|
Műemlékeimet
a
köveket
mutogatom
büszke vagyok minden kőre
az utakon
s szétszórva a hegyoldalakban:
évmilliók szilárd alakban
ez volt első játékom
s első fegyverem is
ez a kavics:
győzelmeit
elmondaná
Perkupán
vagy két-három ablak!
Majd az első szerelmi párbaj
a réten kinn a parittyával
komor idők!
s hogy összekoccant
olykor lábam ujjával egy-egy
– vígasztalt hogy bő vérre nem megy
ha folyt is némi – nem a kőé
aztán szórtam tág szívlapáttal
néhány évig kátyús utakra
cikkantottam ezeregyszázért
nagy kedvemben Napba ugratva
laposát az útmenti patak
vizén hányszor megtáncoltattam!
apám hányta harmincöt évig
nem érezte hogy háta pattan
hajolt hajolt s mikor felállott
volna harmincöt év múlva
vette észbe: nincs egyenesben
valami mindig földbe húzza
kövek kövek hű társaim lám
hozzátok mégis hű maradtam:
kővel játszom
bár lennék én is
kő tettekben szikla szavakban
Sose azt
amit
gondoltam
mindig dadogtam a sorban
nem sikerült az egésze
sose szóltam felerészt se
soha azt amit gondoltam
sose álltam jól a sorban
örök újonc – mind kilógtam
sapkámat szememre toltam
eszemet szívemben hordtam
sose álltam jól a sorban
jelentkeztem s mindig késve
s csak maradék-semmiségre
régtől szétrágják előlem
ami miatt teremtődtem
Úgy hogy mindenki
hallja
úgy fogjak dalba
mindig
s úgy végezzem
hogy ne vérezzen
el ami szólni indít
s hogy hallja meg
végső szavát is
dalomnak e világ
nemcsak Szeged
a Hold vagy Párizs
de falum legalább
El kell dobni
a
kést
vagy szorítani bátran
a külszínt megutáltam
ahhoz hogy éljek de kevés
az evés és lélegzetvétel
rend kell
bensőnkben is szabadság
tisztán akarok élni
méltón
mi lehetne az élet
önmagához
része vagyok
a létnek
okosan kell bánnom időmmel
nem szórhatom
a kavicsom
bárhogy s -hová
el kell dobni a kést
vagy használni bátran
A semmi fordul
másoldalára:
ez a minden
ha feldobom: sátán
ha leesik: isten
ki tudná ezt a világot eltalálni
csak rázni kell a markunkban
csak rázni
Játszhattál
volna
boldogan
ma még csermely holnap folyam
élhettél volna boldogan
nagy életet hosszú hullámút
öleltél volna boldogan
árban az árért kis folyam
egyre szépülőbb emberibb
medret vájhattál volna ezret
s csak egy felé tenger felé
futtattak volna mind a medrek
bolygók verhetnék habodat
csillaghalak szánthatnák mélyed
s sorsod míg tart: remek kísérlet
magadnak s újabb nemzedéknek
nem izzadt gyöngy de okos élet
élhettél volna boldogan
ma még csermely holnap folyam
Nehéz a szó
fojtogató
köd és pára
lebeg utána
tömött-tömör teherhajó
s vad csukódó hullámuszálya
lebeg utána
a tarajok mik megmaradnak
csak köd csak pára
lebeg utána míg eloszlik
s a szó habokba
merül s úszik megrakodva
vagy alászáll a mély fenékre
hogy az isten se veszi észre
én nagyon-nagyon rossz orvos lennék
s mennyi mennyi még a betegség
szó
verseim inflációja
vállrafektet a kásás hóba
nehéz nehéz már szólni merni
könnyebb nyelvembe szegeket verni
fagyott érdes bőrét a hónak
harapdálni míg számra szó fagy
ne panaszt
és ne hiúságot!
ereim indás jégvirágok
tüdőm páráll
milyen melegség
űzi mégis az ember testét?
s milyen nagy erő kell felszökellni
és újra szólni szólni merni!
mert könnyű a csizmák nyomában
henteregni hóban meg sárban
de a fejig fel s fel a szívig
csak az lobog aki fagyban is izzik
s nem elég a szánalom bágyadt
biztatásod már megutáltat
hogy fúj a szél!
a fák az ágak
mintha magukba hajlanának
segíteni!
bősz szél ha támad
ne ágakat törj s ne a fákat
vagdald hogy megszűnjön a szél
fújd vissza!
vagy fogd be a szádat
harapd le nyelved
ne beszélj
Megáll a szél
csak rám mered
és homlokomra levelek
csudálkoznak peregve
sok dolgától a hegy nem ér rá
elém jönni de a patak
musttal szalad a hegy alatt
hogy ízével köszöntsön
a füst a kéményünk fölül
lehajlik hozzám szédelegve
könnyes ködöt csókol szememre
míg kinyílik a kiskapu
Végtelen rét havában
megfürödtem lelkem mélyéig
fölöttem nagy madarak húztak
körülöttem nyulak lapultak
békés óriás hegy-ökrök
gerincére meztelen
felszaladtam sütkérezni
lágyékukat csiklandoztam
erdő-szőrüket húzgáltam
óriás testük meg se mozdult
lomha testük meg se moccant
hiábavaló fényemre
ostorral pattintott apám
mondta:
tirhulj beste kölyke
szemenszedett láss dologhoz
önnön-fényű mást világíts
aranymarkú nekem is szórj
mókuskedvű bút nevettess
fennlovagló szállj apádhoz
gyémántszemű nézz magadból
napjaidból láss jövődbe
kiförmedvén haragját rajtam
haragpiros arca felé
számat fülemig járattam
meglóbáltam minden lábam
hegy-tehenek gerincéről
völgyi patakba lóbáltam
léket rúgtam a jegébe
apám:
tirhulj beste kölyke
alávaló láss dologhoz
világcsúfja nem bolondozz
harangszájú ne kolompolj
lásd bajunkat renyhe kölyke
minket lehúz ne ficánkolj
viaszlelkű
emberek sorsához lágyulj
elszipogván keservét rajtam
felugrottam nagy nevetve
s le a völgybe!
cigánykerekeket vetve
sityakommal tejet merni
szaladtam a völgyi kúthoz
hej de mélyen nem volt semmi
s még szólt: állj félrébb az útból!
apám sittyentett utánam
nagy parittyakő-hangjával
én ugyan félre nem álltam
lezuhantam sírva-ríva
mondtam:
én eddig csak sírtam
ne tanítson engem senki
emberek sorsán vajúdtam
megpróbálnék már nevetni
nagylihegve így talált rám
nem szólt kézenfogott apám
később:
te mákonyos szemű
álomjáró dologhoz láss
vágyad csak pelleerejű
s rosszat nem lendíthet jobbá
ólomkezű szaporázzad
madárlelkű hullj a földre
mondtam:
vágyam el nem hagyhat
azt fogom én már csülökre
magamban:
no beste kölyke
lóringáló láss dologhoz
önnön-fényű mást világíts
aranymarkú másnak is szórj
mókuskedvű bút nevettess
fennlovagló szállj apádhoz
gyémántszemű nézz magadból
napjaidból láss jövőnkbe
Hon-
nan
tud-
nám
hogy
mi
a
rossz
ma
?
mű-
a-
nya-
got
nem
rág
a
rozs-
da
!
Csillagokat
fűznék
ki látja?
beleharaptok a
fonálba
rágódtok rajta a
csomóig
az a néhány is szét-
szóródik
Meghalt
nem élhetett örökké
rög hull
válik fekete röggé
nagy föld alatti madarak
keringenek
karmuk begörbül
nem bírnak kitörni a földből
kóvályognak a föld alatt
tolluk röppen
lassan alászáll
a nyirkos időre tapad
kint süt a Nap
Utazás
az
elutazóhoz:
bizonyosság a hihetetlen
rémült kattogó zene lopdos
váltakozón hitet
s
hitetlen
dühöt-dacot a dolgos agyból
(a tiéd – mondják – megrepedt)
mert minden: hab
és
buborék volt
minden
és minden
semmi lett
rezeghet már levél a szélben
e koranyárban és virág!
a veled-élt füvek még élnek
friss gólyák párhetes libák
ügyes vetések is túléltek
hisz feküdnöd kell mozdulatlan:
bojtorjánok-dudvák túlélnek
kaszálatlan és gyomlálatlan
dolgok sírnak bevégezetlen
mindig a te munkádra várnak
torzók torzan mind élesebben
sivalkodnak majd kiabálnak
mert már senki őket helyetted
mert már senki értük miattad
magunkat sajnáljuk feletted:
kóválygunk eztán mint a varjak
*
Azért
csak minden "megy
tovább"
eszünk iszunk szeretkezünk
az indulatok ostobák?
– bölcsekkel! – játszódhat velünk
vigasz perc-létű feledés
gyáva nyugvás vagy akarat?
– a halálnál a temetés
talán csak mi borzalmasabb:
halott körül jelölt halottak
állunk fekete fáklyaként
hantjai a benső jajoknak
gondok rögei ránk zuhognak
sírjuk magunkat is szegényt:
vállalni a legnehezebbet
az életet vinni tovább
sebezni sebződni s sebeknek
írt lelni
odázni
a halált
a végsőt
(nem
a naponkéntit)
s hinni emlék s emlékezetben
áltatva magunkat: megéri!
s példásabban s fegyelmezetten
mind többet tenni
(csak-azért-is?)
holmi általános jövendő
s növő utódok érdekében
– nekünk már ez is elegendő
micsoda motor hajt bennünket
micsoda anyag?
fogyhatatlan
megújuló vére szívünknek
zakatol zúg egyre vadabban
s hadakozunk karddal vagy vérttel
s még mosolyra is jut erőnk
világítunk felszított fénnyel
emberként emberek előtt!
*
hajnal
autók
bogarak
fények hangok ébredeznek
gyökerek a föld alatt
kemény koporsódba döfnek
kinn az első éjszakád
milyen volt a temetőben
kihűlt ágyad és szobád
akart hallani felőled
az is az az ember ott
akivel akkor beszéltél
hogy van? mintha ő is ott
élne? s mintha te is élnél?
gondja-bondja megmaradt?
betegsége változatlan?
teste-lelke megmaradt?
megmarad? csak más alakban?
tenni tudsz-e érte mit?
segíteni nagy bajodtól?
meggyőzik-e érveid?
indulatod nem dörömböl?
mennyi kérdés lám tolul
szomjas számra szakadatlan
várom válaszod
alul
formázgasd okos szavakban
*
Megvan a kerék is
a
pótkocsi is
ma talán magvakat szállít
vagy pecsenye-csirkét
ketrecekben
halálod éjszakáján – álmomban
azért becsaptál te engem
az előző napi-hír után
bizonygattad hogy átvészelted
s csak itt-ott van egy forradás
és „rendben van Szőr” – mosolyogtad
nem is tudom
te igaz voltál!
ilyen hazugok a halottak?
*
Harang szól
–
nem érted már! –
a reggel
ráncigálja a kötelet
fogadott városodban
koppokat löknek a kövek
a tej palackokban a járdán
ásító boltajtóra vár
egy nyílószemű kirakat
egy telt asszonyra rácsodál
a város körül a mezők
párállják a dolgos nyugalmat
fűszál áll egy bogár előtt
míg mosdik: rácsöppent a harmat
látod
mindenről tudósítlak
a család?
igen a családod megvan
megvan még de erről
nem volna szívem szólni
félek
Csüng a hold
az
almafán
nézem: csak nem alma tán
gyémántfényben érjedő
ködkocsányú szép gyümölcs
gömbölyű és gömbölyű
párahamvas jonatán?
csüng a Hold az almafán
nézem: csak nem alma tán?
Nőnek fejembe
fák
gyökerük talpam alá ered
lépnék
égben akadok el
lépnék
földben megragadok
ne dűts ki szél
menni nehéz
legalább állhatok
Csoportkép
ő a negyedik
hátulról a harmadik sorban
ő a legsilányabb
– a szíve:
a felső zsinóron a gomb
a csöppnyi alakot pedig
a szétfröccsent iksz eltakarja
feje fölött ott kuporog
zsibbadó lábbal a jövendő
Színt vallok a
szelekkel
a szelekkel együtt bizonyítom
hogy már tavasz van
tavasz van kertünk alatt
és csak szét kell tárnom karomat
csak szét kell tárnom karomat
s a világ beleomlik
a világ mindenestől beleomlik
mert már tavasz van
mert már anyám a fény felé fordítja
a fény elé tartja
a kéthetes tojásokat
s röntgenezi a Nappal
röntgenezi öreg szemével
a törékeny mindenséget
a törékeny mindenség ér-futásait fürkészi
hogy mi kél majd ki
fürkészi a jövendőt
a kert alatt tipegő aranybolyhokat
fürkészi az életet és színt vall
öreges mozdulása a tavasszal
és ősz hajában kunkorodik egy tincs is
s jövendő kacsák billegése
ingatja fejét jobbra-balra
s a lánykor népdalai
az újulás nász és születés
dalai türemlenek fel
s a lánykor táncai
az újulás nász és születés táncai
mozdulnak őt-kísérő-emlékező mozdulatomban
hogy tartsam arcom a Nap felé
hogy a fény elé tartsam arcom
s előhívott szeplőivel
negatívjaimat ügyeljem
hogy előhívott szeplőivel
lássam a Földet
a Földet melyet a fény elé kell végre tartani
mint anyám a tojásokat
Újra hó
de kemény
ez a tél
de legény!
félvállán
takaró
hermelin
kacagány
bokrozza
jégvirág
kalpagja
tetejét
kékülöm
mihaszna
otromba
erejét
fát vágat
halomba
naponta
s fogy a szén
duhaj vad
viharos
villanás
a szemén
dalolván
e szerény
e szegény
dalomat
szívemben
keserű
méreg gyűl
fojtogat
tehetetlen
e düh
kebelem
szűk kazán
tél vállán
gyönyörű
hermelin
kacagány
Felnyúlok:
kéklik-e
remény
vagy csak felhője van az égnek
és csak ott kóvályog szegény
– szelek fölötti – fáradt ének
sorsom hányadik harmadában
valahol a sehol fölött
megpróbálom újra a szárnyam:
tolla-e vagy csontja törött
Heten
voltunk
hatan maradtunk
minden percünkbe
belehaltunk
földből-szakadtan
szálltunk égbe
fel a mesébe
a mesékbe
Ratkó József
Te már tudod
a hetedik dimenzióban:
hatunkért mint jön
a halál
s ha meghalunk
hová jutunk
– ha Hozzád: akkor
minden jól van
Olyan fehér
lett
a világ
sárgábbak tőle a libák
s ha lenne itt valami lélek
látszódhatna talán szürkének
(Forrás: Kalász László, Összegyűjtött
versek. 1995., Miskolc, Felsőmagyarország Kiadó.)
|
