdítsük magunkat. Távoli falvakban vagy tanyákon tartott
író-olvasó találkozók után sem kellene szállásunkon
éjjel, téli fagyban egy szál hálóingben botorkálnunk
az árnyékszék felé. Elég lenne kalapunkat,
öblével fölfelé, ágyunk alá helyezni
éjjeliedény gyanánt. Persze, ha adunk magunkra,
másnap alaposan ki kellene mosnunk az üvegkalapot,
mielőtt a fejünkre tennénk. Akkor nem lenne akadálya,
hogy a következő nyáron, rekkenő hőségben tiszta forrásra lelve,
ismét a csobogó alá tartsuk, és a kínzó szomjúságtól megszabadulva,
újból felüdítsük magunkat.

Félistenek és kérődzők

Homálynoky Szaniszló, dunántúli születésű pályatársam
egy alkalommal, poharazás közben kijelentette,
hogy tapasztalata szerint igen sok embert
megront a hatalom. Kivételnek csak azok a kevesek
tekinthetők, akikben igazi emberi nagyság is
lakozik. Tekintve, hogy a statisztikusok szerint
az emberiségnek csak körülbelül öt százaléka
tud újat alkotni a művészetben vagy a tudományban,
avagy képes, magas polcra jutva is, a többi ember javára
munkálkodni, nincs mit csodálkozni ezen.
Nem is ez bántja őt, mondta Szaniszló,
hanem inkább, hogy a felfuvalkodott nagyságok
pökhendi mondásaira vagy gesztusaira
többnyire nem sikerült azonnal, méltóképpen
visszavágnia. Utólag viszont mindig
eszébe jut, mit kellett volna az adott helyzetben
válaszolni. Ezt nevezik a franciák "esprit d'escalier"-nek,
magyarán lépcsőházi szellemességnek. Példaképpen
felidézte Szaniszló az egykori költőt és lapszerkesztőt,
akinek ablaka alatt, ha verseinek hitelt lehet adni,
hosszú sorban álltak a szentek, hogy valami
biztatót kiáltsanak be neki, bátorításul
válságos helyzetekben. Ilyenekbe ugyanis
gyakran került az illető költő és publicista,
mert világnézete meglehetősen "képlékenynek"
bizonyult, és ezt írásai is tükrözték.
Nos, annak idején a még fiatal és tapasztalatlan
Homálynoky Szaniszló első verseskötetét
ennek az írónak adta át, pályatársam tudta nélkül,
egy jóakarója, és felbiztatta a naiv, vidéki
fiatalembert, keresse fel az illetőt. Az említett
szerkesztő, költő és publicista, aki egy dandy kihívó eleganciájával
öltözködött, egyszínű, szürke nadrágban és sakktábla-mintás
zakóban fogadta dunántúli születésű költőtársamat,
s így szólt hozzá: "Fiatal barátom,
maga nagyon bravúrosan versel, de nem foglal állást
sem jobb, sem bal felé, pedig manapság mindenki köteles
színt vallani. Én tehát a maga verseiről lapomban
nem iratok bírálatot, és egyetlen sorát se közlöm."
Szaniszló félszeg és udvarias hebegéssel
elköszönt, és csupán a lépcsőházban jutott az eszébe,
hogy ezt kellett volna válaszolnia: "Inkább legyek
apolitikus, mintsem köpönyegforgató!"
Visszaemlékezett Szaniszló könyvtáros korára is,
mikor egy minisztériumi főosztályvezető
eléggé nyers modorban megrótta, egyrészt azért,
mert a szerinte reakciós, régi, jogi szakkönyveket,
tovább az "Országos Törvénytár" és a "Rendeletek Tára"
felszabadulás előtti évfolyamait nem selejtezte ki,
másrészt azért, mert új, demokratikus szellemű szakkönyvet
keveset látott a könyvtárban. Pályatársam
hiába védekezett azzal, hogy a régebbi könyvekben
sok a még érvényes jogszabály, és míg azok helyett a Törvényhozás újat
      nem alkot,
egyelőre nélkülözhetetlenek. Bibliográfiákkal és könyvtárjegyzékekkel
igyekezett igazolni, hogy minden új, jogi szakmunkát
beszerzett a könyvtár részére, arról pedig
nem tehet, hogy ilyen könyvekből a felszabadulást követő
első öt-hat évben aránylag kevés
jelent meg. A főosztályvezető mogorván
távozott, de kifogásait a következő
hónapokban újra és újra megismételte, mindaddig,
mígnem egy szép napon közölte, hogy a Tudományegyetem
jogi karára megy professzornak. Szaniszló
félszegen dadogott valamit, amit akár sajnálkozásnak is
érthetett a busa fejű, nagy férfiú. Csak a búcsúzás után,
hazafelé menet, a lépcsőházban
ötlött eszébe pályatársamnak, hogy a következőket
kellett volna mondania: "Rendkívül örvendek,
hogy már réges-régen elvégeztem
az egyetem jogi karát, és nem leszek kénytelen az ön
tanítványai közé tartozni." Megemlítette
Szaniszló azt a kulturális ügyekben kiküldött
hajdani funkcionárius is,
aki a könyvkiadó vállalat értekezletén, ahol
Homálynoky Szaniszló is jelen volt felelős szerkesztői
minőségben, kifejtette, mikor a fordítói nívódíjak
szétosztásáról tárgyaltak: "Nem az a kérdés,
ki fordít »jól«, hanem az, ki fordít »jót«".
Pályatársamnak megint csak a lépcsőházban jutott az eszébe,
hogy közbe kellett volna szólnia: "Suszter
maradjon a kaptafánál!" Legvégül
egy színházi próbáról emlékezett meg a dunántúli költő,
ahová meghívták, mint a darab fordítóját.
A színház igazgatója igen kedvesen és udvariasan
fogadta, sőt feketét is főzetett tiszteletére, de a főrendezőnek
a nézőtéren éppen csak bemutatkozott, mivel már folyt
      a próba.
Rövid idő múlva valami megjegyzést akart tenni, és a főrendezőhöz
fordult, de az, észrevéve ezt, gúnyos arckifejezéssel
és olyan fölényes karmozdulattal, akár valami félisten,
hogyha egy jámbor kérődző felé fordítja ábrázatát,
és elbődülni készül, rendezőtársára mutatott
a következő maliciózus szavakkal: "Irodalmi kérdésekben
a kartársam az illetékes." E szavak mintha az irodalom
és az írók iránti tömény undorát fejezték volna ki.
Szaniszlóba belefagyott a szó. A főrendező pedig
sohasem tudta meg, mit is akart mondani a költő. De nyilván
nem is volt kíváncsi rá. Szaniszlónak
ez alkalommal, még távozása után sem
jutott az eszébe semmiféle lépcsőházi szellemesség.
Mentségére szolgáljon, hogy a színháznak történetesen
nem is volt lépcsőháza.

Szaniszló és a csillagász

Utolsó emlékem néhai Homálynoki Szaniszlóról,
dunántúli születésű pályatársamról az a beszélgetés,
amelyet néhány évvel ezelőtt folytattam vele
valamelyik budapesti vendéglátóipari intézményben. Már nem tudom,
eszpresszó volt-e a színhely, vagy étterem, de annál élénkebben
emlékszem a barátom viselkedésén észlelt, szokatlan
változásra. Szaniszló ugyanis beszédesebb volt a megszokottnál,
mintha valami nagy, döntő fontosságú tettre készülődne, szemében
különös fény gyulladt ki, ősz hajszálai
felborzolódtak kopaszodó fején. Valami irodalmi
témáról beszéltem, de ő türelmetlenül
félbeszakított, mint akit szavaim csöppet sem érdekelnek,
és egy hajdani élményére tért át izgatottan. Elmondta, hogy mintegy
huszonöt évvel azelőtt jelen volt egy kiváló
férfiú születésnapján, mint a meghívott vendégek
egyike. Éjféltájban a házigazda fölkérte
a társaság egyik tagját, a neves csillagászt
(mert különféle tudományágak képviselői is
voltak hivatalosak az estélyre, nemcsak
írók és képzőművészek), tartson a jelenlevők
okulására rögtönzött előadást a csillagászat
köréből. A tudós rövid, de magvas szavainak
elhangzása után azzal a kéréssel fordult a házigazda
a véndégkoszorúhoz, szóljon hozzá
valaki a hallottakhoz. Homálynoky Szaniszló,
noha nem volt különösebben jártas
a csillagok világában, úgyszintén az obszervatóriumok
távcsöveinek körében sem, továbbá, mert szinte úgy érezte magát,
mint egy régi írószövetségi szemináriumon,
mégis annyira kínosnak tartotta a bekövetkezett riadt csendet,
hogy végül is, jobb meggyőződése ellenére, megtörte azt,
és mivel okosabb dolog nem jutott az eszébe,
megkérdezte a jeles tudóstól, ugye nyilván
úgy vélekedik ő is, hogy a mi naprendszerünk bolygóin,
lakóhelyünket, a földet kivéve, nem alakulhatott ki
magasabb rendű, szerves élet. A csillagász
azt kérdezte, mire alapítja Szaniszló ezt a képtelen
föltételezést. Dunántúli születésű pályatársam
azt válaszolta, hogy az egyik bolygónak túl forró,
a másiknak túl fagyos a hőmérséklete. A nagyobbaknak
túl sűrű a légköre, a kisebbiké elillant.
Legföljebb a Mars egyenlítői vidékén jöhetett létre
a mi sarkkörünk flórájához hasonló,
csenevész növényzet. A tudós ekkor kifejtette,
hogy a Szaniszló által mondottak csupán
a fehérje-víz-oxigén komplexumon alapuló
életre érvényesek, de elméletileg föltételezhetők
egészen más fizikai és kémiai adottságok révén
létrejött életformák is, sőt bizonyosra vehető, hogy
valóban léteznek ilyenek, és bizonyára nem is kevés
a számuk. A tudós meglehetősen erélyes hangon oktatta ki,
mondhatni, dorongolta le szegény Szaniszlót, aki még
örülhetett a végén, hogy nem nevezték az egész társaság
füle hallatára tudatlan, ostoba fickónak.
Annál inkább meglepődött tehát, mikor néhány év múlva
ugyanezen tudós tollából, korábbi állításainak
körülbelül az ellenkezőjét olvashatta egy népszerű
ismeretterjesztő folyóiratban. "Hja, a tudomány története
nem egyéb a saját korábbi tévedéseink helyreigazításánál!"
– gondolta magában, némi malíciával, dunántúli születésű
pályatársam, akinek érzékeny szivében, mint kihúzhatatlan
tüske, élt a régen, de fölöttébb illusztris személyek
jelenlétében történt ledorongoltatása. Mikor pedig
a Mars bolygóra műszerekkel ellátott megfigyelő állomásokat
lőttek ki, azt olvasta a lapokban, hogy ha az említett
bolygón csupán "nem szénlánc-alapú" élet volna jelen,
azt a műszerek nem tudnák jelezni, sőt ha eleven
űrpilóták repülhetnének oda, azok sem
észlelhetnék az ilyenfajta életnek semmi nyomát
emberi érzékszerveikkel. Végül, mikor Szaniszló
azt olvasta, hogy földi laboratóriumokban
sikerült létrehozni a negatív anyagot,
ha csak másodpercekre is, Homálynoky Szaniszló előtt
költőhöz illő látomás körvonalai
kezdtek kibontakozni. Elképzelte
a miénktől eltérő feltételek alapján létrejött
égitesteket, sőt világegyetemeket,
amelyek észrevétlenül szedik át egymás pályáját,
akár karunk a levegőt. Egyik a másikban sohasem
tesz kár, csupán hozzáférhetetlenek
és megismerhetetlenek egymás számára. Néhai pályatársam
laikus módon azzal bővítette ki
a tudósok elképzelését, hogy mégis lehetnek
az ismeretlen világok között véletlenül
létrejött, pillanatnyi érintkező pontok. Ilyenkor
történnek megmagyarázhatatlan dolgok
az ember életében. Ilyenkor nyitnak be ajtónkon
gondolatolvasó kutyák, ilyenkor pillantunk meg
sohase látott, tollfarkú rovarokat, ilyenkor
tűnnek el apánk kedvenc alpakka evőkanalai,
éppen temetése napján, és ilyenkor
riadunk fel álmunkból, láthatatlan cintányérok
csattogására a késő éjszakai órákban.
Homálynoky Szaniszló mindezt lelkesülten,
szinte eksztázisban hadarta el. Beismerem,
csak egy felcsigázott fantázia képzelődésének tartottam
mindazt, amit összehordott, és most sem tartanám egyébnek,
ha nem akkor láttam volna utoljára az életben
dunántúli születésű pályatársamat. Miután ama vendéglátóipari
intézményből (eszpresszóból vagy étteremből) elrohant,
örökre eltűnt szemem elől, az irodalmi életből és az emberi
világból. Minden nyomozásom zsákutcába torkollt. Hozzátartozói
nem tudtak semmiféle felvilágosítással szolgálni. A rendőrségnek
egyelőre nem is jelentették be eltűnését, a mentőknek
nem volt hová és miért kivonulni. Az egyik
könyvkiadó vállalat hajlandónak mutatkozott megjelentetni
Homálynoky Szaniszló összegyűjtött vagy válogatott
költeményeit, én pedig örömmel vállaltam volna
a szerkesztő munkáját, azonban legnagyobb meglepetésemre
a költő dedikált kötetei nyomtalanul eltűntek
könyvespolcaimról. A közkönyvtárakból pedig
valamennyi művét kikölcsönözték ismeretlen olvasók,
és csak a kölcsönzési idő lejárta után derült ki,
hogy az illetők sohase laktak a megadott címen,
nem is voltak ott soha bejelentve, és a többi lakó
sohasem látta őket. De még a költő műveit feltüntető
kartotéklapokat is nyomtalanul eltávolították
ismeretlen kezek. Ezek után nem is mertem néhai pályatársam
írásait a napi- és hetilapokból vagy folyóiratokból
kibányászni. Bizonyosra vettem, hogy csak üres, fehér foltokat
találnék a helyükön, mintha valami könyörtelen cenzor
törölte volna őket, noha köztudomású, hogy hazánkban
nincsen semmiféle cenzúra. Nem is gondolhattam
másra, csupán arra, hogy a költőnek sikerült
elcsípnie ama ritka érintkezési pillanatok
egyikét, és egy olyan világ lakója lett,
ahol a már nem szénlánc-alapú Szaniszlónak
nincs többé szüksége fehérjére, vízre vagy oxigénre.
Meglátogattam *váralját is, és láttam, hogy a költő
szülőházának falát nem ékesíti emléktábla. Nem csoda,
hiszen hivatalosan még holttá sem nyilvánították,
de írói nyugdíjsegélyét a Művészeti Alap illetékes bizottsága
már beszüntette.

Bálnák a parton

("H. Sz. Jelenései"-ből)

Mikor a kerti törpék
útra kelnek az égetőkemence
felé, honnan egykor világra jöttek;
mikor a bálnák partra úsznak,
hogy ne az olajtól bűzlő habokban,
hanem a levegőn fulladjanak meg;
mikor a költők
kiejtik kezükből a tollat,
mert látják, úgyis hasztalan a szó;
akkor majd lészen
sírás, jajgatás és fogaknak csikorgatása.

A csodatétel (XII. 31.)

("H. Sz. Jelenései"-ből)

A Babiloni Parázna mezítelenül
lovagol az anyaszült meztelen
H. Sz. hátán. Csupasz farát
virgáccsal ösztökéli. H. Sz.
heves erekció után
ejakulál. Spermája a csillagokig
lövell. Kihűlt bolygókat
termékenyít meg, ahol az emberiség
egy-egy töredéke új otthonra talál,
ha a megmérgezett,
örökre lakhatatlan
földgolyóról menekülnie kell.

A körülmények bűne (II. 4.)

Ha máshová megyek egy bizonyos napon,
nem is találkozunk soha,
és minden másképp alakul.
Jobban-e vagy rosszabbul? Ez sosem
fog kiderülni.
Már úgy sincs változtatni mód:
az égbe szállunk üdvözülten,
vagy két szomszédos hordágyon heverünk
a zuhanás után, összeroncsolt tagokkal.
Sorsunkba nem avatkozhat bele
földi szándék vagy földöntúli hatalom.
Magunk mondjuk ki halálos
vagy fölmentő ítéletet
magunk felett.

Automatikus vers

a kéményseprő fönn a háztetőn magasan hordja orrát
de a kannibálok a szendvicsembert is elfogyasztják
ugyanaz történik az életben is akár az álomban
amely rézhuzallal köti össze a távoli szigeteket
salakot perget markából az idő ez a vak óriás
kit kutyája fehér bottal vezet míg hitvestársam
pogácsát szaggat a tésztaszínű teliholdból
régen halott barátomat látom felvonulni a halottak élén
tiroli térdharisnyában kezében fejedelmi jogarral
mint tamburmajort ne nézzetek nyúlnak ha olykor-olykor
nyúlszívű is vagyok ne lőjetek rám kivéve ha magamat
nyúlánknak tettetve a nyulvánosság előtt nyulatkozom
hájas hasak hömpölyögnek hullámokban felém
verejtékük ízelítőül a levesestálba csorog
egy besurranó tigris az alkonyatban az alkormányzó feleségének
zongorájába húgyozik a madarak ihletadón írógépembe tojnak
a vándorköszörűs erőszakot próbál elkövetni az alvó
porcelánbabán de sajnos nem talál parányi rést sem
a megfelelő helyen ezért hát függőlegesen
emelkedve felpumpálja magát a negyedik emelet ablakáig
s sürgönydrótba fogódzva bármilyen nagy a hőség
a delfinidomár megmártakozik a tengeröbölben
kicammog a partra ágyékát tajtékos szőr lepi
bal füle cimpáján paradicsommadár ül nem tudom
miért hord anyaszült meztelenül is tőrös botot
talán azzal vágja ki bütykeit babszem-formájú
tyúkszemeit és már a fájdalmat is alig érzékeli
szemében hajdani kellemes emlékek parazsával
önmaga létének észlelése egész lényét betölti
kimeri a tengerből azt a kis pohárnyi bort
amit Paul Valéry egyik versében a partról beleöntött
puszta szeszélyből avagy engesztelő áldozatul
a bosszús istenek kiszáradt torkát áztatja vele
máskor a tetőablakon becsorgó esővízből vagy a valeriána
illatú macskahúgyból elégíti ki szomját
minden palackban sötétség honol, mint az emberi test
belsejében vagy az esti rét virágaiban miknek szárát
hiába rágjuk nem tüntethetjük el ezáltal
a kék-fekete karikákat szemünk körül az újszülött
fenyegetően rázza felénk bölcsőjéből az öklét
persze letagadja mire felnő orrunkból és fülünkből
csorog a vér szaga megcsap akár a frissen sütött
kenyéré halott nővérem jön felém akit csupán
fényképről ismerek tíz hónapos kis testével betölti
a szikár szonetteknél gömbölyűbben a bosszantó elméleteket
a verstani szabályokat felkapja a színes kavicsokat
néha fültövön is talál egy-egy mikróbát de az ezüstrókát
véletlenül se veszi célba tekintettel reám
aki a legkisebb kedélyváltozásra is érzékeny vagyok
élvetegebb a külvárosi romházak spalettáinak
repedéseinél a sokat látott kéjenc agglegények
szemrésénél pedig érzékelten szeretnék lenni inkább
kedvelem az összefüggéstelen mozdulatokat a modern
balettek gyógytornára emlékeztető koreográfiáit
mert hisz veszélyes lehet minden késlekedés őrült
izgalmat okozhat az agyban felgyorsíthatja az időt
siettetheti tagjaink növekedését vérforralóvá teheti
a szuperlatívuszokat izgalmasabbá a langyos vizű
nagybőgőben végzett lábáztatást sietősebbé a legaljasabb
alkalmak kihasználásánál a szemvakító belenyugvásnál
a félistenek eksztázisánál a lovagló-csizmák
mennybemenetelénél érzem tudom egyszer majd ragyogni fogok
központi ívlámpa leszek a legnyüzsgőbb leglátványosabb
hangyabolyban mikor már semmitől sem undorodom de akaratlan
kutatásaim eredményén mégiscsak felháborodom
sajnos eredménytelenül

A száztizenhat éves barna kislány monológja

Jó mély lélegzetet vegyen,
aki által völgyön-hegyen
a regiment után megyen.

valaha a hajam volt barna most a májfoltjaim
sok mindenre emlékszem és még több eseményt
elfelejtettem aminek pedig a tanúja voltam
ha csak egynéhány évtizeddel korábban születek
láthattam volna szemtől szembe Bem apó
avagy Petőfi Sándort sajnos hiányukban
csupán Jókai Mór szakállát Gyulai Pál fülét
volt alkalmam megcibálni mikor térdükre ültettek
gyermekkoromban valamivel később arasszal
tudta átfogni a férfiember a derekamat
kivált ha jó nagy marka volt de az idő
mindent kibővít és kitágít ami karcsú vagy szűk
volt valaha hozzon magával ariadne-fonalat aki ráncaim
útvesztőjébe téved mentőövvel szerelje föl magát
aki hozzám szerelmetes szándékkal közeledik
ha ugyan egyáltalán akad olyan bátor vállalkozó
aki a hétvégeken rajtam óhajt maszekolni vagy maszatolni
ígérem nem fogom a kezét visszatolni
pedig méltán büszke lehetnék sok mindenre
aminek valaha tanúja voltam hajadonságom idején
láttam kivirágzó fülcimpákat és a szilvalekvár tengerébe
belevesző vonatokat láthattam Gábor Áron
rézágyújából kilőtt férfiakat
és nőket is tábornokokkal paroláztam
előfizettem a múlt században a Hölgyfutárra
tizenöt évvel ezelőtt pedig a lexikonra melynek
első kötetéből minden író kihal mire az utolsó
megjelenik irányítottam egy időben faluhelyt
a disznótorok vérfürdőjét fürödtem orjalevesben
és francia pezsgővel teli kádban lógtam a trapézon
fejjel lefelé mint testszínű trikós artistalány
csáját vedeltem vidéki kaszírnő koromban
voltam színésznő játszottam a János Vitézben
előbb Iluskát később a boszorkányt
amikor Galli-Curci berekedt beugrottam
szerepébe a Rigolettóban vagy a Traviatában
amit akkor még a Tévedt Nő címen adta
visításomtól kiürült az Operaház nézőtere
menekülés közben egynéhány férfit és nőt
agyontapostak a második világháború előtt
szerződtetni akartak múmiának a városligeti
Plasztikonba de én inkább jegyszedőnő
lettem egy takaros zöldvillamosban
füttyentésemre a házikó füstöt pöfékelve megindult
mindenki diarét kapott vagy frászt kapott
a rémülettől aki éppen odabenn üldögélt
kár hogy bevonták ezt követőleg tőlem a forgalmi engedélyt
mondván veszélyes üzemet éppúgy tilos
folytatni mint a vonatablakon kihajolni
opasno je van se nagnuti mindég imádtam
az egyenruhát és markotányosnő koromban
úgy falták a grenadírmarsot a bakák
mint még soha a szocializmus eljövetelével
egy gazdag termelőszövetkezet hívott meg csinos fizetéssel
madárijesztőnek de én maradtam a hadseregnél
nem riasztottam volna el egy világért
a fürjet seregélyt vagy cinegét láthattok most is
csuda dolgokat cselekedni ha akarom
száz darabra szakadok és leszek száztizenhat éves
barna kislányból száztizenhatéves barna kislány
és megyek a regiment után ezt csináld utánam
ha tudod te hajdani szépségedet sirató
nyolcvanéves fegyverkovácsné hozzám képest tinédzser

Hőstettek az ülőkádban

"Csatornába fúltak vagy pipákban
leltek mártírhalált?"
J. Swift

rájöttek már sokan hogy a fürdőszobában ahol
szőrszálak úszkálnak a kád vizén mint sötét fregattok
jóval öblösebb lesz énekhangjuk úgyhogy hőstenornak
esetleg basszbaritonnak képzelheti ott magát
a magányos ember az álobjektív kritikus
eljelentékteleníthet bármilyen remekművet hogyha
nincs bátorsága lehúzni megteheti hogy semmi rosszat
de semmi jót sem ír róla a főszerkesztő törölheti
az esszékből és kritikákból annak nevét
akit irigyel vagy utál a gyógyintézet igazgatója
nem küldhet behívót ha úgy tetszik néhány beutaltnak
dögöljenek meg otthon a saját vackukon
a táborszernagy szándékosan kihagyhat
néhány hősi hallottat a márványoszlopra aranybetűkkel
vésett névsorból hogyha ottlétét bármilyen okból
nem tartja kívánatosnak a fiatal költő
figyelmezteti az öreget ugyan miért
handabandázik fél lábban már a sírban
még szerencse hogy az embert csöppet sem rendíti meg
az igazság amit ő maga tud a legjobban
de hiába áll valaki előtt még hetven-nyolcvan év
ha ezután sem fog jobbat írni az eddigieknél
az egyszer úgyis menthetetlenül
előidővé fakuló utókor mégis fölteszi
a költeményem mottójául olvasható
kérdést mikor az említett kisebb-nagyobb hatalma
már legföljebb bibliográfiákban
nem művekben élnek tovább régi igazság
hogy hőstetteket nem egyedül a harcmezőn
hanem a fürdőszobában is lehet cselekedni
a nagy kád langyosabb vagy az ülőkád
forró vízében az utóbbi jobban csillapítja az aranyér
okozta fájdalmat mely néha sajgóbb a szerelmi kínnál
természetesen a könnyen változó ízlést is
befolyásolni lehet a legújabb vagy a legócskább
divatoknak hódolva az említett enyhelyeken
sőt lábbal a lavórban is vagy a vécén üldögélve
legjobb esetben a bidén

Felvonulás magyar módra

Jacques Prévert szellemének és szellemében

egy Kossuth-szakállas kisfiú egy hátulgombolós öregúrral
egy áramvonalas kulacs egy csikóbőrös versenyautóval
egy lelombozódott birkapörkölt egy felpaprikázott adóalannyal
egy hortobágyi rinocérosz egy állatkerti délibábbal
egy zöldből pirosra váltó szélhámos egy minden hájjal megkent
      villanyrendőrrel
egy árvalányhajas szilvásgombóc egy ínycsiklandó pörge kalappal
egy példamutató gatyamadzag egy csomóra kötött családapával
egy sörétes csusza egy túrós puskával
egy bolhalovas egy lemezidomárral
egy szakképzett pálinkásüveg egy félig kiivott agronómussal
egy áldott emlékű betörő egy notórius nagymamával
egy nagymenő pulykamell egy szalonnával spékelt táncdalénekessel
egy talprongáló egy telefonfülkenyalóval
egy csokoládés vegyszer egy gyomirtó palacsintával
egy házőrző lepke egy káposztakutyával
egy alanyi gulyás egy bográcsköltővel
egy másodfokú egyenlet gyógykezelése egy hasmenés
       végeredményével
egy orrfacsaró honleány egy szép lelkű rövidszivarral
egy toprongyos hősszerelmes egy jól öltözött csőlakóval
egy vitamindús takarítónő egy sematikus törpepapagájjal
egy kurta farkú jegyellenőr egy szigorú újévi malaccal
és egy tűzrőlpattant forgópisztoly egy hatlövetű menyecskével

Már megint a harmincas évek

Néha történtek még kisebb profán csodák
de csak ha nem volt szemtanú
A konyhaasztalon kék láng csapott ki a szilvakompót
maradékából két csirkecomb táncra perdült
a tálon A háziak és a vendégek jóllakottan
kávéztak és füstöltek odabenn
arcukon közönyös elégedettség
akár a díszhalakén az akváriumban
Nem szerették ha bármi megzavarta
nyugalmukat vagy kizökkentette őket
szokásaikból. A templomokban a férfiak
térdeplés előtt óvatosan feljebb húzták
nadrágszárukat hogy ki ne menjen
a vasalás éle Úrfelmutatáskor
lesütött szemmel a padot nézték maguk előtt
nem az Ostyát a magasban
Pedig amit felmutatnak arra föl kell
tekinteni. Azt sem látták, hogy a köztéri szobrok
intőn emelik fel karjukat sem hogy az ég
haragosvörös alján már felütötték fejüket
az emberevő csillagok Sorolhatnék sok egyebet
de ez már a történelemre tartozik

Kifakadás

már nemcsak álmainkban látunk kísérteteket
perverz gonosztettekre képes szőrös majompofákat
nézzétek a komoly államférfiaknak öltözött
álcás alakokat akik a világ megmentőinek
hazug szerepében szolgálják ki a még nagyobb profitra éhes
kevesek érdekét kockára téve mindazt
amit a századok létrehoztak a legnagyobb
lángelmék szentnek tisztelt alkotásait újra tátonganak
a gázkamrák borzalmai századunk poklai
hogy rettegésben tartsák a világ jámbor lakóit
fehéreket sárgákat feketéket csak az a jó
hogy az ártatlan állatok a hozzánk képest szelíd párducok
és jóhiszemű tigrisek minderről mit sem sejtenek
hisz még a szarvasok vagy a legkezesebb őzbakok is
döfésre álló szarvval és aganccsal rontanának ellenünk
acsarkodva jönnének a kutyák gazdájuk lábszárába marni
macskák vájnák arcunkba karmukat belátva
hogy az ember nem más csak a föld mételye
és amit az évmilliók nem tudtak elpusztítani
ő semmivé teszi talán egy pillanat alatt
árnyékadó fák hullassátok el lombjaitokat
füvek száradjatok ki virágok ó ne nyíljatok
fúródjatok belénk tüskék s ti mázsás
sziklák zuhanjatok fejünkre házainkra
üssétek ki a fegyvert a kezünkből tépjétek le képmutató
álarcunkat amit magunkra öltünk
íme beteljesültek az idők elhagyták e világot
a jó szellemek és nem fürödnek többé a vizekben
a nimfák hanem lóhalálában menekülnek
a vegyszereinktől és szennyünktől rothadó
döglött halak közül az olajbűztől iszonyodva
mivel félúton pottyanó tojás a föld
a tyúksegg és a kőpadló között
vagy szétloccsan vagy elgurul

Hó

Kardos Györgynek

A síkon mintha szellem
járna, fehér köpenyben
mezítláb surranó,
Hull szélben imbolyogva
az égi dunyha tolla,
a hó, a hó, a hó.

Föltekintünk az égre
s hull, nem tudjuk mivégre,
a hó, a hó, a hó.
Kit takar el a felhő?
Ha tőle üzenet jő,
értelme túl fakó.

Fúr-farag fenn a holt ács,
a fénylő nyírfaforgács
műhelyéből való.
Téli tájképre festve,
mozdulatlan pereg le
a hó, a hó, a hó.

Háztetőn s csatatéren
szétterül gyolcsfehéren
a hó, a hó, a hó.
Földben maradt magokra,
elfelejtett halottra
boruló takaró.

Hol jár az elvonult had?
Vastag gyapotba fullad
a ködbe lőtt golyó;
a lelkiismeretben
fehérlő füstje lebben,
a hó, a hó, a hó.

Az égi zenekarban
túl halk, de tiszta dallam
a hó, a hó, a hó;
felhők közt menekül fenn
s nem cseng már a fülünkben,
oly gyorsan elhaló.

Lágy szél fúj nemsokára.
A télidő halála
szívet szorongató.
Születve és kimúlva,
fogyó időnk tanúja
a hó, a hó, a hó.

In memoriam

Negyven éve láthatatlan barátom,
már csak álmomban láthatlak viszont.
Egymás szavát nem halljuk és nem értjük,
mintha víz alatt menetelnénk
idomtalan buvárruhában.
Elfog a megbánás, elfog ma is
az együtt átmulatott éjszakákért,
az értelmetlenül elpazarolt időért.
Ha a jövőbe láttam volna akkor,
tudom, az életed menthettem volna meg
több módon is. De bevártuk a legnagyobb vihart,
mikor a jégeső gépfegyverekből
paskolja a kövezetet, veri halálra a lenn futókat.
Miért tűrted el tétlenül, hogy rád záruljon a kapu?
Kis híján betuszkoltak veled együtt
Kegyetlen markokból kellett magam kitépni.
Elhurcolásod közben visszanéztél
kétségbeesve. Egyre távolodtunk,
akár két fuldokló, az egyiket
fenntartja a mentőöv, de a társát
elragadja a hullám, elnyomja hangjukat a szélvihar,
arcuk elmosódik a ködös levegőben,
az egyiké örökre.

Ha arra gondolok

ha arra gondolok miféle ismeretlen szellemekkel
kötöttem szerződést velük miféle áldomást
ittam közös kehelyből miféle ismeretlen folyadékot
milyen gyanús ízű folyadékot kellett felhajtanom
talán mérget talán az örök élet italát
ha arra gondolok hogyan jártam mezítláb
a szakadék fölött borotvaélen
ha rájuk gondolok akik sosem láthatják arcomat
csak rossznál rosszabb képeim sorát
különféle versantológiákban
ha arra gondolok hogy nyugszom majd örökre
s valaki megtalálja véletlenül a múltba vezető
titkos ajtót s rám bukkan s fölébreszt
tudom keserűbb lesz akkor végső órámnál is az ébredés
amikor gátjait áttöri a vér zuhataga
ereimben mikor lerázom magamról a sír porát
előre arra gondolok milyen lesz az elfelejtett s megváltozott
világ mit újra látok
az ismeretlen madarak egy híd vagy partszegély fölött
az óriás-rovarszerű hatalmas járművek az utakon
s ha megint beesteledik nem láthatom többé amit szeretnék
nem csodálhatom meg a köznapi vagy a különleges látványokat
rozsdás géproncsokat világító virágokat
egy sün apró lábnyomait
miket az ösvény ázott földjén otthagyott
szerencse hogy túl nehezen nyílik meg az az ajtó
szerencse hogy nehéz lesz rám találni
szerencse hogy még meg sem született aki majd rám talál
és visszaszólít egy olyan világba
ahol már nem kívánok élni

(Forrás: Kálnoky László, Válogatott versei. Budapest, Unikornis Kiadó, 1998.)

www.HelyzetEmber.hu