Bella István versei
(második rész)

Az Élőkép rovatban egy-egy ragyogó kortárs szerzőtől válogatunk. Ebben a számban az előző kiadásban megkezdett Bella István-válogatást folytatjuk.

Bella István költő, műfordító 1940. augusztus 7-én született Székesfehérváron. Sárkeresztúron nevelkedett, édesapja hadifogságba esett és 1944 novemberét követően meghalt. 14 éves volt, amikor Hazafelé című verse megjelent a Fejér megyei napilapban. Középiskolás éveit a székesfehérvári József Attila Gimnáziumban töltötte. 1956-ban a forradalom iránt érzett szimpátiáját a harcolóknak vitt étel- és ruhaadományokkal, valamint egy nem közölt verssel fejezte ki. Az ELTE magyar-könyvtár szakán végzett. Részt vett a Tiszta szívvel című antológia megszületésében. A Hetek néven ismert költőcsoport tagja lett. Üzemi újságíró és könyvtáros volt, a 90-es években televíziós szerkesztőként is dolgozott. A rendszerváltás óta az íráson kívül könyvkiadással foglalkozik.

1970-ben és 86-ban József Attila-díjat, 1988-ban Az Év Könyve Jutalmat és Déry Tibor-jutalmat, 1992-ben A Magyar Művészetért Díjat kapott, 1993-ban, 95-ben és 96-ban A Magyar Honvédség és a Magyar Írószövetség Nívó-díját, 1994-ben A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, 1996-ban a Horizont-díjat, 2001-ben pedig a Kossuth-díjat vehette kézhez. 2002-től a Digitális Irodalmi Akadémia tagja.

Művei:

Szaggatott világ. 1966.
Az ifjúság múzeuma. 1969.
Hetedik kavics. 1975.
Igék és igák. 1977.
A zöld pizsamabéka. 1979.
Emberi délkörön. 1982.
Az ég falára. Válogatott versek. 1984.
Áni Máni naptára. 1985.
Az arcom visszakérem. 1987.
Képszavak. 1988.
Sárkeresztúri ének. 1989.
Arccal a földnek. 1991.
Testamentom. 1992.
Szeretkezéseink. 1997.
Hú-péri-hú. Öreg teremtésénekek, sorsénekek és medveénekek.
  Műfordítás. 1996.
A csodaszarvas. 1996.
Ábel a sivatagban. 1998.
Tudsz-e még világul? Összegyűjtött versek. 1999.
Áni Máni, a zoknihalász. 2001.

Világot írni
Csonka mondatok
Képriport és ima Illyés Gyula temetésén
Iniciálék
Köztem és köztem
És szólt a szó
Vers arról, van-e kiwi?
Paplan
Maria Pawlikowska-Jasnorzewska szomorú éneke a szerelemről
Virágrög

Világot írni

Köveket hoztam haza Szibériából
meg nyírfakéregéjt, s pár száműzött virágot
lepréselve egy könyvben; hósivatagából
kivesztek a szavak, s csak a télláncolt virágok
kihűlő teste hagyott valami fagymaszat
írást maga után...
                            De bárha kiszakadt
lélegzeted a szó, nem magát a világot
akartad írni mindig: fa-fát, láng-lángot,
a lehetetlent, tilos- és hiánymagadat?!

Írnék én nyírfakéregre is, ha azt lehet.
Mint a fegyencek. De bárha nyárfa lenne
– én, boldog – minden versem. Megéli a telet,
s élő fény marad minden levele, sejtje.
Ükére üt vissza: az emberi nemre,
így előre: az egyetlenegyszer egyre
– rám, rád, őrá – ki milliárdszor lehet,
de csak most él, most hal, és most szeret,
végtelenét a mostba lehelve.

És mentem ott. Ég alatt. Föld felett.
Hogy megtaláljam. Ne hagyjam a földben.
De nem moccant. És nem adott jelet.
És nem mozdult egyetlenegy göröngy sem.
Csönd és napfény zuhogott. Fölöttem
homokpergő ég, napsárga márga.
Körben a tajga. Némán. Szuronyos-zölden.
Mint rettenetes, fölzúgó kaszárnya.

Ezután csak nyárfáim szeretem.
Az októberes fákat. Csontmagányuk.
Szikkadt mosolyuk. Őszös, levéltelen
lombjaikat. Szájtalan susogásuk.
Ezután csak csontjaik ölelem.
Akár a földben ölelném apámat.
Porlik az idő. Malmok: könyörtelen
kötvények s rigók bérlik koponyámat.

Azt szeretném, ha nem lenne szavam
semmire sem, és minden megénedne.
A csönd, ha csönd, konduljon hangtalan
de üsse át a földet harangnyelve.
Kongat a szív is, öröklét-telente
az emberéjben, ha ég-föld máglyapiros...

Dobd el, emberfia, a versem! Kezedben
füstöl, föllángol, ég a papiros.

Csonka mondatok

Jön valaki. Belép az ajtón.
A fénybe bámul. Tükröm kinyitja.
Otthagyott boromba belekortyol.
Otthagyott poharam elejti.

Nem gyűlölöm. Helyettem-társad.
És talán ő se gyűlöl engem;
ki rég a rég kivágott hársak
szeme színében melegszem.

Képriport és ima Illyés Gyula temetésén

Esik. Mint akkor. Március
         örökködikén.
Kiderül, beborul, megered
         – hol az ég, hol a fény –
s megered az a szívünkbe vetett
         egyetlen létremény,
az a dal, az új Talpra magyar,
         szívünkbéli nevén.

Süss föl Nap! Gyolcsolj, jó idő!
Zászlószívekbe takard
a hív-nek rendületlenül
hazává lett magyart!

Esik. Az esernyők fölött
fények, kardok, kaszák
esküszik ama költő-kölök
hazátlan hazaszavát.
Dobpergéseső! Verd csak a szemfödőt!
         Mit dobogsz most: csatát?
Ítéletet? Fújtató lótüdők
         márciusmondatát?!

Süss föl Nap! Gyolcsolj jó idő!
Zászlószívekbe takard
         a hív-nek rendületlenül
         hazává lett magyart!

Teteme az a vers! Bezárva
         deszkái börtönibe.
Emberi nemléte cellája
         rabigájában az Ige.
De ne üsse a hivatal-pecsétet
         szívére senki se,
hogy: Nincs már! – mert föléled
         a földcsönd, hogy nincs szíve.

Süss föl Nap! Gyolcsolj jó idő!
         Zászlószívekbe takard
a hív-nek rendületlenül
         hazává lett magyart.

Eseget. Ide-idepörköl
         egy-egy sorozatot
az a gitár még. Föl-fölzörömböl,
         hátha a tömeg, s a Halott
eltámul, visszahőköl,
         s nem az iszonyatot,
azt teszi, ami az Őstőtől
         eleve ránkrovatott.

Süss föl Nap! Gyolcsolj, jó idő!
         Zászlószívekbe takard
a hív-ként rendületlenül
         hazává lett magyart.

Iniciálék

Eső után

Az eső a virágot leverte.
És elcsobogott mosolya.
Nyomában – a földön – forrás-szerte
az akácfák kivert foga.

Vonaton

Mint lőtáblák suhannak fák és bokrok.
A szemem céloz, s elvéti. Nem talál.
Most a végtelenbe keres célpontot.
Ne mozdulj, láthatár!

Gravitáció

Sokat fekszem most félsötétben.
Vízszintességem poromig betölt.
Nehéz vagyok. Új gravitációm érzem.
A mázsás idő húz le.
Nem te, Föld!

Köztem és köztem

1

Mintha kihaltak volna az évszakok,
megdermedt zöldben fürödnek a fák.
Egyszerre nyár, ősz és tél vagyok.
Megkövült idő. Haláltalan világ.
Nem merek élni. Lélegezni sem.
Azt hiszem néha, nem is ver szívem,
csak mímeli, hogy van, s mert fél, dobog.
Rettenetes nehéz az idebenn.
Hát élek, félek, alakoskodok

2

Köztem és köztem ott áll a világ,
mint a tükör arcom és mása közt.
Ha rá mosolygok, ő rám: sírni ránt.
Örömet búra, bút örömre föst.
Telet játszom: hajamat behavaztam,
de velem szemben a tükörben tavasz van:
hó hullatja szirmát vagy meggyfa-ág
Tejútja leng, az Androméda-füst
ködöl, görgeti fényét sár, virág.

3

De jó is, hogy nem lehet ugyanaz
soha, ami magamagának látszik.
Hogy halandóban halhatatlan havaz,
hogy a mindenben esendő-én halálzik.
De ha majd szájam elé tesznek orvul,
s mosolyom dermedő jéggé csikordul,
mint gyermek, ha befagyott ablaküvegre áhít
ráírni egy szót, ródd sóhajomra azt
az egyet, Tükör, ami belülről átvilágít.

És szólt a szó

És szólt a hegy:
– Ha alvó kő leszek,
hogy felébredjek,
kezedbe veszel-e?

És szólt a Nap:
– Ha már nappal leszek,
hogy megvirradjak, szemed
fölnyitod-e?

S a csillag szólt:
– Ha már csak fény leszek,
szemhéjad alá, látni
elrejtesz-e?

És szólt a tó:
– Ha tűz gyöngye leszek,
egy fűszál sóhajában
meghallasz-e?

És szólt a szó:
– Ha kucorgó fény leszek,
a szájad szélén, hogy megláss,
egyetlenegyszer kimondasz-e?!

Vers arról, van-e kiwi?

Van. Csak nem az isten,
Lávázávár Evervivin
találta
kivi.

Paplan

Kilóg a lába a halottnak.
A halottnak kilóg a lába.
Meztelen talpú halottak
mennek egy más világba.

Nem mozdulnak mégse. Halottak.
Mennek egy más világba.
Kilóg a lába a halottnak.
A halottnak kilóg a lába.

Maria Pawlikowska-Jasnorzewska szomorú éneke a szerelemről

Már egy hónapja nem láttalak.
Más nincs. Most kissé fehérebb,
szótlanabb vagyok. Kissé álmatag.
Lehet hát levegő nélkül élni, élek.

Virágrög

Kalász László sírjába

Perkupa, Szalonna, Perkupa,
máshova soha, sehova,
nem is jutottál messzire,
csak a végtelen végire.

Minek is? Csillagmiriád
volt minden szalonnai virág,
ha kinyitottad verskapud,
udvarodba tért a Tejút.

Az egész világegyetem
fénylett szavadon, szíveden,
és annyi, annyi emberi gond,
amennyi nap, amennyi hold.

Most földbe vet, le is arat,
fénnyé őröl, zsákjába rak
a Gazda: ami vagy, az legyél.
Kalász voltál. Most már kenyér.

(Forrás: Bella István, Tudsz-e még világul?. Összegyűjtött versek. BEZA, Budapest, 1999.)

www.HelyzetEmber.hu